HunHír.info

2017. Álom hava 12. nap, Víritó napja.

Megmaradásunk záloga anyanyelvünk (1. rész)

2010. július 21. 14:43
Ifj.Tompó László - HunHír.Hu

rusztikus_konyv.jpgMa, amikor megmaradásunk esélyeiről töprengünk, többnyire csak fizikai-biológiai megoldásokat keresünk, melyekkel túlélni véljük a cionista világpolitika globális diktatúráját: a multinacionális termékek bojkottjáról beszélünk, és egyre égetőbben kérdezzük, mi lesz, ha nem lesz elég víz, olaj, fűtés, gabona, miközben gyakran megfeledkezünk azonban a humán erőforrásokról, gondolkodásunk alapjáról, megmaradásunk zálogáról, anyanyelvünkről.

Magyar Menedék - Migránsokk

Napjaink gazdaságközpontú létszemlélete mintha nem számolna a Kárpát-medence szellemi, földrajzi, gazdasági és katonai egységét csak a magyarság fenntartásával biztosító – és ezzel egész Európa békéjét állandósító – szellemi honvédelemmel, csodálkozva, miért éppen anyanyelvünkben látjuk megmaradásunk zálogát, mondván, hovatovább hiába ápoljuk azt, ha a globális felmelegedés előidézte ökológiai végpusztulásnak nemhogy túlélői, hanem egyenesen áldozatai leszünk.

Természetesen nem vitatjuk mindezek fontosságát, mégis, mivel nem a lét határozza meg a tudatot, mint hirdette a marxizmus, hanem pont fordítva, a tudat a létet, gondolkodásunk megtisztítása nélkül aligha lehetnek hosszútávon eredményesek a globális hódítással szemben megmaradásunkat szolgálni hivatott gazdasági, népesedéspolitikai vagy mentális megoldási kísérletek. Ez pedig csak gondolkodásunk alapja, anyanyelvünk megőrzésével és ápolásával valósulhat meg.

Ma leginkább nyelvünket rombolják a globális körök, hiszen ha ezt teszik, szó szerint minden „megetethető” médiumaik által a vegetatív szintre zsugorodottan életét tengető robotemberekkel. Pedig nem mindig volt ez így. Nálunk például a két világháború között intézményes anyanyelvápolás folyt országszerte, köszönhetően gróf Klebelberg Kunó kultuszminiszternek, aki meggyőződéssel hirdette, hogy egy Trianonban porig alázott ország „igazi honvédelmi minisztere a kultuszminisztere”. Egységes népiskolai szabályozást vezetett be, ötezer népiskolát építtetett, Collegium Hungaricum-okat létesített, és az analfabétizmust 80 %-ról 8 %-ra csökkentette le.

1945-tel, hazánk bolsevizálásával vette kezdetét gondolataink anyanyelvünk szándékos, hivatalos politikai támogatással való megrontása a magán- és közélet minden területén. Csak egy példa: az 1980-as években a „Magyar Nők Lapjá”-ban megjelent egy felmérés, miszerint arra a kérdésre, a kismamák milyen keresztnevet adnak majd gyermeküknek, egyikük azt felelte, hogy inkább idegent, mert az szebb, mint a magyar.

Valaha Kölcsey Ferenc „Parainesis”-ében arra intett, hogy tiszteljük és tanuljuk más idegen népek nyelvét (különösen az ógörögöt és a latint), de ne feledjük: amíg idegen nyelveket tudni szép, addig a hazait „lehetségig művelni” kötelesség! Ha élne, Vörösmartyval kérdezhetné: „Ó hon, meghallasz-e engem / S nagyra törő tehetősb fiad hallgatnak-e szómra?”

Nem is hinnénk, mennyire létfontosságú anyanyelvünk ápolása. Nem egy ruhadarab ugyanis, amit leveszünk, aztán újat veszünk fel, hanem olyan, mint a gránit: fennmarad az idők végezetéig, amit csak csiszolhatunk. Szenteljünk tehát időnként, még ha csak néhány órát is, arra, hogy elgondolkodjunk, honnan ered, és mivé lehetünk általa?

A magyar nyelv helye a földgolyón

Ezzel a címmel fordult nyílt levélben Kosztolányi Dezső Paul Jules Antoine Meillet (1866-1936) francia nyelvészhez, aki könyvében a magyar nyelvet gyökértelennek, elavultnak, mi több logikátlannak, ezáltal a tudományok művelésére teljesen alkalmatlannak ítélte, és rajta a herderi jóslatot betelesedni látta, hirdetve, csak idő kérdése, mikor tűnik el földünk színéről. Kosztolányi hűvös tárgyilagossággal és lefegyverző logikával szedte ízeire a párizsi professzor nyelvészhez méltatlan állításait.

Persze nem ez volt az első nyelvünk ellen frontális támadás, hiszen nálunk jóval Meillet előtt már létezett egy elmélet, amely nyelvünk ősiségét tagadta, és eredetét rossz helyen kereste. A finnugor származáselméletről van szó. Sokan Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál és Budenz József nevéhez kötik, tény azonban, hogy régebbi. Egy jezsuita csillagásztól, Sajnovics Jánostól (1733-1785) ered felvetése, aki az 1769-ben, hogy a Vénusz bolygó napkorong előtti átvonulását behatóbban megfigyelje, az Észak-Norvégia partjainál lévő Vardő szigetére látogatott, ahol feltűnt neki a „halszagú” lappok egyes szavainak a magyar szavakkal való hang- és alaktani azonossága. Ebből messzemenő rokonságelméletet dolgozott ki könyvében („Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse”: „Bizonyítása annak, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos”, 1770), elfeledve, hogy egyes hang-és alaktani azonosságok még korántsem egyöntetű bizonyítékai egy nép más néppel való rokonságának, hiszen ennek tudományos igényű igazolásához továbbá ember- és öröklődéstani, élettani stb. azonosságok is szükségesek. Sajnovics persze nem volt nyelvész, így kísérlete jóhiszeműségéhez nem fér kétség, ellenben a XIX. század második felében a fent említettek már fegyverként használták ellenünk, megfogadva Talleyrand Napóleonnak adott, Metternich által 1825-ben elfogadott tanácsát, miszerint a magyarokat csak dicsőséges történelmük dicstelenre való átírásával lehet leigázni, megbélyegezvén ezáltal a Keresztesi Józseffel, Horváth Istvánnal és Kőrösi Csoma Sándorral ígéretesen megindult eredetkutatásokat, sőt más (leginkább a Vámbéry Ármin szorgalmazta, nyelvünk török eredetét hangsúlyozó) rokonságelméleteket is. Utódai, mint múlt századunkban Zsirai Miklós, vagy korunkban Hajdú Péter és Csúcs Sándor (utóbbi Szakács Gábor íráskutatóval való nyilvános beszélgetésében egyenesen így fogalmazott: „olyan elmélettel [mármint a nem finnugorral – Ifj. T. L.], hogy a magyarok ősei a világűrből jöttek, tudományosan nem lehet mit kezdeni"!), egyenesen sarlatánságnak tartják a tőlük eltérő álláspontot, így Baráth Tibor, Nagy Sándor, Varga Zsigmond vagy Bobula Ida érveit szóra sem méltatják, és oktatási intézményeinkben (kivéve a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemet) hallgatnak róluk, elfeledve a római bölcsességet, miszerint „az igazság semmitől sem fél, csak attól, ha elhallgatják”. (Veritas nil veretur nisi abcondi.)

Bármennyire is meglepő, helyettük inkább külföldi költők, írók, nyelvészek vallomásaiból kell kiindulnunk, ha anyanyelvünk földgolyón való helyét szeretnénk megtalálni. Számos írott és elektronikus összeállítás készült már belőlük nálunk is, mi ezúttal közülük az összehasonlító nyelvtudomány által hitelesítettekből adunk közre szemelvényeket.

Ove Berglund svéd orvos, műfordítónak a „Magyar Nemzet” hasábjain (2003. december 12., 5. old.) megvallotta:

„Ma már, hogy van fogalmam a nyelv szerkezetéről, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.”
Jakob Grimm, a tizenkilencedik századi német romantika klasszikus mesegyűjtője és egyben az első tudományos német nyelvtan megalkotója, hasonló következtetésre jutott:
„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.”

Sir John Bowring brit költő és műfordító antológiája (Poetry of Magyar, 1830) – amelyben anyanyelvén olvashatók magyar költők (különösen Vörösmarty) versei – előszavában vonta le a nyelvünk vizsgálatából levonható talán legmélyebb következtetést:

„A magyar nyelv messze magasan áll magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét…”

Giuseppe Mezzofanti bíboros, aki 58 nyelven írt és 108 nyelven beszélt, mondta Ludwig August Frankl költőnek, anyanyelvünk irodalmi értékét hangsúlyozta:

„Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, mert egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.”

George Bernard Shaw drámaíróról aligha köztudott, hogy behatóan foglalkozott nyelvünk felépítésével:

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Grover S. Krantz amerikai történész szintén anyanyelvünk ősiségét és maradandóságát emelte ki:

„A magyar nyelv ősisége Magyarországon meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét: az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi.”
Végül Kemény Ferenc nyelvkutatót (Oslo) idézzük, aki negyven nyelvet ért tizenötöt beszél, így összehasonlított valamennyi nyelvet egymással, és arra a következtetésre jutott, hogy
„a legősibb eurázsiai nyelv a magyar”.

Nyelvünk csodái

Miért csodálták meg ennyire anyanyelvünket más nemzetek írástudói? Elsősorban írásbeliségének régisége miatt. Nem lehet eléggé nyomatékosítani, hogy amikor a honvisszafoglalás (896) idején Európában csak a görög és római volt írásbeliség volt, mi már akkor egy kiforrott, mintegy 6000 éves írásbeliséggel rendelkeztünk.

Másodsorban szerkezetének maradandósága váltott ki általános csodálatot belőlük. Párizsban, a Sorbonne nyelvészei számítógépes összehasonlításaikkal, a nyelvek ősiségét vizsgálva, vagyis azt, hogy melyik nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség elemeiből, az ős-etimonokból, ős-alapszavakból, a következő eredményre jutottak: amíg a mai angol 4 %, latin 5 %, a héber 5 %, a csendes-óceáni nyelvek 7 %, az indiai mundakhol 9 %, a tibeti szanszkrit 12 %, az ős-török (türkmén) 26 %, addig a mai magyar nyelv 68 % etimont tartalmaz!

Ez magyarázza irodalmi nyelvünk maradandó szépségét, képzetgazdagságát, amelynek révén a tizenkilencedik században Arany László, Erdélyi János, Gyulai Pál, Kálmány Lajos, Kriza János, Sebestyén Gyula lejegyezte népmeséinket- és mondáinkat éppúgy tudjuk nyelvészeti tanulmányok és szótárak nélkül olvasni és értelmezni, mint akár az Ómagyar Mária Siralmat, bibliafordításainkat (Erdősi Sylvester János, Károli Gáspár, Káldi György), magyar egyházi énekeinket, nem is szólva Balassa/Balassi Bálintról vagy Tinódi Lantos Sebestyénről. A British Múzeum könyvtárában a legértékesebb közép-európai ősnyomtatvány 1533-ból fennmaradt szövege például így kezdődik: „Az Ephesom helyeknek yrth Zent Pál levelenek elsew capitoliuma”. Nem kell átírni, lefordítani, ellenben tény, hogy Shakespeare ma már magyarázatok, sőt szótár nélkül nem érthető.
Ősetimon-készletünk egyedülállóan gazdag mivolta által már nem csodálkozhatunk, miért bővelkednek irodalmi emlékeink annyira metafizikai mélységekben és magasságokban, miért, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet már 200 000 magyar népdalt tart számon, melyek fele már meg is jelent nyomtatásban, míg a 80 milliós Németországban összesen 6000 népdalt tudtak csak mindmáig összegyűjteni, és miért, hogy Európában nálunk kívül nincs sehol megfelelő szó a tündérre, a hetedhét országra, a fanyüvőre és a hétfejű sárkányra.

Egyedülálló tulajdonságai

Magánhangzó-gazdagsága azonnal szembeötlik. Míg a nagy nyugati világnyelvek legjobb esetben is csak hét magánhangzót ismernek, (sőt az olasz csak ötöt), addig a magyar 14-et: a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű. ű

Dallamossága szintúgy egyedülállóvá teszi. Összehasonlító nyelvészeti kutatások szerint dallamosság tekintetében a nyelvek közül első helyen az olasz, a második helyen a görög, a harmadik helyen a magyar áll.

Egyediségei közül megemlítendő magánhangzó-illeszkedése és toldalékolás általi tömörítő hatása, szavaink képalkotó képessége, a tárgyas és alanyi ragozás megkülönbözetése (szemben a latinnal, amely azt, hogy „a mondát elbeszélem”, ugyanúgy fejezi, mint azt, hogy „elbeszélek egy mondát”: „fabulam narro”), harminchat mozzanatos, negyvenhat gyakorító, rengeteg kezdő, műveltető, ható igéje, akárcsak igekötőink előre-hátra vetései, melyekkel a cselekvés és az idő boszorkányos árnyalatait és mozzanatait jelöli, példátlan igemódozatai (néz: nézeget, nézelődik, nézőben, nézve, nézvést, nézett, nézetlen, nézhetetlen, néztében, nézetében stb.), főnév-képződményei (mag, maga, magyar, magyaráz stb.).

Lefordíthatatlansága váltja ki mégis a legnagyobb ámulatot. Álljon itt ennek igazolására elöljáróban Gyimóthy Gábor verse (Nyelvlecke. Firenze, 1984. december 12.):

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés,
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
S nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol”, elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet..!

Csak magyarul bizony, miként Homérosz két hőskölteményét (Iliász, Odüsszeia) vagy Vergilius Aeneis-ét bár többen kiválóan lefordították anyanyelvünkre, ám Vörösmartyét, a Zalán futását nem sikerült idegen nyelvekre. Milyen nyelven is lehetne például csak prológusát visszaadni:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén,
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopiák és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.

Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat:
Későn hangzik már, de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.

Vagy tolmácsolható-e Arany , akár csak két-két sora is, mint a „Toldi” („Ég a napmelegétől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.”) és a „Toldi estéje” kezdete („Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele.”), netán ősi gondolkodásunkat, népmeséinket, balladáinkat idéző lírájával Weöres Sándor négy sora:

Bóbita-bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Békehadak fuvoláznak,
Sáskahadak hegedülnek.

Viszont magyarul az idegen irodalmak is a mienkké lényegülnek. Lássunk erre három példát.
Publius Ovidius Naso disztichonját idézzük:

Donec eris felix, multos numerabis amicos,
Tempora si fuerint nubila, solus eris.

Szabó Dezső , az író, kolozsvári kollégiumi tanulóévei alatt így tolmácsolta:

Míg csak boldogul élsz, számlálsz sok ezernyi barátot,
Hogyha eged beborul: jaj de magadra maradsz.

Janus Pannonius (Csezmiczei János) „Laus Pannoniae” („Pannónia dicsérete”) című epigrammája:

Quae legerent omnes, quondam dabat Itala tellus,
Nunc e Pannonia carmina missa legit.
Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior,
Nobilis ingenio patria facta meo.

Berczeli Anzelm Károly fordításából közismert:

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám.
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld.

Végül Johann Wolfgang Goethe „Über allen Gipfeln” („A vándor éji dala”) című híres költeményét:

Über allen Gipfeln
ist Ruh,
in allen Wipfeln
spürest du
kaum einen Hauch;
die Vögelein schweigen im Walde,
warte nur, balde
ruhest du auch!

Tóth Árpád tette halhatatlanná, imígyen:

Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj...

Mindezen példák egyértelműen megerősítik Ove Berglund, Jakob Grimm, Sir John Bowring, Giuseppe Mezzofanti, George Bernard Shaw, Grover S. Krantz és Kemény Ferenc idézett igazságait.

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

Nimród, a hun-magyarok őse - Marton VeronikaNimród, a hun-magyarok őse
Könyv - Bolti ár: 2 990 Ft
Internetes ár: 2 691 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Gyógyítások a méhészet termékeivel - Kovács József természetgyógyászGyógyítások a méhészet termékeivel
Könyv - Bolti ár: 5 500 Ft
Internetes ár: 4 950 Ft
10% internetes kedvezménnyel
NGO - Titkos akták - F. William EngdahlNGO - Titkos akták
Könyv - Bolti ár: 3 990 Ft
Internetes ár: 3 199 Ft
20% internetes kedvezménnyel
A Voynich kézirat - Dr. Stephen Skinner - Rafal Prinke - René ZandbergenA Voynich kézirat
Könyv - Bolti ár: 5 990 Ft
Internetes ár: 4 990 Ft
17% internetes kedvezménnyel
Auschwitz parancsnoka voltam - Martin BroszatAuschwitz parancsnoka voltam
Könyv - Bolti ár: 3 990 Ft
Internetes ár: 3 591 Ft
10% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:


...népszokás:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat