A magyar történelem legkiemelkedőbb időszakai közé tartozik 1848-49 eseménysorozata. Az uralkodó által kinevezett független, felelős magyar kormány tevékenysége, valamint az úgynevezett áprilisi törvények szellemében bekövetkezett változások az országot forradalmi gyorsasággal elindították az Európához való felzárkózás útján, azon az úton, amelyen megtorpanásokkal ugyan, de azóta is halad előre. Ez a másfél év, amely magába sűrítette az ország polgári átalakításának hatalmas ívű kísérletét, ugyanakkor a hasonlóan nehéz függetlenedési folyamat keresztülvitelét, 1848 nyarától már felkelésektől, a különböző hadszíntereken meginduló harcoktól, majd egy kibontakozó szabadságharctól volt terhes. Ez a háború az események menetét döntően meghatározta, s a politikai, a gazdasági változásokat maga alá rendelte.

A háború sikeres megvívásához mindenekelőtt ütőképes hadseregre volt szükség, amelyet a törvények nem tettek lehetővé. A Magyarországon állomásozó császári királyi (cs. kir.) hadsereg az ország, az új rend védelmére sem létszámában, de főleg megbízhatóságában nem felelt meg. Az első, a legfontosabb feladat tehát az önálló magyar hadsereg megszervezése volt.

Az 1848. évi III. törvénycikk a magyar minisztérium katonai ügyekkel kapcsolatos hatásköréről úgy intézkedett, hogy ezentúl a király e kormányszerven keresztül gyakorolja végrehajtó hatalmát. Az uralkodó döntését a hadsereg országon kívüli alkalmazásáról, illetve a katonai beosztások ellátásáról a király személye körüli miniszter ellenjegyzésével befolyásolhatta a kormány. Ez a törvénycikk felsorolta ugyan azokat a közigazgatási szerveket, amelyek feladatát a magyar kormánynak át kellett vennie, azonban nem szerepelt közöttük az Udvari Haditanács Magyarországgal kapcsolatos jogainak korlátozása. A magyar kancelláriának a kinevezések, a helytartótanácsnak a katonaság ellátása, elhelyezése és az újoncállítás területén volt feladata. A törvény szövege szerint ezentúl ezekben a kérdésekben a magyar hadügyminiszter dönthetett.

A magyar minisztérium – a törvény bizonytalan megfogalmazása miatt – kénytelen volt olyan intézkedést kérni, amely egyértelművé teszi azt, hogy a magyarországi főhadparancsnokságok, hadosztály- és dandárparancsnokságok, várak és más katonai intézmények számára közvetlenül is kiadhasson intézkedéseket. Ezen erőfeszítések sikerét az a május 7-én kiadott rendelet jelezte, amelyben a király utasította a főhadparancsnokságokat, hogy kötelesek a magyar minisztérium parancsainak engedelmeskedni. Ezt követően tehát a cs. kir. hadsereg Magyarországon állomásozó csapatai, itt települt szervei, intézményei teljeskörűen a magyar minisztérium alárendeltségébe tartoztak.

Ezen intézkedés már teljes egészében törvényessé tette a hadügyminiszter korábbi parancsait. Ez elsősorban a katonai vezetők számára volt fontos, hisz eddig nem volt egyértelmű, hogyan viszonyuljanak a magyar kormány intézkedéseihez, egyben eloszlatta a kétségeket, hogy törvényes-e ezek végrehajtása.

A magyarországi állandó katonaság feletti ellenőrzés megszerzésén túl a XXII. törvénycikk értelmében megindult a “nemzeti őrsereg” megszervezése is. Bár a törvényalkotók elképzelése szerint ennek a szervnek elsősorban a “személyes vagyonbátorság, a közcsend és a belbéke” biztosítása lett volna a feladata, a sorkatonaság körül kialakult kötélhúzás miatt e testület szervezete, feladata gyorsan megváltozott. A nemzetőrök soraiba kezdetben csak olyan feddhetetlen polgárt vettek fel, akinek legalább fél jobbágytelke vagy hasonló értékű ingatlana, illetve évi 100 forint tiszta jövedelme volt. Április közepére a nemzetőrök létszáma már megközelítette az 55-60 ezer főt, de csak negyedrészük volt puskával felfegyverezve. Ezen erő azonban mozdíthatatlan, kiképzetlen tömeg volt.

A haderő szaporítása pedig sürgős feladattá vált. Az ország nemzetiségi vidékein egyre nőtt az elégedetlenség, hisz az ott élők is a magyarokhoz hasonló önállóságot kívántak. Ez fegyveres konfliktussá először a Délvidéken szélesedett, ahol a Szerb Fejedelemségből támogatott felkelők ellen katonasággal kellett fellépni. Az egyre feszültebb helyzet a már oda vezényelt csapatok nagyságának növelését tette szükségessé. Mivel az állandó katonaság létszáma legfeljebb a békében meglévő hiányok, a tartalékzászlóaljak feltöltésével lett volna növelhető, ugyanakkor a magyarországi toborzású csapatok hazahozatalára irányuló kormánytörekvések csak lassan jártak eredménnyel, az alárendeltségi viszonyok továbbra is körülményesen alakultak, illetve az egyes parancsnokok megbízhatatlansága mind-mind azt eredményezte, hogy keresni kellett egy új, megfelelőbb hadseregszervezési formát.

Ennek érdekében határozta el a minisztertanács április 15-én a 10 000 főből álló “rendes nemzetőrség” felállítását. Ez tíz zászlóaljat és egy lovas tüzérüteget jelentett, melybe az önként jelentkezőket három évi időtartamra fogadták fel. A szervező munkát a miniszterelnökség mellett működő Országos Nemzetőrségi Haditanács végezte, melynek ekkor nevezték ki új elnökévé Baldacci Manó ezredest. Szervezete szinte megfelelt egy minisztériuménak, gyalogsági, lovassági, tüzérségi, politikai, igazságügyi és gazdasági osztályból állt. A haditanács Pesten, a miniszterelnökséggel egy épületben helyezkedett el, s csak szeptemberben költözött fel Budára, a Hadügyminisztérium mellé. A két szerv egyesítése november végétől, az egységes honvédsereg megteremtésével történt meg.

A zászlóaljak toborzása a helyi közigazgatás közreműködésével, a sorgyalogezredek hadfogó helyeinek bevonásával folyt. Június elejére először a fővárosokban az 1. és a 2., majd a szegedi 3., illetve a Debrecenben és környékén toborzott 10. zászlóalj felállítása fejeződött be. A következő két hónapon belül mind a tíznek a létszáma elérte a meghatározott 1000 főt. A zászlóaljak tisztikara a sorezredektől lépett át, illetve nyugállományú tiszteket neveztek ki különböző beosztásokba. A parancsnokokat őrnagyokká léptették elő. A felszerelésről a kincstár gondoskodott. A hiányzó fegyvereket a magyar kormány külföldi vásárlásokkal igyekezett pótolni. Ezeket az első zászlóaljakat kezdték először, “honvéd”-ként emlegetni. A tíz zászlóaljat rövid időn belül további kettő követte.

A zászlóaljakat a felállításuk után nem sokkal már a Délvidékre és a Dráva mentére vezényelték. Ezen erő még mindig kevésnek bizonyult a harc sikeres folytatásához, és a Horvátország felőli határ ellenőrzéséhez. Josip Jellačić horvát bán ugyanis felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak. A megyék nemzetőri zászlóaljainak, lovas osztályainak szervezése ugyan időközben tovább folyt, de ezek jellegüknél fogva hosszabb tábori alkalmazásra nem voltak igénybevehetők. Ez volt az oka annak, hogy augusztus elején mozgó nemzetőrség felállítását határozták el. Az önkénteseket négy nagy táborban – Vácon, Pápán, Szolnokon és Aradon – vonták össze, ahol rövidített kiképzést kaptak, ezután kerültek a harctérre. Ezeket a gyalogos- és lovasalakulatokat a háború végéig tervezték alkalmazni.

Ugyancsak ebben az időszakban állt fel önkéntesekből az a néhány szabadcsapat is, amelyek később szintén honvédzászlóaljakká alakultak át.

A nemzetőrség, illetve az említett törvény alapján szervezett csapatok létszámának növelése mellett a szerveződő Hadügyminisztérium igyekezett a Magyarországon állomásozó csapatoknak az ország érdekei szerinti felhasználását biztosítani, esetleg ezeket honi kiegészítésű csapatokra kicserélni. A hadügyminiszter, Mészáros Lázár ezredes az 5. huszárezred parancsnoki beosztásából május végén érkezett Pestre. Első feladata a minisztérium megszervezése volt, de hamar foglalkoznia és intézkednie kellett a Délvidékre irányítandó csapatok kérdésével is. A minisztérium szervezése július 2-ára fejeződött be.

A hadügyminisztert az uralkodó egy június 10-i királyi leiratban tábornokká léptette elő, és megismételte számára, hogy a magyarországi katonaság az ő rendelkezése alatt áll. Ugyanekkor a határőrvidéki csapatokkal is tudatták, hogy ezt követően a parancsokat a magyar kormány útján kapják.

Mészáros, miközben a sorezredek állományát igyekezett felesketni a magyar kormányra, Batthyány Lajos miniszterelnökkel együtt sorozatos erőfeszítéseket tett az itt állomásozó csapatok magyarországi kiegészítésű ezredekre való kicserélése érdekében. Ezeket a kísérleteket a király még csak támogatta, de a bécsi Hadügyminisztérium sorozatosan akadályokat gördített eléjük. A császárság észak- itáliai tartományainak megtartásáért háborúban állt Piemonttal és szövetségeseivel, így az ott szolgálatot teljesítő ezredek hazahozataláról szó sem lehetett. Szintén nehezen egyeztek bele a Galíciában állomásozó csapatok mozgatásába, ugyanis ott is feszült volt a viszony a helyi lakossággal. Magyarországra egyébként csak úgy engedtek alakulatokat áttelepülni, ha helyettük egy másik elhagyta az országot.

A gyalogság esetében a kérések június elején jártak először sikerrel, amikor a 60. (Wasa-) gyalogezred Pestre érkezett. Szeptember közepén a 34. (Porosz herceg) gyalogezred két zászlóalja csatlakozott a magyar csapatokhoz. Az országba visszatérhetett a 31. (Leiningen-) gyalogezred II. zászlóalja is, de ez Aradra, majd abba a temesvári várba került, amelynek parancsnoka októberben megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak. A zászlóalj így a szabadságharc alatt a cs. kir. csapatok oldalán harcolt.

A tizenkét huszárezred közül négy Magyarországon volt, kettő pedig Itáliában teljesített szolgálatot. A király április 24-én a 9. (Miklós-) és a 12. (Nádor-) huszárezred hazairányítását rendelte el, de ez csak később és csak részben valósult meg. Több ezrednél szökések kezdődtek, az első a 6. (Württemberg-) huszároknál. Május 28-án egy század szökött Galíciából a Kárpátokon keresztül Magyarországra, az ezred többi része már engedéllyel július végéig települt át. Ugyanekkor érkezett a már megígért 9. huszárezred is. A 10. (Vilmos-) huszárezredtől egy osztály jöhetett hivatalosan, az ezred többi alegysége szökött. A Nádor-huszárokat a lázongó Prága környékén visszatartották, helyette augusztus közepén Bécsből, illetve Grazból elengedték a 4. (Sándor-) huszárezredet. A 8. (Coburg-) huszárezredtől októberben kezdődtek a szökések, melynek eredményeként nagy veszteségek árán, de hazatért az ezred.

A hadügyminisztérium az alakulatcserék után huszonnyolc sor-gyalogzászlóaljjal és kilenc huszárezreddel rendelkezett. A zászlóaljak közül három olasz, a többi magyarországi kiegészítésű volt.

A hadseregszervező munka szeptemberben vett új fordulatot. A Batthyány-kormány az udvarral kialakult egyre feszültebb viszony miatt lemondott, helyette – október 8-án – az ország irányítását az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) vette át, az eddigi pénzügyminiszter Kossuth Lajos elnökletével. István nádor, a király magyarországi képviselője a kialakult helyzetben Bécsbe utazott, ahonnan már nem térhetett vissza. Mindezen változások egyik legfontosabb mozgatórugója az egyre rosszabb katonai helyzet volt. A Bácskában és a Bánságban a csapatok létszámának fokozatos növelésével, a parancsnokváltásokkal sem tudtak komoly eredményt elérni. Szenttamást, a szerb felkelők talán legfontosabb megerődített helyét a hadügyminiszter személyes vezetésével sem sikerült elfoglalni.

Jellačić horvát bán, aki már áprilisban felmondta az engedelmességet, szeptember 11-én átkelt – zömmel határőrcsapataival – a Dráván, és két oszlopban, több mint 50 000 fővel közeledett a magyar fővárosok felé. A drávai magyar sereg a túlerő ellen Veszprémig hátrált.

A támadás hírére Kossuth az Alföldre igyekezett toborzó körútra, a Dunántúlon pedig Móga János altábornagy Székesfehérvár környékén gyülekeztette a csapatokat. A magyar sereg – 17 500 fővel – Pákozdnál szeptember 29-én ütközött meg Jellačić csapataival. A túlerő ellenére sikeres csata után, a háromnapos fegyverszünetet kihasználva a horvát bán Bécs felé vonult vissza.

Egy nappal a csata előtt a Budára érkező királyi biztost, Franz Lamberg grófot a hajóhídon a nép meglincselte. Ezek az események azt eredményezték, hogy a bécsi udvarral teljesen megszakadtak a kapcsolatok. Ezt jelezte az október 3-án kiadott királyi manifesztum is, mely hatályon kívül helyezte az “áprilisi törvények” közjogi cikkelyeit, és bevezette a rendkívüli állapotot. Erre hivatkozva több magyarországi katonai vezető megtagadta a további szolgálatot.

Móga csapatai közben Jellačić-ot az osztrák határig követték. Sem magyar, sem osztrák részről azonban további támadási kísérlet egyelőre nem történt. Jellačić, valamint a Prágából átvezényelt Alfred zu Windisch-Grätz táborszernagy az október 6-án kitört bécsi forradalom leverésével volt elfoglalva, a magyar vezetés pedig sem politikailag, sem erkölcsileg nem tudta rászánni magát a határ átlépésére. Ez csak Kossuth megjelenése után, október 30-án történt meg, aminek következménye a másnapi súlyos schwechati vereség lett. Ezen a hadszíntéren ezután másfél hónapos szünet állt be, amelyet a honvédsereg lázas fejlesztésére használtak fel.

Az OHB végrehajtó szerve a katonai ügyek vonatkozásában az addig is ugyanezen feladatot ellátó hadügyminisztérium volt, melybe beleolvadt a nemzetőrségi haditanács is. Így most már a honvédelem teljes területét e szerv irányította. Ennek megfelelően változott szervezeti felépítése is: nyolc osztályt hoztak létre. Az ügyeket az elnöki, a katonai, a táborkari, a tüzérségi-felfegyverzési, az újoncozási és pótlovazási, a polgári-gazdászati, az igazságügyi, az egészségügyi és a valamivel később létrehozott határőrségi osztályon intézték. Az átszervezéssel egy időben megszüntették a még működő volt cs. kir. katonai közigazgatási szerveket.

Novemberben az ország területét nyolc katonai kerületre osztották. Az ún. hadmegyék feladata: területükön az újoncozások végrehajtása, az ott lévő katonaság irányítása, ellenőrzése. Az októberben újra megindult intenzív toborzáskor már jelentős feladatok hárultak ezekre a szervekre. Sorban állították fel a honvédzászlóaljakat, a lovasosztályokat, a tüzérütegeket és az utászzászlóaljakat.

A gyalogságnál a honvédzászlóaljak száma december közepéig már hatvankettőre emelkedett. A korábban felállított önkéntes nemzetőri és szabadcsapatok közül is már többet átalakítottak honvédzászlóaljjá. A fent jelzett időpontban már csak tíz nemzetőri zászlóalj szolgált a honvédseregben az eredeti elnevezéssel. A kialakuló egységes honvédsereg szervezetében több külföldi légió is helyet kapott. Legjelentősebb ezek között a lengyel volt, hat gyalog- és egy dzsidásszázadával. Rajtuk kívül már ekkor szervezés alatt volt a bécsi légió és a tiroli vadászok. Szerepet játszott a későbbiekben az olasz és a német légió is.

A lovasság fejlesztése a hazaérkezett ezredek kiegészítésével, illetve új alakulatok felállításával folytatódott. Öt új ezredet szerveztek a lovasság megfelelő arányának biztosítására. December közepéig nyolcvankét századot sikerült felállítani.

A fenti két fegyvernem nagyságának, létszámának növelése meglévő alapokon, a rendelkezésre álló tapasztalt tisztek irányításával sikeresen folyt, sokkal nehezebb volt viszont a tüzérség megszervezése. Ezt, a Magyarországon ekkor még szinte hagyományok nélküli fegyvernemet néhány magyar származású, illetve a magyar kormányra tett esküjét komolyan vevő tiszt és altiszt kezdte el megteremteni. A májusban elkezdődő szervezési munkát a Pesten állomásozó 5. tüzérezred biztosította, a felszerelés és az oktatói állomány tekintetében is. Ugyanakkor ettől, a cseh és morva kiegészítésű ezredtől vezényelték az első ütegeket a Délvidékre, majd a Jellačić ellen gyülekező sereg táborába is. Az ezred állományának döntő többsége azonban – amikor már tehette – nem vállalta a harctéri szolgálatot. Erre azonban ekkor már nem is igazán volt szükség, hisz az egymás után felállított honvédütegek megfeleltek a követelményeknek. A gyors és eredményes szervező munka leginkább annak volt köszönhető, hogy a tüzérséghez felvett újoncokat alaposan kiválogatták, többnyire értelmiségi foglalkozásúakat, diákokat soroztak be.

Az ütegek összeállítása némileg eltért a cs. kir. hadsereg szervezési gyakorlatától, hat helyett nyolc lövegből állt. Minden más tekintetben megegyezett a két fél tüzérsége. Az ütegek döntően 6fontos gyalog- és lovasütegek voltak, alacsonyabb számban összeállítottak már elavultnak számító 3fontos és nehéz 12fontos ütegeket is. A hadszertárakban lévő készletek december közepéig biztosították a szükséges felszerelést, ekkor pedig már megindult Pesten a löveggyártás. Erre az időszakra a honvédsereg ütegeinek száma már meghaladta a harmincat. Ez biztosította a tüzérség megfelelő arányát a fegyvernemek között, sőt esetenként és helyenként már több is volt a szükségesnél.

Hasonlóan előzmények nélküli volt a műszaki vagy mérnökkari csapatok felállításának feladata is. A szervezés szeptemberben kezdődött egy felhívással, melyben mesterembereket kerestek utászi, aknászi és árkászi feladatra. A jelentkező polgároknak és katonáknak tartott tanfolyam után az I. honvéd- utászzászlóaljat novemberben szervezték meg Pesten. A II. zászlóalj Pozsonyban alakult meg, a III. ismét Pesten. Decemberben Kassán már a IV. zászlóalj szervezése is folyt. A magyar kézen lévő várakban a szükséges munkák elvégzésére árkász-századokat állítottak fel, Komáromban és Péterváradon is kettőt-kettőt.

A honvédsereg szervezésénél az egyik legnehezebben megoldható gondot a megbízható, szakmailag alkalmas felső szintű vezetés kialakítása jelentette. A bécsi udvarral történt szakítás után a tábornoki kar döntő hányada elhagyta az országot, illetve nem vállalt szolgálatot. A helyzet a tisztikar magasabb beosztású és rendfokozatú részénél is hasonló volt. Az OHB-nak így nem maradt más választása, mint a rátermett, a szolgálatot vállaló aktív és nyugállományú volt cs. kir. tisztek gyors előmenetelének biztosítása, és velük a vezető beosztások feltöltése. Novemberben még 3000 “régi” tiszt szolgált, számuk azonban szinte állandóan fogyott. Melléjük a polgári életből vettek fel alkalmas egyéneket, általában hivatalnokokat, kisnemeseket, értelmiségieket, akiktől várható volt, hogy gyorsan elsajátítják a parancsnoki beosztásokkal járó ismereteket.

A szervezés másik állandó gondot okozó területe a szükséges fegyverzet, hadianyag és felszerelés biztosítása volt. Mivel a felállított hadsereg számára a raktárakban nem volt elegendő hadianyag, és az ország ezek előállítására nem is volt felkészülve, így csak nagy nehézségek árán sikerült a szükséges készleteket biztosítani. Ennek megoldása elsősorban a fegyver és a lőszer vonatkozásában volt égetően fontos. Amíg lehetett, az ország importált a birodalom más országaiból, tartományaiból, illetve nyugat-európai országokból főképpen gyalogsági fegyvereket, hadianyaggyártáshoz szükséges berendezéseket. Ugyanakkor megindult a hazai gyártás előkészítése, régi gyárak üzembe helyezése, hasonló profilú üzemek átalakítása. Így jött létre az Állami Fegyvergyár, így indult be a löveggyártás és a lőszerek előállítása is. Kevesebb gondot jelentett ugyanakkor a ruházat, a lábbeli biztosítása.

Mindezen szervező munka eredményeként december közepén a magyar katonai vezetés mintegy 100-110 ezer fővel számolhatott. A honvédség rendelkezett a háború megvívásához szükséges feltételekkel mind a szervezetek vonatkozásában, mind anyagi területen. Hiányzott azonban a tapasztalat, az összeszokottság, valamint a jól működő központi irányítás.

(Forrás:Saját kezébe, ott, ahol… – Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból (www.mek.hu))