Tetemre gyűlő éhes keselyűkként,
Marcangolták szép hazánkat szét.
Minden dögevő vitt egy falatot,
Honunk felett a gonosz diadalt aratott.

Rágondolni is fáj, mi kín lehetett,
Hogy családokat szakít szét egy rendelet.
Egymástól egy utcára lakó rokonok közé,
Határt húzott egy könyörtelen kéz.

Isten szeme ekkor hová nézett?
Mikor dicső hazánk csonkává lett?
Mekkora volt bűnünk őelőtte,
Hogy e gaz tettet megengedte?

Aljas népség uralkodik földjeinken,
Senki sincs ki rajtunk segítsen.
De a segítséget miért mástól várjuk?
Hatalmas “barát” még sose segített rajtunk!

Ne törődjünk bele, nem, soha!
Leláncolt hazánk csonka voltába!
Ne fogadjuk el e hitvány “békét”,
Mint rég halott türannoszok törvényét!

Omoljon bár szeretett földünkre vérünk,
Nem lelünk békét e honban, esküszünk!
Míg újra eggyé nem lesz e szép ország,
Mikor felzúgnak a győzelmi harsonák.

Nem, soha ne nyugodjunk bele!
Ki hallja velünk együtt zengje, mint élő harsona, Míg a világ füle megfájdul bele:
Nem nyugszunk bele, NEM, NEM, SOHA!!!

E nevet még kimondani is sokáig tilos volt
Pedig minden magyar szívében gyászosan honolt
Itt végeztetett el a magyar haza feldarabolása
Melyet a nagyhatalmak felelőtlensége hétfele szaggatta

Vae victis ! Jaj a legyőzötteknek!
Jaj mindig a háborút elvesztőknek
Büntetnek, megaláznak, kirabolnak a győztesek
Szétmarcangolják a szerzett prédát, rajta verekednek

Igazságtalan békét kötöttek ott számunkra
Elbántak velünk ott csúnyán az ők javukra
A népek önrendelkezése kirakat jogán
Mi ránk már nem vonatkozott egyáltalán

Színmagyar vidékek jutottak más országhoz
Minden harmadik magyar külföldi státus
Falvakat vágtak ketté, családokat szakítottak el
Tették mindezt velünk kárörvendő kéjjel

Elprédálták szülőföldünk, nyelvünk, vagyonunk
Megtagadták véráztatta ezeréves múltunk
Letörték a virágot Európa közepében
Elvették a jövőt a magyar lelkekben

Pedig mi sem vagyunk rosszabbak, mint más
Tudjuk a vesztes az mindig, mindenben hibás
Odadobtak koncnak, rágódjanak rajtunk
Az éhes ebek széttépjenek, s mi hagytuk

Európából szakítottak ki egy darabot
Balkánná változtatták e gazdag országot
Önálló Erdélyt kellett volna ott létrehozni
Ha már a magyar hazát fel kellett osztani

Felelőtlen, igazságtalan döntés részükről
Szenvedés, megalázás, bú-bánat részünkről
Eladtak akkor a világ fekete piacán
Égi büntetés számunkra, vezeklés netán?

Méltányos elbírálást! – Ehhez nekünk is jogunk van
Helyrehozni e vétkes döntést, szépíteni úgy – ahogyan
Kötelessége a bíróknak, a bűnös cinkosoknak
Igazságot tenni végre minden magyarnak!

El kell törölni e történelmi mellékhelyiséget
A méltó élethez való jog minket is megillet
Tegyünk is érte, reméljünk egy jobb világba
A Trianont elfogadni nem lehet –„Nem, nem soha”!

Csíkszereda 2004 VI. 4

Trianon

Trianon!
Kik itt most búsan, csüggedezve járnak,
E félig élők, félig síri árnyak,
Ez embertölgyek, kínban sorvadók,
Kik rothadozva siratják a multat,
E gyermekbimbók, sírba hervadók,
Kik mosolyogni még meg sem tanultak,
Kik nem tudnak már, csak sóhajtani:
Mind, mind Trianon áldozatai.

Trianon!
A Végzet szól és lelkendezve mondja:
Megyünk mi még ama Trianonba!
Ki ott dőzsöl most vad gőgben buján,
Ott messze, túl a germán óriáson:
Hajh, számadásra vonja még Turán
És felmutatja, mi van itt rováson!
Nyugatra zúdul Napkelet fia:
Ott él az átok, – meg kell halnia!

Trianon!
E szó vijjog, mint gyásztenger sirálya,
Körmét mint karvaly agyba, szívbe vájja,
Ma: szenvedésben vergődő fohász,
Sorvasztó szégyen, sápasztó gyalázat,
De holnap, – holnap dacra lángolás,
Melytől keservünk rettenetre lázad,
És bosszú, melyben nem lesz irgalom, –
Én népem készülj! … Jelszó: Trianon.

1921