HunHír.info

2017. Magvető hava 19. nap, Villám napja.

Bírálták a zsidóság egyes vezető köreinek felsőbbrendűségi tudatát? Kirekesztették őket!

2013. november 25. 12:03
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Azon hajdani esztétáinkat, irodalomtörténészeinket, akik határozottan bírálták a zsidóság egyes vezető köreinek felsőbbrendűségi tudatát, kirekesztették, pedig műveik nélkül igencsak hiányos volna szellemi életünk történetének ismerete. S nem azért tették ezt velük, mert a származásukat kifogásolták (amiről természetesen nem tehettek), hanem mert világnézeti és művészeti állásfoglalásaikkal idegen testként férkőztek be szellemi életünk köreibe, kigúnyolva minden érdekeiket keresztező elvet. Ezúttal közülük a legprominensebbek műveire és azok ténymegállapításaira hívjuk fel a figyelmet.

Magyar Menedék - Magyarország álomtörténete

Bartha József [1866-1950 – Ifj. T. L.] nem kerülte a harcot, a Katolikus Szemle, A Cél és más konzervatív folyóiratok hasábjain hatalmas közönséggel érintkezett, ezek az olvasók az egész országban élénken figyeltek szavára: az irodalomtörténet-írás biztos fegyvereivel támadta a léha irodalmi divatcikkeket, nem félt attól, hogy esztétikáját reakciós ósdiságnak nyilvánítják.” Így írt a nevezettről irodalomtörténész tanárkortársa, Pintér Jenő (Magyar Irodalomtörténete (1941), VIII/1.), amiért úgyszólván nem létezőnek tekintik hivatalos irodalomkönyveink, ami már csak azért is elfogadhatatlan, mert ha valaki netán nem fogadja el a „nyugatos” irodalompolitikával, vagy akár Ady Endre életművével kapcsolatos negatív kritikáját, más területen való szakmai teljesítményét azért még illene ugyebár ismernie, ugyanis 1893 és 1896 között nagybecskereki, majd 1896-tól 1933-ig budapesti gimnáziumi tanárként, 1922-től 1924-ig igazgatóként, attól kezdve irodalmi-nyelvi szakfelügyelőként számos irodalmi, nyelvi, sőt művelődéstörténeti tankönyvet (némelyiket Prónai Antal piarista kollégájával) és seregnyi szaktanulmányt írt, továbbá irodalmi szövegeket rendezett sajtó alá (A magyar művelődés története (1901), A palóc nyelvjárás (1893), A Toldi-monda (1899), Magyar nyelvtan (1900), Magyar irodalomtörténet (1900), A magyar katholikus énekköltészet a XVIII. századig (1901), Aesthetika (1902), Rendszeres magyar nyelvtan (1902), Magyar egyházi énekek a keresztény középkorból (1903), Stilisztika (Prónai Antallal, 1903), Retorika (Prónai Antallal, 1904), Magyar egyházi énekek a vallási harcok korából (1904), Tinódi Sebestyén válogatott krónikás dalai (1904), Irodalomtörténet (1904-1905), Poétika (Prónai Antallal, 1905), Szemelvények a Margit-Legendából (1905), Alexandriai Szent Katalin verses legendája (1906), Irodalomtörténeti olvasókönyv (Prónai Antallal, 1909), Írásművek (Prónai Antallal, 1909) Magyar nyelvtan (1913), Sajó Sándor válogatott költeményei (1937)).

Hiába folytatott tehát szerteágazó tudományos és közoktatói tevékenységet: amiért megbírálta a zsidóság egyes vezető köreinek felsőbbrendűségi tudatát hol nyíltan, hol burkoltan hirdető „Nyugat” folyóirat irodalompolitikáját, Ady Endre ennek megfelelni igyekvő politikumát, esztétikumát, kirekesztették. Ezért, hogy 1945-től művei csaknem hozzáférhetetlenekké váltak a nagyközönség számára (Két nemzedék irodalma, 1875-1925, 1926, Fajiság az irodalomban, 1934, Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936, 1938, Pro domo. Válasz támadóimnak, 1938, Szabad-e Adynak szobrot emelni?, 1939, Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 1941). Amikor Ady tévedései és igazságai című tanulmánysorozatunkban e rovatban részletesen bemutattuk klasszikusunk világnézeti vargabetűit, nem véletlenül támaszkodtunk döntően iménti műveire – melyekkel természetesen lehet és kell is vitatkoznunk, így például korántsem oszthatjuk sommás ítéletét, miszerint a költő „a zsidó áfiumtól elkábított magyarok prófétája” volt mindvégig –, éspedig éppen azért, mert bennük az életmű sokak számára egy kézlegyintéssel elintézett ellentmondásaira mutatott rá, a vátesznek tekintett hétszilvafás nemesek költőivadékának filoszemita megnyilatkozásaira, ebből következően politikai publicisztikáinak és profetikus magyarságverseinek kétértelműségére (egyrészt a bélyeges sereg után oson, másfelől megbolygatja bolyukat!), radikálisan egyházellenes, szabadkőműves szellemiségű filippikáinak megalapozatlanságára, vallásosságának, Istenképének leginkább Spinozára emlékeztető, addigi világnézeti tájékozódásunktól és költészeti hagyományainktól meglehetősen idegen panteisztikus színezetére, végül verselése egyenetlenségeire, amiért is (különösen Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! és Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936 című műve megjelenése után) – Pintér Jenőt idézve – „a baloldali sajtó hevesen támadta, mert erélyesen rámutatott egyes írók erkölcsromboló munkájára s nem leplezte a zsidókérdésre vonatkozó felfogását sem”, amellyel ráadásul korántsem állt egyedül, hiszen kortárs kollégái közül ugyanezt tette főként Alszeghy Zsolt, Bánhegyi Jób, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Kokas Endre és Zoltvány Irén.

Alszeghy Zsolt (1888-1970) piarista idevágó tanulmányában (A XIX. század magyar irodalma, 1923, Szent István Könyvek 8.) például ízeire szedte a kiegyezés utáni „liberális kiépülés” megannyi szimptómáját, a korszakolása szerint 1890 és 1914 közötti „századforduló” korszellemét, tragikus mérleget adva róla. Amint írja, Trianonba torkolló történelműnk e mégoly tiszavirág életű időszakában ugyanis „a magyar közéletet új szellem hatja át, ugyanaz, ami az irodalmunkat, amelyről egy itt járt oláh író [Octavian Goga – Ifj. T. L.] kénytelen volt megállapítani, hogy helyében már csak nemzetközi zsidó irodalom van”. Tűnjék bármennyire is sarkosnak e megállapítás, annyi azonban így is bizonyos, hogy ezen időben „a nemzeti feladat háttérbe szorul, néha meg is hal az emberi élet hazug nemzetköziségével szemben, és így a költészet is elszakad a fajtól, ha nem is egészében, de leghangosabb képviselőiben”. Konklúziója ezután aligha lehetett más, mint az, hogy „igazuk volt az előző korszak elégedetlenjeinek: a nemzet rossz úton járt és nemzeti létének alapjai porladoztak”.

Bánhegyi Jób (1897-1979) bencés az Alszeghy által jellemzett huszadik századelő meglehetősen áporodott szellemi légkörének eredendő okát a gyökértelen, kozmopolita zsidó értelmiség térnyerésében látta kézikönyvében (A magyar irodalom története II, 1930, Szent István Könyvek 78-79.): „A magyarságnak alapjában konzervatív, az újítások iránt tartózkodóbb természetével szemben a hagyományaink iránt érzéketlen vagy ellenséges indulatú, gyökértelen zsidóság mohón kapott minden kulturális újságon s a haladás jelszavának örve és a liberalizmus védelme alatt a nyugati kultúrának minden világnézeti, bölcseleti, tudományos, művészeti vagy irodalmi termékét beoltotta a magyar szellemi életbe, természetesen saját ízlésirányának és lelkiségének megfelelő kiválasztással és tekintet nélkül arra, hogy az idegen hozomány megfelel-e egészséges fejlődésünk feltételeinek és összeegyeztethető-e faji és lelki adottságaink, történetileg kialakult nemzeti egyéniségünk, keresztény erkölcsiségünk korszerű szükségleteivel és követelményeivel. A nemzet drágán megfizetett azért az optimizmusért, amellyel elnézte az erőszakos újítást, anélkül, hogy nemzeti egyéniségének védelméről kellően gondoskodott volna.”

Eckhardt Sándor (1890-1969) tárgyunkban szintén alapműnek tekintendő kötetében (A francia forradalom eszméi Magyarországon, 1924) a tizennyolcadik századi Franciaország filozófusai hazai követőinek műveiben is megnyilvánult korszellem deista, panteista, agnosztikus és materialista mivoltára hívta fel a figyelmet. Az akkori hazai korformáló művekből vett idézetekkel végső soron arra döbbentette rá olvasóit, hová vezet az Istentől függetlenített „autonóm” ráció és etika, a francia felvilágosodásnak az Ő gondviselő hatalmát tagadó irányzata, a deizmus, illetve a tulajdonságai megismerhetetlenségét és ezáltal követhetetlenségét képviselő agnoszticizmus, a világot Vele azonosító panteizmus, végül a vallások egyenértékűségét hirdető indifferentizmus. Műve leginkább azért nélkülözhetetlen mindmáig, mert a nálunk már ekkor is képviselt e tanítások a tizenkilencedik századvégen egyre nyíltabban és a kizárólagosság igényével jelentek meg nemcsak a zsidó származású és öntudatú hazai költőik, írók, szerkesztők és kritikusok, hanem sokszor a mieink (kiváltképpen Ady Endre) műveiben is.

Farkas Gyula (1894-1958) irodalomtörténész 1945-ben indexre került összegzésében (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938) arról értekezett, hogy „a még annyira elmagyarosodott, sőt kikeresztelkedett zsidó sem szakadhatott el eredeti közösségétől, egyrészt mert itt minduntalan számon tartották, másrészt mert a keresztény közvélemény még a kiszabadulni vágyót is sietett visszautasítani eredeti sorompói közé.” Amíg az Alföldről felkerült „magyar parasztlegény vagy lány idegen urakat szolgált, akárcsak a székely Bukarestben”, amikor „színházban, koncerteken, tárlatokon már ekkor sem lehetett magyar arcot látni”, addig Kiss (Klein) József lapja, „A Hét” 1890-ben azzal kérkedett, hogy ők „megcsinálták azt, ’amit az úr nem tudott vagy nem akart:az ipart, a kereskedelmet, a pénzgazdaságot, az újságírást és más egyebet’”, három év múlva pedig, hogy a „kultúra maghintői mindig a zsidók voltak, a jövő századot is zsidók készítik elő”.

Kolos (Kokas) Endre (1905-1960) bencés értekezésében (Az 1880-as évek irodalmi élete, 1930) a címében jelzett időszak irodalmi életének és szellemi körképének bemutatásakor megállapította, hogy a kiegyezést követő kapitalizmus monopolhelyzetében sínylődő, a kulturális élet ápolása helyett a többnyire csupán öncélú „vagyonosodás”-t életcélul kitűző átlagmagyarság valamennyi hatalmi intézménye már ekkor „tisztára a magyar és osztrák zsidóság kezébe ment át s ez a zsidóság most már tömegesen özönlött az országba”. Egyre inkább tért hódított költőink-íróink köreiben is „az erotikus líra, a szerelem érzéki felfogása, a naturalizmus feltűnése, a perdita-kultusz és a cinikus „fintor-poézis”, valamint „bizonyos közömbösség a nemzeti gondolat, a hazafias érzés iránt”, ráadásul múzsáink a „nemzeti klasszicizmus” Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály és Gyulai Pál által kijelölt ösvényéről letérve a „magyar ritmus”-t elhagyták s helyette „idegen ritmusban, tisztán nyugati versformák”-ban alkottak.

Zoltvány Irén (1859-1938) bencés elemzésében (Erotika és irodalom, 1924, Szent István Könyvek 20.) sem kíméletesebben állapította meg, hogy a „kultúra magvetői” bizony „a magasabb értékeket nem veszik figyelembe, esztétikai normákra nem sokat adnak, az etikai szempontokat pedig egyenesen kirekesztik az írói művek értékeléséből”. Tanulságként leszögezte: „A modern költők egy újfajta hedonikus iskolát teremtettek meg. Etikájuk, életfilozófiájuk: az érzéki gyönyörök mohó élvezete. A keresztény hit alapigazságaiban nem hisznek, némelyek még az örökkévalóságot is tagadják s azért erkölcsi elvük és életfölfogásuk abban tetőzik, hogy élni kell az idővel, kiélvezni minden földi jót; mert csak a jelen a miénk.” Ugyanakkor ez a költészet „megtagadta a faji és nemzeti hagyományokat” is.

Igen, mivel az imént idézett irodalomtörténészeink határozottan bírálták a zsidóság egyes vezető köreinek felsőbbrendűségi tudatát, kirekesztették őket, pedig műveik nélkül igencsak hiányos volna szellemi életünk történetének ismerete. S nem azért tették ezt velük, mert a származásukat kifogásolták (amiről természetesen nem tehettek), hanem mert világnézeti és művészeti állásfoglalásaikkal idegen testként férkőztek be szellemi életünk köreibe, kigúnyolva minden érdekeiket keresztező elvet. Az ebbeli fájdalom szülte Bartha József valahányuk nevében megfogalmazott, hitvallásnak beillő sorait kalauzában (Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936, 1938):

„Irodalmunknak, ha csak azt nem akarjuk, hogy a nemzetközi és (ami ezzel ugyanegy) a zsidó-radikális idegen szellem hínárjában elsenyvedjen, a magyar faj lelkét és életét kell visszatükröztetnie. Éppen azért a modern haladás és az új eszmék után vágyakozó fiatal írónemzedéknek nem adhatunk jobb tanácsot, mint amelyet Pekár Károly, ez a nagy látókörű esztétikusunk, Taine-re hivatkozva, olyan nyomatékosan ajánlott: »Mélyedjenek el koruk vezető eszméiben, gondolataiban, érzéseiben s a nemzeti jellemvonásokban keresve az általános emberit, törekedjenek csak elsősorban korukat, nemzetüket, koruk, nemzetük, fajuk érzéseit, gondolatait kifejezni: a többi az alkotó képzelet, lángelme dolga.«"

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

Gyógyítások a méhészet termékeivel - Kovács József természetgyógyászGyógyítások a méhészet termékeivel
Könyv - Bolti ár: 5 500 Ft
Internetes ár: 4 950 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Észpörgető társasjáték - Hajnal és LegendÉszpörgető társasjáték
Társasjáték - Bolti ár: 7 500 Ft
Internetes ár: 6 990 Ft
7% internetes kedvezménnyel
Enki elveszett könyve - Zecharia SitchinEnki elveszett könyve
Könyv - Bolti ár: 5 990 Ft
Internetes ár: 5 391 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Jó vadászatot! - Ilosvay FerencJó vadászatot!
Könyv - Bolti ár: 2 700 Ft
Internetes ár: 2 295 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Atilla fia, Csaba királyfi - Lezsák SándorAtilla fia, Csaba királyfi
Könyv - Bolti ár: 2 600 Ft
Internetes ár: 2 210 Ft
15% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat