HunHír.info

2018. Szelek hava 23. nap, Béla napja.

Buda visszafoglalása II.

2007. május 05.
pig@ - HunHír.Hu

Bármint állt is a dolog, azok a jelentős távolság ellenére sem jelentéktelen csorbák, melyeket réstörő ütegünk már működésének első napján estig a vár falában szakított, mindenesetre rászolgáltak, hogy a védőket serényebb munkára serkentsék; és csakugyan másnap a négy huszonnégy fontos, traverzekkel védve a mi tizenkét fontosaink lövései ellen, megint ott állt a bástyán; ennek több pontján árokásás nyomai látszottak (ami kétségkívül a hiányzó födött járatot akarta pótolni), és a rés helye mögött szintén éjjel megkezdett és nappal serényen folytatott földmunkák arra vallottak, hogy ott az esetleg támadó rést a vár belsejétől elszigetelő szelvény készül.

Magyar Menedék - Hamis zászlós

És réstörő ütegünk serény és hatásos munkáját sem nézték a védők aznap és a rákövetkező napokon olyan tétlenül, mint az első napon. Egyszerre háromfelől is – egy, a réstől déli irányban levő pontról, a fehérvári rondelláról és traverzek felől – kereszttűzbe vétette, a vár belsejéből pedig mozsarakból bombákat hullatott rá.

Mindezek ellenére a rés, ha nem csalódom, már másnap estére (réslövő ütegünk működésének harmadik napján) olyan szélesnek tetszett, hogy immár járhatónak látszott.

Hentzi vezérőrnagy eközben iparkodott, hogy fenyegetéseit hajmeresztő módon valóra váltsa. Pest városát ugyanis, mint a körülzárás első napján, több későbbi napon is egyre növekedő dühvel bombáztatta, s az az elhamarkodásom is, mellyel én az általános rohamot már május 17-re vagy 18-ra virradó valamelyik éjszakára megparancsoltam – anélkül, hogy előbb a rés járhatóságáról alaposan meggyőződtem volna –, leginkább a semmivel sem menthető bombázás miatti felháborodásomból eredt.*

Kiadott intézkedéseimben a roham célpontjául a II. hadtest részére a várkertet és a Palota-kaput és környékét; az I. hadtest részére a rést; a III. hadtest részére az északi rondellát és vidékét a bécsi és fehérvári várfal kiugró szögletéig; a Kmety-hadosztály részére pedig a vízmű előtti erődítéseket jelöltem ki.

A támadás kevéssel éjfél után kezdődött, minden ponton sikertelen volt, és még hajnal előtt véget ért.

Az I. hadtest rohamoszlopai a rés felső szélén egy kiugró és még töretlen faldarab miatt akadtak meg, amelyen létrák nélkül nem lehetett átjutni. Ezt az alatta levő még laza, le nem tiport romhalmaz teteje eltakarta előlünk, és mert a helyszínt eddig csak puszta szemmel vizsgáltuk, a résnek ezt a tökéletlenségét előbb nem vehettük észre. A III. hadtest létrával való kísérletét a rendelkezésünkre álló létrák elégtelen hossza tette eredménytelenné; a II. hadtest támadása, ahol ilyen hiány nem mutatkozott, a várőrségnek a várkertet és környékét védelmező osztagai vitézsége miatt hiúsult meg; a Kmety-hadosztály pedig meg sem közelíthette az erődítéseket, olyan sűrűn szórta az ellenség a különböző fajtájú lövedékeket a várfal Pest felőli oldaláról az oda vezető utcákra.

Ez után a roham után az ellenség hirtelen megélénkült védelmi tevékenysége, melyet réstörő ütegünk hatékony tüze váltott ki, még sokoldalúbb lett, mint korábban volt. Erélyesen folytatta földmunkálatait mind a fehérvári és az északi rondella közti vonalon, mind a rés mögött, és a Palota-kapu környékének megerősítéséhez is erélyesen hozzáfogott. Nagy sietséggel nekiesett ugyanis az itt levő épületek közül vagy lerombolni, vagy a védelemre kiépíteni azokat, amelyek a II. hadtest csapatainak a várfal megkísérelt megmászásában segítségére voltak.

Annál több okunk volt rá, hogy a végsőkig elszánt ellenséggel szemben – okulva iménti elhamarkodásom keserű gyümölcsén, az első roham balsikerén – mi is minden lehetőt előre elkövessünk, nehogy a következő, a várat végre kezünkre juttató erőfeszítésünk megint sikertelen maradjon.
A III. hadtest kísérlete, hogy a Bécsi kapu és a Fehérvári kapu közti várfalakat a kiugró északi csúcson mássza meg – mint említettük –, a létrák elégtelen hossza miatt hiúsult meg. Nehogy a III. hadtest legközelebbi kísérlete is emiatt mondjon csődöt, egyrészt hosszabb létrákról gondoskodtunk, másrészt a mondott kiugró bástya környéke helyett, ahol a várfal csaknem a legmagasabb, a Bécsi kapu környékét tűztük ki a III. hadtest célpontjául.

A rés az első roham alkalmával még nem volt járható. A réstörő ütegnek tehát ezután nyomban szakadatlanul folytatnia kellett a maga romboló munkáját, és hogy biztosra menjünk, I. hadtestünk csapatait a rés elleni legközelebbi támadásra ugyanúgy el kellett látni létrákkal, ahogy a többieket.

Az első roham alkalmával az I. hadtest a réshez vezető utat különféle magas és szilárd kerítésekkel – kőfalakkal, vasrácsokkal, palánkokkal és effélékkel – elrekesztve találta; ezeket először nagy erő- és időveszteséggel el kellett távolítania. Az ilyen munkánál elkerülhetetlen nagy zajból az ellenség megtudta szándékunkat, mielőtt a rohamoszlop a rés aljához ért. Így aztán nem a védőket, hanem a támadókat érte meglepetés; mert a védők már megkezdték a harcot, mielőtt a ráriadók képesek lettek volna a rohamra. A roham még el sem kezdődött, és az I. hadtest csapatait máris megrendítette a nehéz terepen való előnyomulás és az idő előtt felriasztott ellenség heves tüze. A következő roham előtt tehát minden akadályt el kellett takarítani a réshez vezető útról.

Eddig a helyőrség csapatait a vár belsejében csak kivételesen háborgatták lövéseink; ezek tehát kipihenhették magukat, és bővében voltak az élelemnek is – jókedvvel állhatták az ostromot. Nagyon kívánatos volt tehát, hogy a következő roham előtt, amennyire lehet, megpuhítsuk őket. Célunkat legbiztosabban azzal gondoltuk elérni, hogy bombázzuk a vár belsejét, már amennyire szűkös körülményeink lehetővé tették (időközben ugyanis megkaptuk a Komárom várából az említett négy mozsarat, és részben a Gellérthegyen, részben a bécsi külvárosban helyeztük el őket), és tizenkét fontos és tarackos ütegeinkből is lőjük és felgyújtsuk azokat az épületeket, amelyekben kémjelentések szerint az ellenség raktárai és laktanyái voltak. Mindezeket az előrebocsátott részleteket mérlegelve azt is megállapíthattuk, hogy az első roham nem érhette váratlanul az őrséget. Pedig minél kevésbé meglepő egy támadás, annál kétesebb egyébként egyenlő esélyek közt a sikere. Ezért arról is gondoskodnunk kellett, hogy a következő rohamra valamiképp a meglepetés előnyeit is biztosítsuk.

Ezért a balul sikerült támadás után mindjárt az első éjjel a várnak (a számunkra hozzáférhetetlen pesti oldal kivételével) egész körfala hosszában zajos színlelt támadásokat rendeztünk, ezeket éjfél utáni két óráig szakadatlanul folytattuk, ekkor azonban mind a puska-, mind az ágyútüzet beszüntettük, és az ágyúzást csak fényes nappal kezdtük újra. Ezeknek a színlelt támadásoknak két vagy három éjszakán való megismétlésével egyrészt meg akartuk akadályozni az ellenség éjszakai vállalkozásait a rés és a hozzá vezető utak járhatatlanná tételére, másrészt hozzá akartuk szoktatni ahhoz, hogy – az éjfél utáni két órát annak a bizonyos időpontnak tartsa, amelytől fogva a következő éjszaka leszálltáig nem kell újabb támadástól tartania.

A színlelt támadásokat utoljára a május 20-ról 21-re virradó éjszakán ismételtük.

Éjfél után két órakor akkor is megszűnt éjszakai okvetetlenkedőink élénk csatártüze, és nesztelenül készülődni kezdtünk a valódi rohamra.

A sötét éj leple alatt rohamoszlopaink megközelítették a kijelölt támadási pontokat, és várták a jeladást.

Pontban hajnali három órakor valamennyi ütegünk sortüzet adott, aztán elhallgattak. Ez volt a jel az általános rohamra.

Az éjnek egy ideig még tartó homályában eleinte lehetetlen volt tisztán kivenni, mi történik a rés körül – a főhadiszállás kedvező fekvése ellenére. De a fehérvári rondelláról felvillanó egyes ágyú- és puskalövések fénye, az innen a közeli rés felé repített kézigránátok rövidebb fényívei és a részünkről a tulajdonképpeni rohamoszlopok mögött felállított sűrű csatárláncnak a roham megkönnyítésére a védők ellen irányzott szapora puskalövései azt sejtették, hogy a mieink már ott vannak a résen.

A derengésben nemsokára már a tömegeket is kivehettük, amint ismételten nekimennek a résnek, de a fehérvári rondella tüzétől mindig újra visszatántorodnak. Egyesek így is csaknem minden nekirohanáskor feljutottak a bástya fokára. De a következő pillanatban ezeket sem láttuk többé sehol; a védők golyói bizonyára leterítették őket.

Minél tovább néztük ezeket a hasztalan erőlködéseket, annál inkább meggyőződtünk róla, hogy csatárláncunk sűrű puskatüze sem elegendő a rés legmakacsabb védőinek, a fehérvári rondella őrségének oly hatásos elriasztására, hogy a roham sikerüljön. A tüzérségnek kellett segítségül jönnie. A réstörő és a jobbra mellette levő leszerelő üteg lövegei parancsot kaptak, hogy újra megnyissák a tüzet a fehérvári rondella ellen, mégpedig úgy, hogy a lövedékek lehetőleg a rondella tetejéhez minél közelebb szálljanak el. A rondella őrségének feje fölött gyors ütemben szálló tömör ágyúgolyók megrendülő zajától nagyobb sikert vártunk, mint csatáraink bármilyen gyilkos puskatüzétől.

A főhadiszállás és a réstörő üteg közti nagy távolság miatt hosszú idő telt el a parancs teljesítéséig, és eközben jól láthattuk, hogy az egyre csekélyebb erővel ismétlődő rohamok mindannyiszor eredménytelenek maradnak.

De mihelyt az ütegek munkája megint elkezdődött, csapataink fogyatkozó bátorsága is újraéledt. A következő, szemmel láthatóan fokozott eréllyel megkísérelt roham pillanataiban már a támadók nagyobb része feljutott a bástyafokra. Ezeknek a fehérvári rondella félig balra, félig hátrafelé esett; ők jobbra fordultak, és csakhamar eltűntek szemünk elől a rés közelében álló, félig-meddig kiépültnek látszó házak még mindig csak homályosan kivehető sötét falai közt.

Kínos bizonytalanság vett erőt rajtunk: mi lesz ezeknek a hősöknek a sorsa?

A második nekirohanás csaknem ugyanilyen kedvező és rejtélyes eredménnyel, majd a harmadik – gyors időközökben követte az elsőt. Azután egyszerre érthetetlen szünet állt be. A rés néptelen maradt, pedig a mieink közül eddig hozzávetőleges becslés szerint csak fél zászlóaljnyian juthattak fel a falra. Egészen az a látszata volt a pillanatnyi helyzetnek, mintha a küzdelmet, mikor éppen a támadókra nézve kedvezően kezdett alakulni, a rohamozók gyáván abbahagyták volna. Aggódva vizsgáltuk a rés még mindig csak homályosan kivehető környékét, hogy megtudjuk, mi okozta ezt az újabb balfordulatot.

A fehérvári rondellán a tűz – hála a mi réstörő és leszerelő ütegünk működésének – inkább ritkult, mint sűrűsödött, de még folyvást tartott. De a réstől délre, kissé távolabb véltünk egy ellenséges oszlopot, amely éppen gyülekezett, hogy a rés felé előnyomulva annak látszólag elhagyott környékét újra elfoglalja. Hosszú ideig szemmel tartottuk őket, de nem láttuk, hogy tért nyernek a rés irányában. Ezt eleinte jó jelnek tartottuk, mondván, hogy a mieink, akik már behatoltak a résen át, még nincsenek legyőzve, és ők nem engedik, hogy gyülekező ellenséges csapat a falon a rés felé előretörjön. De a résig terjedő egész falszakaszon egyetlen puskalövés sem esett, a szuronyviadal lehetőségét pedig megcáfolta a szóban forgó csapat mozdulatlan volta.

A terjedő nappali világosság végre megoldott minden talányt. Az az osztag a várfal tetején egy honvédzászlóalj háromszínű lobogója körül sorakozott! Részben azokból a hősökből állt, akik elsőnek mászták meg a rést, és megvetették itt a lábukat, részint olyanokból, akik a rés helyett a fal említett lépcsőzetes szakaszán létrán jutottak fel fokról fokra. De a létrán való feljutást is megnehezítette a fehérvári rondelláról ide zúduló – jóllehet a nagyobb távolság miatt a rés elleninél kevésbé hatásos – tűz, ráadásul a legfelső falszakaszon már csupán egyetlen létrán juthatott fel a gyér erősítés a bástyán elszigetelten álló osztaghoz.

Attól tartottam, hogy ezek a várőrség kétségbeesett támadásai alatt elvéreznek, ha a Bécsi kapu környékét nem sikerül megmászni, és odalent a vízművet védő erődítéseket rohammal elfoglalni – megvirradt ugyanis, és még mindig nem érkezett jelentés ezeknek a kísérleteknek a sikeréről –, a főhadiszállásról tehát két tisztet küldtem vágtatva a III. hadtesthez és a Kmety-hadosztálynak, hogy tájékoztassam őket az I. hadtest sikeréről, és meghagyjam nekik, hogy támadásaikat az említett pontok ellen erélyesen folytassák.

Ez a sürgetés csakhamar fölöslegesnek bizonyult. A két tiszt alig járhatta meg az út felét a főhadiszállástól a bécsi külvárosig, amikor láttuk, hogy a III. hadtest első feljutó honvédei a Bécsi kapu melletti falszakaszról a kiugró szöglet felé törnek előre, a horvátok pedig, akik ezt a pontot védelmezték, a vár belsejébe hátrálnak.

Nemsokára megjelent a megadás első jele – egy rögtönzött fehér zászló – a fehérvári falszakaszon, az egyik traverzen, amelyet az őrség, mint említettük, a mi réstörő ütegünk ellen fölállított négy huszonnégy fontos megóvására épített.

A fehér zászló lengedezése azonban egy cseppet sem akadályozta a fehérvári rondella védőit abban, hogy kellemetlen lövöldözésüket olyan serényen folytassák az I. hadtestnek a lépcsőzetes körítő falat létrán megmászó katonái ellen, amennyire csatáraink és naphegyi ütegeink rájuk zúdított tüze csak engedte; és ameddig ez így tartott, addig természetesen nem vehettük figyelembe a megadás jelét, már csak azért sem, mert nem tudtuk megfigyelni, kicsoda tűzte ki azt a zászlót. A névtelen „kegyelmet kérő” egy békesóvár budai polgár is lehetett, akinek a háza véletlenül a fehérvári rondellával és a mi réstörő ütegünkkel egy vonalba esett és golyóinktól megrongálódott.

Egy kis idő múlva az őrség egy tagja odalépett a traverzekhez, megragadta a fehér zászlót és támolygó léptekkel a fehérvári rondellára vitte.

Ideérvén a mellvédre tűzte.

Néhányan a rondella védői közül kaptak az alkalmon, és felhagytak a lövöldözéssel. A legtöbben azonban folytatták a tüzelést. Néhány perccel később egy tiszt jelent meg a rondellán, a mellvédhez sietett, letépte róla a megadás jelét, és a földre dobta. De alighogy eltávozott, a zászló megint ott lengett a mellvéden. A megadás gondolata lassan mintha erőt vett volna a védők többségén, most már csak egy-egy ember lövöldözött. Végül ezek is letették a fegyvert. Ágyúink és csatáraink is felhagytak a tüzeléssel, és miközben az utóbbiak létrán felhágtak a fehérvári rondellára, az I. hadtest zászlóaljainak többsége a falon a réstől délre eső gyülekezési helyről betört a város belsejébe, és megkezdődött az utolsó elkeseredett utcai viadal. Ezt azonban eltakarta szemünk elől a fehérvári fal hosszában épült házak sora; csak az ellenséges ágyútűz füstjét láttuk a háztető fölött az égre gomolyogni.

Csaknem ugyanakkor a váron túl egy rendkívül nagy kiterjedésű lőporfüstfelhő emelkedett följebb-följebb. Ez a Lánchídnak volt szánva! De az aknának, amelynek szét kellett volna szakítania a híd óriási láncait, célszerűtlen előkészítése meghiúsította az esztelen szándékot.*

Fél órával később megkaptam Nagysándor tábornok jelentését: a vár az őrséggel és a halálosan megsebesült Hentzi vezérőrnaggyal együtt teljesen a kezünkben van.

Buda ostromának és védelmének bírálata

Május 4-én délben zártuk körül Budát, és csak május 21-én reggel került birtokunkba a vár, vagyis csaknem tizenhét napot fordítottunk a meghódítására. Az ellenséges várőrség állhatatosságán kívül a váratlanul szükségessé vált rendszeres ostrommunkálatok előkészületeinek hiánya, a munkálatok végrehajtása során elkövetett hibáink, ostromtüzérségünk kis száma és mindezek tetejébe a komáromi várparancsnoknak, Guyon grófnak, hogy a legenyhébb kifejezéssel éljek, idétlen akadékoskodása ennek a ránk nézve igen jelentékeny időveszteségnek fő okai.

Aligha lehet tagadni, hogy a budai várnak a Hentzi vezérőrnagy követte védelmi módszert figyelembe véve legfeljebb nyolc nap alatt hatalmunkban kellett volna lennie, ha én nem hiszek abban az előítéletben, hogy Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni, és az ostromtüzérséget Komáromból mindjárt magammal hozom, ha az ütegek építéséhez szükséges anyag beszerzéséről előre gondoskodom, és ha az ütegek építéséhez ugyanannyi eréllyel, de alaposabb szakismerettel fogok hozzá. Mert az a módszer, amellyel Hentzi vezérőrnagy Buda védelmét intézte, sajátságos képzelődésen alapult – mintha bizony egy körülzárt erőd hosszasan tartható volta nem az ostrommunkálatok szakadatlan akadályozásától, hanem a védő által a támadás körzetén kívül eső ponton véghezvitt pusztítástól függne.

Ahelyett, hogy ütegépítésünket mindenáron akadályozta volna – és e nélkül mi csakis a falaknak létrákkal való megmászására lettünk volna kárhoztatva, ami az őrség vitézségét tekintve bizonytalan vállalkozás lett volna –, Hentzi vezérőrnagy azokat a hatalmas eszközöket, amelyekkel a várat fölkérő levelemre adott válaszában teljes joggal dicsekedett, egyes-egyedül Pest ismételt bombázására fordította.

Míg mi az ő szeme láttára feltűnő gyakorlatlansággal sáncoltunk a Naphegyen, és az ő Pest városát lövöldöző lövegeinek fele is elegendő lett volna rá, hogy réstörő ütegünk elkészülését megakadályozza, Hentzi vezérőrnagy mindenekelőtt az üres képviselőház lerombolását viselte szívén, és mellesleg néhány tucat magánházat tett hamuvá és rommá, véletlenül csupa fekete-sárga érzelmű pesti polgárét; de a végén az időközben elkészült réstörő ütegünk ágyúinak torkából felé dörgő „memento mori”elrontotta ezt a kannibáli magánmulatságot.

Csak most, amikor már sebes volt a lába, vette észre Hentzi vezérőrnagy, hogy tulajdonképpen hol szorít a cipő.

Most aztán persze mindent elkövetett, hogy a mellvédeinket, amelyeknek építését semmibe sem vette, utólag elsöpörje, ágyúinkat, melyeknek elhelyezését meg sem kísérelte meggátolni, utólag elnémítsa. Mindazokhoz a védelmi építkezésekhez, amelyeket az ostrom legelső napján el kellett volna kezdenie, most utólag meglepő eréllyel fogott hozzá, és dolgozott rajtuk ernyedetlenül.
De az óriási erőfeszítéseknek csak az volt az eredményük, mint minden utólagos munkának. Elkéstek. Azokat a napokat, amikor meg kellett volna tenni mindezt, Hentzi vezérőrnagy, mint láttuk, egyes-egyedül Pest bombázásának kívánta szentelni.

És mikor ezek a napok elmúltak, és a mi huszonnégy fontosaink munkához láttak, akkor már a réstörést nem akadályozhatta meg, és az őrség legvitézebb ellenállásával sem tudta meggátolni a vár elestét – méghozzá a mi fogyatékos eszközeinket és az ostrommunkálatokban való gyakorlatlanságukat is figyelembe véve időnap előtt.

Buda vázlatosan leírt védelme minden vitézsége ellenére csak úgy bűzlött a pusztán politikai fanatizmussal magyarázható, egyébként dőre és utálatra méltó rombolási dühtől.
Pest bombázását, ismétlem, semmilyen szempontból sem lehet igazolni. Sem politikaiból, mert a pesti „háziurak”, mint mondtam, nem voltak sem Kossuth-imádók, sem radikálisok, sem katonaiból, mert (a már ellene felhozottakat mellőzve) még csak megtorlásnak sem volt megfelelő. Hiszen arra kellett volna rábírnia bennünket, hogy rögtön hagyjunk fel az ostromzárral, és szedjük a sátorfánkat.
Ez pedig nem következett be, és azt, hogy nem is fog, az ellenség (még akkor is, ha az én fölszólító levelem határozott hangjára mit sem adott) az osztrák ügy magyarországi állásának józan meggondolása után éppoly könnyen előre láthatta, mint azt a veszedelmes elkeseredést, mely Pest város pusztulása láttán támadt sorainkban annak okozói ellen.

Én mindezeket előre megfontoltam, és Hentzi vezérőrnagytól – mint ismeretes – Pest városának és a Lánchídnak kímélését követeltem, megígérve neki, hogy a Duna bal partjáról nem fogjuk megtámadni. Egyidejűleg neki és csapatainak arra az esetre is, ha körömszakadtáig tartják magukat, emberséges bánásmódot biztosítottam, ha ezt az őrségre nézve ártalmatlan tárgyat megkímélik.
Pest ismételt bombáztatása világosan megmutatta, hogy az illetők nem tartanak igényt az emberséges bánásmódra, és én menten szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapattestének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani.

Hentzi vezérőrnagy halálosan megsebesülve esett hatalmamba – a haldoklóval már egy felsőbb hatalom leszámolt.

Az őrséget sem hányták kardra. Ezt köszönje meg utólag azoknak a tiszteknek, akik azóta vagy a vesztőhelyen adták ki lelküket, vagy Ausztria állambörtöneiben sínylődnek; és tartsa tiszteletben nemes lelkű ellenségeinek emlékét!"

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben
Crowland

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

A célkeresztben: Magyarország - Frank FürediA célkeresztben: Magyarország
Könyv - Bolti ár: 2 900 Ft
Internetes ár: 2 610 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Tárih-i Üngürüsz - A magyarok ősgesztája - Grandpierre K. Endre - Grandpierre Attila - Blaskovics JózsefTárih-i Üngürüsz - A magyarok ősgesztája
Könyv - Bolti ár: 6 990 Ft
Internetes ár: 5 999 Ft
14% internetes kedvezménnyel
A Voynich kézirat - Dr. Stephen Skinner - Rafal Prinke - René ZandbergenA Voynich kézirat
Könyv - Bolti ár: 6 990 Ft
Internetes ár: 5 990 Ft
14% internetes kedvezménnyel
Globális felmelegedés-ipar - Összeesküvés elméletek sorozatGlobális felmelegedés-ipar
Könyv - Bolti ár: 1 199 Ft
Internetes ár: 1 199 Ft
0% internetes kedvezménnyel
Az új ember - Mary RodwellAz új ember
Könyv - Bolti ár: 5 990 Ft
Internetes ár: 4 990 Ft
17% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2018 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat