(Parafrázis)

„Jönnek a” tyúkmellű sz@rmagyarok megint,
bilincsbe tört kezünk „csontujja” csak legyint
Bűzlő tűzfalzajongók jönnek a mélyből,
sosem volt ennyi még böszméből, kevélyből.

„csönd van.” Levél se rezzen, dal sem zendül a lantról
Elszáradt a régi virág, fölszállt a köd, a hantról.
Kérgesre nyűtt csontos kezünk egy marék földet hint
Vádlón nő a sok friss halom,
s ők kéjesen, fajszabadon, gyilkoltatnak megint.

„Csámcsogva” hazug malaszton, versengve szívják a vért –
„miért is? ki tudja.” Egy új Libanonért? –
A damaszkuszi út Makónál véget ért!
Mered már, „utcanép”?
Teszed már harcra kész,
a mindörökké szabad, rab Napsólyomért?

„Ez olyan” Kárpát-haza: itt folyton kiderül,
hogy irtják a magyart! – mint birkát, bűntlenül!
Ez nincs rendben, nincs rendben, nincs rendben és szégyen,
hogy az elsőszülött kussol,
sok rút meg duplán jussol – és „örökössé” félnek.

„és nekünk” rontanak, hordái a vésznek,
hogy bebizonyítsák:
övék a bor, az ének
Ők mondják meg azt is, hogy élhetsz, ki az úr,
s a szemetek éberek: de nem tudnak magyarul!

Győr, 2010. jan. 7.