HunHír.info

2017. Magvető hava 23. nap, Nemzeti ünnep, Gyöngy napja.

Még ők merik nemtelen szavakkal illetni a Horthy-korszakot, ami pedig Janus-arcú volt?

2015. január 18. 16:31
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

horthy-csiksomlyo500.jpgJanus-arcú bizony. Fények és árnyékok negyedszázada. Persze kérdés, ki mit tekint belőle fényeknek és mit árnyékoknak. Nos, nem kívánunk ezúttal egyebet, minthogy olvasóink döntsenek erről. Ennek érdekében korvallomásokból idézünk. Olyanokból, amelyek – politikai terminológiával – nem balról, hanem jobbról bírálták e korszakot.

Magyar Menedék - Magyarország álomtörténete

Ezek sokaságából most Nyisztor Zoltán pápai prelátustól, a Magyar Kultúra című (nem mellesleg portálunkon már eddig is oly sokszor idézett) társadalmi és tudományos szemle felelős szerkesztőjétől vettük a szemelvényeket, mégpedig Tollheggyel című rovatából.

Attól a Nyisztor Zoltántól, aki a két világháború közti Magyarország súlyos belső ellentmondásoktól messze nem mentes társadalmi-szociális, és ami ezeknél százszor fontosabb, szellemi-lelki életét igencsak közelről ismerte. Lehet persze talán néhol túlságosan is sarkos megfogalmazásait bírálni (amiért egyes műveiben, kiváltképpen önéletrajzi-kortörténeti memoárjában (Vallomás magamról és kortársaimról, 1974) hajlamos volt Horthy kormányzóban például csupán afféle bizánci önkényurat látni), jóindulatát, építő szándékát, konstruktív kritikára való hajlamát azonban aligha lehet elvitatni.

Lássunk néhány példát arra, hogy a mégoly nemzeti-keresztény szellemmel átitatottnak tekintett negyedszázadnak szerinte mennyire megvoltak a maga árnyoldalai, akár maga a korszak termelte ezeket ki, akár csak korábbról megörökölte és passzívan megtűrte őket!

Itt van mindjárt a sokak számára felborzoló, még többeknek viszont meglehetősen marginálisnak számító közerkölcsök kérdése. Talán nem kell olvasóinknak részleteznünk, hogy a korszak oktatás- és neveléspolitikája hivatalos megnyilatkozásaiban a keresztény szokásokat követte ebben is. Csak hát persze kérdés ugyanakkor, hogy mennyire valósultak meg ezek a gyakorlatban?

Az orgánumban Nyisztor atya erről 1928-ban így nyilatkozott:

»Korkép és kórkép… A főváros szociális ügyosztálya 1928 júliusában törvényesen, a fürdőzés betiltásának kilátásba helyezésével, felöltöztette a mezítelenre vetkőztetett asszonyokat a Duna-uszodában… Elszégyenítő valami. De hát mit akarnak a nők, mire szükséges nekik a meztelenség? Egészséges, mondják, a napfény, a levegő. Mondják, de nem így érzik. Hamis hangok ezek s mögöttük kétségbeesett szándékok és kapaszkodások vicsorognak. A férfi, a férfitetszés kell a mezítelen fürdőzőknek; ez a cél, ez a vágy, amely meghúzódik az egészségre való kacér hivatkozással. Mert igaz ugyan, hogy a dunai uszodákban külön fürdenek a férfiak és a nők. De a közelben, tudom, vannak helyek, amelyek megfelelnek a látványosságnak és ablakos házak, amelyekről szintén kíváncsi férfitekintetek rögződhetnek Vénus leányai felé. Azt persze nem látják, nem akarják látni, hogy a nagyon óhajtott férfitekintetek mélyén nem kíváncsiság, még csak kívánság se lobog, ellenben sokkal több gúny, nevetség, sőt megvetés is. Mert ugyan akad-e férfi, aki nyugodtan feleségül venné azt a nőt, aki kétségbeesett szalmaszál-reménnyel a netovábbig mutogatja magát? Ostor kell ide, véres korbács, mert ez már nem divat, nem hóbort, de végzetes bűn és vétek. Az ember akkor vétkezik legjobban, ha önmaga ellen vét, a nő pedig ebben az esetben nemcsak a maga presztízsét viszi vásárra, hanem egy kornak, egy társadalomnak maradék morálszilánkjai ellen is vétkezik. Itt csak egy segíthet: az öntudatos, munkás és tiszta homlokú asszonyok dacos összefogása azok ellen, akik utolsó szikráját is kiirtják már a nő megbecsültetésének.«

Aztán nem kevésbé ostorozta (akárcsak kortársai közül Makkai János könyvében (Urambátyám országa)) az úri társadalom műveltségének, társadalmi életének elsekélyesedettségét 1940-ben:

»A mai magyar úri társadalom zöme, ha nem sportol és nem bározik, tulajdonképpen csak kétfajta szórakozást ismer: a bridzsjátékot és a viccmondást. A régebbi idők szép szellemi szórakozásai, az emelkedettebb kultúra jegyében álló irodalmi, művészeti élvezetek, a regény és versolvasás, a házi muzsika, sőt még a festés, kézimunkázás is kijött a divatból. A többnyire csak passzív nézelődésből és buta drukkolásból álló sportszenvedély, valamint a bároknak és lokáloknak nevezett szagosított szemétdombok még régóta kiöltek minden nemesebb szórakozási kedvet a mai úri társadalomból. A „szellemi” szórakozás frontján is a bridzs maradt a győztes a meghitt házi kamarazenével szemben. Szomorú állapot ez, de még mindig a kisebbik rossz, ha arra gondolunk, hogy a magyar úri osztálynak az a része, mely nem hódol a bridzs-játéknak: a társas együttlét kellemesebbé tétele céljából szinte vég nélküli viccversenyeket szokott rendezni.

Ez a viccmondási láz ma tudniillik a legelterjedtebb hazai szórakozás. Egyformán űzi fiatal és öreg, keresztény és zsidó. Az ilyen haszontalanságok töltik ki egy-egy vacsorázás vagy feketekávézás társalgási kereteit. A lavinát persze ugyanaz a szellem indította el és dagasztja tovább, mely a békeidők Móricka-, Pollákné-, vigéc- és bárgyú vízviccei után az Arisztid- és Tasziló-viccek garmadáival látta el az éhes közönséget. A mi szellemi és ízlésbeli igényesség szempontjából szörnyen lecsúszott keresztény úri társadalmunk észre sem veszi, hogy mily hajlékony hátú rabszolgája lett egy idegen szellemiségnek, mely minden hangoskodó antiszemitizmus mellett is fogva tartja. Mert nem ízes adomák, vagy beretvaélen járó, sziporkázó tréfák járnak szájról-szájra, hanem a talmudista szellem talmi bölcsessége, a hiperintellektuelek cinizmusa és perverz agyműködése termeli azt a vicctengert, amely a fővárossal az élen most az egész országot elárasztja. Felháborító, hogy a magyar sorskérdések legkínosabb vajúdása korában történik ez. De ettől függetlenül is lehangoló, hogy a magyar úri társadalom kulturális szórakozást már nem ismer, tudása, műveltségi és érdeklődési köre pedig annyira szűkült, hogy a nívósabb társalgás élvezetét sem bírja. Úgy látszik, a napi politika és a személyeskedések témái sem tölthetnek már be egy esti eszmecserét. Jön tehát az olcsó szellemeskedéssel teli otromba vicctömeg… A legsúlyosabb szegénységi bizonyítványt pedig mindenesetre akkor adja magáról a mi úri társaságunk, amikor a sajtóból, irodalomból, művészetből állítólag kiűzött zsidó szellem hol trágár, hol pimasz vicceinek önfeledten vigyorgó habzsolójává és buzgó terjesztőjévé süllyed.«

De nem tekintette kevésbé visszataszítónak a „társasági élet” egyik fő anomáliáját egy ugyanekkori írásában:

»Szomorú és beteges tünet az, ami most az úgynevezett társalgási életnél mutatkozik. Azt hittük, hogy rég letűnt már azoknak a lapoknak, amelyek a társasági élet irodalmi megörökítéséből éltek. S íme, e helyett nemcsak az úgynevezett színházi lapok, hanem már a napilapok is egész rovatokat nyitnak, amelyek a különböző családi bálok, estélyek, disznótorok vagy koktél-partik ömlengő, nyálas leírásával foglalkoznak. Az emberi vagy családi hiúságnak ez a nagyképű legyezgetése csak undort válthat ki minden igazi kultúrember lelkében. Elvégre Európa ma igazán nem paradicsom, ahol csak az egzotikus madarak csicsergésével lehetne törődni, és igazán nem tesz jó szolgálatot sem a nemzetnek, sem a kultúrfölénynek az, aki a világ és az élet gyötrő nagy problémái, a szellem vagy a művészet emberhez méltó kérdései helyett a Cuncikák és Prütyik házi báljairól számol be. Még megérjük, hogy legközelebb a kártyacsaták pénzügyi eredményeiről, a berúgások vagy rosszullétek mineműségéről fogunk olvasni!«

Ezek után nem csodálható, ha keményen bírálta a középosztály, az értelmiség, a klerikus és laikus keresztény világ felületes hozzáállását a súlyos korkérdésekhez 1936-ban:

»A lelkeket megtermékenyítő katolikus megújhodásban nemcsak jó, üde termés fakadt, hanem felburjánzott a gaz is s kitermelődött a divatkatolicizmus. Ha régen csak „anyakönyvi katolikus” volt, most felüti a fejét mindenütt a konjunktúra-katolikus, reklám-katolikus és élősdi-katolikus. Gyakran találkozhatni vele a fórumon, hiszen mindenütt ott van. Fürge, mozgékony, nem mindig ostoba, sőt gyakran igen fortélyos. Katolikus voltát ugródeszkának vagy lépcsőnek használja az emelkedéshez. Hihetetlen ügyességgel kúszik fel a magasba s hízelgéssel befurakodik minden katolikus mozgalomba. Egyénisége sokrétű, valóságos Jókai-hős. Legtöbbször csodálatos pálfordulásokon ment keresztül tegnapról mára, de minden megrázkódtatás, átélés vagy megvilágosodás nélkül. Afféle fiók-Machiavelli, akinek vezérgondolata: saját jólétét, uralmát, előmenetelét minden eszközzel biztosítani. Valójában nem az erénylétrán, hanem a ranglétrán kapaszkodik felfelé s e közben bámulatos szervei fejlődnek ki. Művésziesen sakkozik az emberekkel, felfelé hízeleg, lefelé megnyer (de a maga részére) vagy eltipor.

Korunkra nézve jellemző ez a típus! Igaz, hogy minden időben voltak olyanok, akik önzésből, érdekből, haszonlesésből még vallásosaknak is mutatták magukat s az eszményeket egyéni érdekek takarójává tették, de ma a reklám s a konjunktúra korában erősen és élesen domborodik ki az alkalmi katolikus torz képe. Hogy mi a próbaköve ennek a típusnak? Az áldozat napjai, a szenvedés és az egyházüldözések ideje. Mint ahogy a jellemnek sem a jószerencse, hanem a balszerencse a tűzpróbája. Az Egyház szenvedésének és üldözésének napjaiban egyszerre elcsendesül az alkalmi, a divat- és a reklám-katolikus, egész kicsikére lapul, míg az igazi katolikusok akkor magasztosulnak hősökké.«

Ám mindezeken túlmenően is fájóan észrevételezte 1940-ben, hogy a vezetőnek tekintett katolikus értelmiség csak nevében viseli önnön jelzőjét:

»Egy érthetetlen és rossz szokás kezd kifejlődni katolikus körökben is, amelynek pedig jó lesz idejében útját állani. Ez a rossz szokás abban áll, hogy katolikus kultúrelőadásokon, sőt egyenesen egyesületi kongresszusokon nem arra használják fel az alkalmat, hogy a katolikus tudomány vagy irodalom értékeivel ismertessék meg a közönséget, hanem sokszor egyenesen a katolicizmus ellenségeinek emelnek szószéket. Az utolsó időkben végigvizsgáltuk az összes katolikus egyesületi meghívókat és programokat, és megdöbbenve állapítottuk meg, hogy például milyen nevek és milyen költemények szerepelnek katolikus előadásokon. Ha így megy tovább, legközelebb talán Boccaccióból vagy Zolából fogunk részleteket kapni katolikus kultúrelőadásokon! Mégis csak visszaélés az a katolikus névvel vagy a katolikus egyesület lényegével, ha gyűléseiken idegen árut árulnak s konok mellőzésükkel az utolsó költőket is elriasztják attól, hogy katolikus költőknek merjék magukat vallani.«

Úgyszintén nem tudott elmenni szó nélkül egy szerfölött eluralkodott jelenség fölött. Szintén 1940-ben írja róla:

»A napokban egy kongresszus zajlott le, amely bizonyára nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint az ilyenfajta magyar kongresszusok lenni szoktak. A programon látszott, hogy nem szervezetek beszámolójáról, tehát már elvégzett munkáról lesz szó, sem pedig új és a szervezetek által megvalósítandó programról, hanem díszes pozíciókban lévő egyéniségek felvonultatásáról. Nem is tehettek mást! Hiszen a szövetség, amelyik megrendezte a kongresszust, csak elnökségében létezik, de tagjaiban nem. A tagokat egyelőre onnan szeretné venni, illetve már megszerezve megkapni, ahol a szervezés nehéz, sokszor sziszifuszi munkáját már mások elvégezték. Mert Magyarországon a világháború óta és a „hazafiasság” hivatalos trónfoglalása óta az a divat, hogy minden szervezés vagy szervezkedés gyümölcsét mások aratják le. Mikor az igazi alapítók és szervezők elvégezték a mélyszántás munkáját és összetoborozták a maguk kisebb vagy nagyobb tömegeit, akkor előállnak bizonyos urak és újabban hölgyek is, és kijelentik magukat az ilyen vagy amolyan irányú egyesületek központi szövetségének vagy országos tanácsának vagy táborának, és a sajtóhoz való könnyű összeköttetésük folytán kikiáltják magukat a mások által csinált mozgalmak koronázatlan királyainak; a legtöbbször azonnal boldog birtokába lépve annak a sok kedvezménynek, amit az állam az ilyen vagy amolyan irányú mozgalomnak nyújthat. Igazán itt volna már az ideje, hogy a mozgalmaknak ez a felülről való kisajátítása és munka nélkül való birtokba vétele egyszer s mindenkorra megszűnjék!«

S végül, de nem utolsósorban szólt az oly neuralgikusnak tekintett zsidótörvényekről is. Az elsőről megszületésekor (1938) imígyen:

»Az úgynevezett zsidótörvény fényénél az egész magyar közélet kissé megszégyenülten s egyúttal bűntudattal nézhet a múltba vissza. Nemcsak azért, mert nem csinálta meg hamarább s ezzel sok erjedésnek, de egyúttal magyar nyomornak is elejét vehette volna, hanem azért is, mert a maga idején még a törvényes lehetőségeket vagy adottságokat sem használta ki. A mulasztást és a felelősséget ebben a pontban meg kell állapítanunk. Eddig is volt rá mód és lehetőség, hogy a gazdasági életbe a magyar elemet is beemeljék vagy besegítsék, de valami vétkes könnyelműséggel lemondtak róla. Voltak itt eddig is állami érdekeltségű részvénytársaságok s nagyvállalatok, amelyekben azonban egy-egy politikai korifeuson vagy nyugdíjas tisztviselőn kívül más magyar elem helyet nem foglalhatott. Ezek az urak a magyar érdeket maradéktalanul azonosították a saját személyükkel s eszük ágába se jutott, hogy utat törjenek saját fajtájuknak is. De a felelősség kérdését tovább vihetjük és kiszélesíthetjük másokra is. Tessék csak megnézni például a biztosító társaságok frontját, amelynek pedig magyar magánosok és keresztény közületek súlyos összegekkel áldoztak évről-évre, vagy hónapról-hónapra s mégsem jutott senkinek eszébe, hogy ahol az áldozatot mi viseljük, ott, abban az igazgatóságban vagy vezetőségben nekünk is van helyünk és jogunk. A múltat jó néha hánytorgatni már csak azért is, hogy legalább a jövőben tanuljunk belőle!

Különben ráébredhet végre mindenki arra, micsoda végzetes vakságnak esett áldozatul. Hiába beszélt és írt hosszú éveken át az ország legjobb lelkiismerete, a mérvadó helyeken a legkisebb meghallgatásra sem találhatott. A legelemibb követelményeknek nem mertek eleget tenni, a legkiáltóbb igazságtalanságokat nem merték reparálni s a legfelháborítóbb kinövéseket lemetszeni. Valami csodálatos megszállottsággal szinte azt hitték, hogy felborul a gazdasági élet vagy megbillen az állam léte, ha ebben az országban a szociális igazságosság fog érvényesülni. Hát nem lehetett volna-e ezeket az elhatározó lépéseket korábban megtenni, mielőtt még a veszély nagyra nőtt, s az ország lelki hangulata épebb volt a mainál? Nem lett volna-e okosabb, egyenletes és természetes lépésekkel előrehaladni, mint most egyszerre toronyugrásokat rendezni és mérföldeket lépni? Amit ma lehet, azt tegnap is lehetett volna, sőt tegnapelőtt is; nem is beszélve arról, mennyire szebb, józan, önkéntes belátásból, mint a brutálisan kényszerítő körülmények hatása alatt cselekedni és adni. De ez a vakság a legnagyobb a zsidóságnál volt. Ez a szerencsétlen zsidó közgazdasági és üzleti világ botorul elhitte, hogy itt a gyáripar, a nagykereskedelem, sőt még a kiskereskedelemnek is bizonyos ágai csak az övék lehetnek, s hogy ezeket a könnyű hódításokat tartósan és mindörökre meg lehet tartani. Az Aschner Lipótok komolyan elhitték, hogy az ország egyik legnagyobb ipartelepén, az Egyesült Izzónál a magyar és keresztény csak gyári munkás vagy portás lehet s népes tisztviselői kara csak Izrael országának lehet fenntartva; s hasonszőrű társai s a nagykereskedők még azt is elhitték, hogy kétféle hitelrendszert lehet fenntartani: egyet a zsidó kereskedelem javára s egyet a keresztény magyar kereskedelem kárára. Nem egyszerűbb lett volna maguktól a verseny egyenlő feltételeit megteremteni, mint most feltétel nélkül kapitulálni?«

Amint jeleztük előre, nem kívánunk ítélkezni a Nyisztor által ismertetett korviszonyok fölött, így még a legutóbbi szemelvényről sem, bármennyire is elvárnák talán ezt egyes olvasóink. Nem, ismételjük, mi, régóta bevált szokásunkhoz híven, nem a magunk vagy mások emócióktól vezérelt véleményeit mondjuk egyes korszakokról és szereplőkről, hanem azokat igyekszünk minél több oldalról megközelítve bemutatni megismerésük és megítélésük végett.

Mert bizony ez lenne a valódi feladata minden egyes történésznek, sőt politikusnak is. Amit viszont, néhány kivételtől eltekintve, mégsem tesznek. Persze ha ezt megtennék, oda lenne a fejük fölé önmaguk által előtte rajzolt glóriájuknak. Akkor kiderülne ugyanis, hogy valójában mennyire Janus-arcú volt történelmünknek ama negyedszázada, amelyet folytonosan csak balról bírálnak, sőt egyenesen pocskondiáznak.

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

Ész és Hit - Czakó GáborÉsz és Hit
Könyv - Bolti ár: 2 730 Ft
Internetes ár: 2 321 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Magyarország álomtörténete 1929-1941 - Rácz AndrásMagyarország álomtörténete 1929-1941
Könyv - Bolti ár: 3 500 Ft
Internetes ár: 2 800 Ft
20% internetes kedvezménnyel
A Béke Ösvénye az Alpoktól az Adriáig - Az Isonzó front útikönyve
A Béke Ösvénye az Alpoktól az Adriáig - Az Isonzó front útikönyve
Könyv - Bolti ár: 5 500 Ft
Internetes ár: 4 990 Ft
9% internetes kedvezménnyel
A sör füveskönyve
A sör füveskönyve
Könyv - Bolti ár: 2 200 Ft
Internetes ár: 1 870 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Vér és kereszt I. - Sosemvolt pogányok - Benkő LászlóVér és kereszt I. - Sosemvolt pogányok
Könyv - Bolti ár: 2 999 Ft
Internetes ár: 2 549 Ft
15% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat