1

Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni
S régi dicsőséget idézni,
Idézni mind, mi ősi, ódon,
Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon.

Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nől ki
Az égről földbe hullt szivünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmulásnak,
Nincs mit kereskedj már e tájon,
Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbeszúrja!

Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyiscsak talmi
S nem is nagyon kell már akarni,

Akaródik ez nélküled,
Agyadban bár égő hodályba zárt
Riadt baromként bőg a rémület.

1923. február 15.

2

Bezárva okos őrültek közé,
Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
Rab szíveink örök szerelmese,
A nagy világ minket hiába hív!
Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
Száguldó, forró ménesek után
A barna földek múló dobaját
Szívünk teérted dobogta tovább
És mozdonyaink szálló dübörgése
Feléd lengeti most is lelkeinket!
S a nyomorultak, ők, akik miatt
Temetőnek is kicsi lett világunk,
Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!
Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?

Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!
Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.

Sikoltani!
Ha levegőtlen vihar a jajunk,
Akkor is csak
Sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen.

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!

1924 vége

– a 301-es parcella
és a mindenkori
magyar hősök és
mártírok emlékére –

Magyarok
előttem

magyarok
mögöttem

magyarok
kétoldalt
mellettem

magyarok
alattam

magyarok
felettem

magyarok
kívül
és
belül

magyarok
testemben
lelkemben

magyarok
szememben
szívemben

magyarok
kicsik
és
nagyok

fiúk
és
lányok

asszonyok
férfiak
öregek

csonkán
vagy
egészben

testben
és
lélekben

mindenütt
mindenütt
magyarok

égen
és
földön

föld alatt
ég felett

csak
halottak
halottak

ők is
ti is
mi is

ő is
te is
magam is…

Remélünk?
Remélünk!

Budapest, 1989. június 18.