Magyar vagyok, nem akarok más lenni,
Hazám az, miért érdemes jót tenni.
Szavam, szívem, és vérem is Magyar,
s a föld is az lesz, mi egyszer betakar.

Kicsiny ez a hon, melyet nekünk hagytak,
országunkon belül is új határt szabtak.
Vethetnek e gátat az édes anyanyelvnek,
mikor határon túl is magyarul beszélnek.

Ezeréves múlt az, mi összeköt minket,
együtt őrizzük a legdrágább kincset
mit reánk hagytak hős, bátor őseink,
hogy egy nemzetként éljük mindennapjaink!

Pusztán vágtat hívó szava
táltos dobok pergő hangja,
törzsi gyűlés hírét zengve
ősi szokást felélesztve.

Együtt éltünk sztyepék népe
Attilának hős nemzete,
közös múltunk emlékére
gyülekeznek Magyar földre.

Patkó dobban port kavarva
kanászkürtnek száll a hangja,
kard pengéje vág a szélbe,
nyíl repül az ég kékjébe.

Lovak hátán harcos ifjak
csata rendbe sorakoznak,
fejet hajtva tisztelegnek
hősi múltunk emlékének.

Isten, vigyázz nemzetünkre!
Esküszünk az ősi vérre.
Szebb jövőbe kapaszkodok
lelkem szárnyal, Magyar vagyok!

(Kurultáj 2010)

versdal

Kialudt mécsesek, elégetett gyertyák
Fényükbe temették Magyarország sorsát!
De én,
Magyar vagyok, Keresztény a Hazám!
Piros-Fehér-Zöldbe öltöztetett Anyám!
Gömör vármegyében szél ringatta bölcsőm,
a Sajó tiszta vize lesz majdan szemfedőm!

Kedvenc folyóm által átölelem a földet,
megöntöm vizével az öregedő tölgyet.
Feltámasztom újra a Kárpát-medencét,
eltemetem mélyen a dekrétum emlékét.

Nemzeti szín zászlókat tűzdelek szerteszét,
hírül adva a nagyvilágnak a Magyar nép még él!
Csángók és Székelyek éneklik majd velem,
Magyar vagyok! Magyar a Nemzetem!

Kialudt mécsesek, elégetett gyertyák.
Fényükbe temették Magyarország sorsát.
De én,
Magyar vagyok! Keresztény a hazám!
Piros-Fehér-Zöldbe öltöztetett Anyám!

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február