HunHír.info

2017. Magvető hava 19. nap, Villám napja.

Márai Sándor rejtelmei (Elhallgatott emigráns magyar irodalom (8. rész))

2010. június 15. 11:26
Ifj.Tompó László - HunHír.Hu

Alföldi „Botfülű János” álnéven publikált Márai-sorozata (és egy ehhez kapcsolódó, 1919-es Márai-írás) közlése előtt Csávossy Leó múlt részünkben ismertetett koridéző riportját kiegészítjük egy másikkal, mely a Zilahy Lajosokkal és Szabó Pálokkal szemben a bolsevizmustól ösztönösen irtózó magyar tömegek hősiességének állít emléket.

Magyar Menedék - Könyvhét 2017



Csávossy Leó cikke a „Hídverők” 1955-ös Évkönyvében (89-91. old.) jelent meg eredetileg a következő (Alföldi írta) bevezetéssel:

„Csávossy Leó ismert budapesti újságíró az orosz invázió után Magyarországon maradt és álnéven 48 hónapot töltött a vörös bélű népi demokrácia poklában, csizmás-kucsmás, harcsabajuszú tehénpásztornak öltözve. Vándorlásai során keresztül-kasul bejárta a meggyalázott, mindenéből kifosztott és agyonsanyargatott országot. Az eléje tárult ezernyi eseményt rendszeres naplójegyzetekkel megrögzítette. „Négy esztendő a Vasfüggöny mögött” címmel fog megjelenni sok-sok történelmi dokumentumot is tartalmazó élményregénye. Ebből közöljük az alábbi érdekes naplótöredéket.”

Ítélt a nép

1945. június 21.

»Péter a homokbuckás Nagy Magyar Alföld egy Isten háta mögötti tanyájáról váratlan meghívást kapott. Egyik unokatestvére tudomást szerzett a kivert kutya-életre ítélt rokon szomorú sorsáról, üldözöttségéről, s rövidesen csak ennyit közölt vele levélben:

„Pali fiunk első alapvizsgájára készül. Légy szíves, azonnal jöjj hozzánk és készítsd elő szeptemberre… Nagyon hálásak leszünk fáradozásodért…Érkezésedről pontos értesítést kérünk, hogy kocsit küldhessünk az állomásra, ahonnan a tanyánk 12 kilométerre fekszik.”

– No ez szenzációsnak ígérkezik! – lelkendezett Péter. – Remek búvóhely, csak a madarak járnak arra…

Azonnal levélpapírt kapott elő és távirati stílusban, hevenyészve rótta a betűket:

„Édes Mindnyájan! Örömmel teszek eleget végtelenül jól eső meghívástoknak. Pali sikeres vizsgázása érdekében minden tőlem telhetőt megteszek. Péter-Pál napján érkezem. Előző este indulok, a kocsi délelőtt 10 órakor várjon az állomáson. Szeretettel küldöm rokoni öleléseimet: Péter.”

Ebben az időben a Budapest-Kecskemét-Szeged fővonal volt az egyedüli, amelyen menetrend szerint közlekedtek a vonatok. Este hét órakor indult egy szerelvény Budapestről és hajnali három órakor Szegeden kellett volna lennie. De 8-10 órás késésért senkinek sem jutott eszébe bosszankodni…

Hová tűntek azok a gondtalan idők, amikor ellenzéki képviselők viharos interpellációkban követelték a kereskedelmi miniszterkésésért 3-4 perces késés miatt?...

Péter órákkal előbb befúrta magát a végeláthatatlan szerelvény egyik kevésbé roncsolt testű harmadosztályába… A kegyetlenül éhező-nélkülöző főváros lakossága ebben az időben a kétségtelenül kedvezőbb helyzetben lévő vidékről szerezte be napi szükségletét és mentette meg magát a fenyegető éhenhalástól. Nem akadt család, amelynek legalább egy tagja hetenként ne utazott volna le élelemért a Duna-Tisza közére vagy a Dunántúlra. Az értéktelen pénz senkinek sem kellett. Ellenben a legkomikusabb őskori cserekereskedelem alakult ki országszerte. Ágylepedőért lehetett kapni egy kirántani való csirkét, két párnahuzatért tíz tojást, egy férfiingért két kiló kolbászt vagy hurkát, komplett női alsóruháért két tojós tyúkot, egy pár férficipőért, csizmáért vagy bakancsért már visító kis malacot vihetett haza a „felszabadult” pesti polgár… Aki pénzt kínált, az egyenesen az elmegyógyintézetbe kívánták. Egy kiló lúgkőért három kiló nulláslisztet, egy koffer szénért két kiló túrót, öt darab tűzkőért egy liter tejfelt, másfél kiló cukorért öt liter bort, két kiló sóért egy kiló vajat, egy kis doboz szacharinért két kiló borjúhúst, egy öltözet használt férfiruháért egy sonkát adtak cserébe a jó falusiak. A női divatcikkek árfolyama szökött fel a legmagasabbra.

A vonatban természetesen ez az új árukereskedelem volt az utasok fő témája.

– Maga mit visz ebben a két nagy kofferban? – kérdezte a segédházfelügyelő-asszonyság az egykori kormányfő-tanácsosnét.
– A sötétkék kosztümömet… néhány törülközőt és szalvétát…
– No azokért kaphat 15 kiló lisztet is…
– Annyiért oda is adom. A múlt héten három liter petróleumot vittem Szőregre és 18 pelyhes sárga kis csirkét adtak érte. Olyanok voltak, mint a kanárimadár… Igaz, kaptam hozzá két kiló kukoricadarát is… Az ötödik emeleti lakásunkban neveelm őket… Karácsonyra lesznek tojós tyúkjaink…
– Én is jó üzletet csináltam a múltkor Jászkíséren! – toldotta meg a beszéd fonalát egy másik vonatbeli szomszéd. – A férjem télikabátjáért egy hat hónapos borjút szereztem. Le is vágták és kofferban vittük Pestre az 53 kiló príma húst…

Éjfél felé járt már az idő, amikor két marcona külsejű orosz katona kis villanylámpával végigjárta a vasúti kocsikat. A poggyásztartón lévő csomagok érdekelték őket. Amelyik megtetszett nekik, azt egyszerűen leemelték és kivitték a kocsi elejébe. Amikor már összegyűjtöttek 15-20 bőröndöt és azokat „Súlyra” megfelelőnek találták, az ismert recept szerint a legközelebbi kis állomáson kereket akartak oldani a zsákmánnyal. De gyakoriak voltak az olyan esetek is, amikor az előre meghatározott helyen, rendszerint két állomás között ledobálták a rablott csomagokat és az ott várakozó társaik összeszedték azokat. Az utazó közönség már ismerte ezt a trükköt. Ez volt a „dicsőséges felszabadító hadsereg” zabrálási tudományának legmagasabb színvonalú gyakorlati kivitele. Sztálin, a postarabló mester is tanulhatott volna eszmei tanítványaitól…

Péternek a rajta lévő paraszti ruhán kívül semmi értéke sem volt. Csomag nélkül kelt útra. Amikor a buldog tekintetű, vodkabűzös orosz a szemébe világított, egy arcizma sem rángott meg. A kormányfő-tanácsosné sötétkék kosztümjét tartalmazó bőröndöt ellenben „dobre” röfögéssel leráncigálta az egyik orosz és félrerakta a többi zabrált csomag közé. Majd a ruhákkal kitömött zsák után nyúlt, de ebben a pillanatban felugrott a padról a zsák tulajdonosa, egy Toldi Miklós-szerű atléta termetű legény, bal kezével belemarkolt a szovjet vitéz mellébe, jobb kezével pedig borzalmas ütést sújtott az arcába, úgyhogy az kiejtette kezéből a villanylámpát és úgy hanyatt vágódott, mint a telibe talált kuglibábu. A másik zabráló orosz a revolvertáskáját bontogatta, azt viszont egy közelben lévő katonaruhás legény markolta torkon. Több sem kellett a felajzott lelkű utasoknak.

– Üssétek le őket! – sivított végig egy kísértetiesen vészes női hang.
– Ne hagyjuk kirabolni magunkat! – kiáltott bátorítóan egy deres hajú sovány öreg.

A két kis kézilámpa a kocsi padlójára gyér karikákat rajzolt, de az elég volt ahhoz, hogy a pofonokat azok kapják, akik kiérdemelték. Tompa zuhogások, csattanó csapások zuhataga következett. A két Sztálin-csemete állatias üvöltéssel kísérelte meg a kiszabadulást… A tömeghangulat azonban elementáris méreteket öltött, mindenki úgy érezte, hogy a magyar igazság ledorongolásáért, országunk sárba tiprásáért, asszonyaink megbecstelenítéséért, megaláztatásunkért, kirablásunkért ezen a két dögletes terroristán most megbosszulhatja magát… Itt már nem jutott jottányi szerep sem a józan észnek, sem a humanitásnak, még kevésbé a megkegyelmezés szellemének…

Az elkeseredés zűrzavarában felbődült a végzetes sztentori kiáltás:
– Dobják ki a rablógyilkosokat!!!

A szellőztetésre feltárt ablakok felé tódultak az ölbe kapott két halálra rémült orosszal.
Az észbontó tömeghangulat pillanatok alatt kielégült. Ez volt talán ennek a halálörvényes és félelemrévületbe kergetett, „soha többet”-korszaknak az egyetlen igazi „népbírósági” ítélete. Igazságos volta, vagy pláne jogszerűsége felett vitázzanak a nemzetközi jogászok…«

Alföldi Géza Márai-sorozata a „Hídverők”-ben négy részben jelent meg, ebből ezúttal az elsőt közöljük (1950. július 25. 7-10. old.):

Márai Sándor (1.)

»Nagy örömmel olvastam a Hídverők egyik utóbbi számában azt a rövid, de igaz kis ismertetést, amit a lap munkatársa Márai Sándor „magyar író” úgynevezett Naplójából idézett. Régóta figyelem, mint akar az „emigráns” magyar sajtó egy része „világhírű írót” reklámozni ebből az úrból s a magam részével csak hálával gondolok arra az egyetlen magyar lapra, mely nem ült fel a nagyhangú dicshimnuszoknak, hanem utána kutatott az inkább hírhedt és a magyarságot, a magyar múltat gátlás nélkül gyalázó „úr” a Rákosi-uralom, a nemzetgyilkos idők alatti ténykedésének és megnyilatkozásainak is. Lehet, hogy én nem értek az irodalomhoz, mert sajnos évtizedeken át „felfuvalkodott közhivatalnok” voltam, tehát „műveletlenségem oly mély, mint a tenger”, és ezért nem tudom Máraiban azt a „világhírességet” látni, mint amit egyes lapok és egyes cikkírók benne látni vélnek. Egy azonban bizonyos: magyarnak érzem magam s ha Márai valóban a világ legnagyobb írója lenne szememben, a hitem szerint Márai akkor is a magyarság egyik legaljasabb árulója, a nemzeti nagyságaink, múltunk olyan gátlást nem ismerő meggyalázója, hogy nemzetünk becsületére csak alig kényes magyar is undorral fordulhat el ettől a tökéletes erkölcsi halottól. Lehet azonban, hogy négy esztendei súlyos testi munka után nemcsak a kezem, de a lelkem is megkérgesedett, és így nem találok magamban mentséget Márai gyalázatos nemzetárulására, amit e Napló címen kiadott gyűlölet-fröcskölésében elkövetett. Avagy az is lehet, hogy ennek a Naplónak hatása alatt állok, amikor e sorokat írom s nagyon megszívleltem egy jó tanácsát: „Akármi következzék is, akik mindezt kitervelték és végrehajtották, akik a magyarság becsületét e szörnytettekkel beszennyezték, nem kell a végén érzelmesnek lenni!”

Megnyugtathatom Márait, hogy abban, amit írni kívánok, nem leszek érzelmes és nem rendülök meg! Én akkor rendültem meg, amikor a magyar nemzet kiválóságait százasával kivégezték, ezreit börtönbe, tízezreit internáló táborokba, százezreit szovjet bányákba hurcolták, amikor anyák s szüzek százezreit tönkretették, amikor a magyarság nagy bíbornokát [Mindszenty Józsefet – Ifj. T. L.] testileg-lelkileg összetörték, amikor azt a „gyökeréig romlott középosztályt”, amihez magam is tartozom, teljes egészében „likvidálták”, amikor Isten hivatott szolgáit börtönbe hurcolták, amikor az Egyház lerombolását megkezdték és amikor hozzákezdtek ahhoz, hogy az egész magyar nemzetet kiirtsák. S ehhez nyújtott, ezekhez a szörnytettekhez pontosan az a Márai segédkezet, akinél többet érdemtelenül kevés író ember kapott pontosan ezektől a magyar hősöktől, ismertektől és névtelenektől.

De népem és fajtám árulójának, bűnsegédi bűnrészesnek kellene magamat tekintenem, ha bármilyen meggondolás hallgatásra késztetne, ha cinkosa lennék annak a törekvésnek, mely azt a tömény szennyet, amit Márai Sándor ma jelent, a magyarság megbecsülésébe visszahozni segíteném azzal, hogy nem tárom az emigráció elé Márai árulását s csak egy moral insanity tökéletes erkölcstelenségével mérhető gaztetteit. De a szavak helyett beszéljen maga Márai, beszéljen maga a hírhedt Napló, amit egyes magyar emigráns lapok oly lelkendezve emlegetnek. Mindent szó szerint, a birtokomba lévő eredeti példányból idézek s azok helyességéért és szó szerinti közléséért a magyar emigráció előtt becsületemmel kezességet vállalok. Most pedig szólaljon meg Márai Sándor, beszéljen a „Napló” (1943-1944. Bp. 1945. Révai)

86. old.: „Illyés Gyula „Petőfi”-je nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár. Beteges gőgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti türelmetlensége, féktelen önbecsülése: mindez valóság, akárhogyan mentegeti is Illyés. A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmesen önző embert. Ezek a nagy önzők természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat, ezt tette akarva, akaratlanul Petőfi is, aki mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt.”

Kétségtelen viszont, hogy Márai vagy bátor ember, mert ezeket a halott-gyalázó sorokat leírta, vagy az a rakoncátlan kölyök, aki sárral dobálja a napot, mert nem tudja elérni a maga földön vánszorgó kukac-lelkiségével. Márai azzal sem törődik, hogy ezekkel a sorokkal a magyar nemzetet sérti, csak üvölt, mint a vásári kikiáltó, hogy ráfigyeljenek. A gyűlölködő irigység, a határtalan alacsonyabb-rendűség érzése cigányos káromkodást csal elő belőle és nem veszi észre, hogy a maga irodalmi és emberi értéktelenségéről rajta kívül még senki nem adott ilyen letagadhatatlan bizonyítékot, mint önmaga – ebben a pár „krakélerkedő” és töményen aljas mondatban!

94. old.: „Ideje, hogy leszokjak az idézőjelek használatáról. Tíz, tizenöt év előtt szoktam rá, mikor hallásom neszelte, hogy az olvasó tömegek érzékel, és mind tompább s idézőjelekkel is meg kell magyarázni nekik egy jelző, vagy melléknév ironikus vagy tárgyilagos hangsúlyát. De végre is nem feladatom, hogy botfülűeknek írjak – tanuljanak meg hallani az ebadták, ha már az ábécét valahogyan beléjük verték!”

108. old.: „Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel.” – Az író nyilatkozik ebben a két idézetben: az olvasóról és feltehetően önmagáról, mert könyvében egyedül csak önmagát dicséri, mindenkit legyaláz. A „legtökéletesebb” a „botfülű”-ekről! A tökéletesek tökéletese azokról, akik írásait olvassák! Hát, aki akarja, csak olvassa tovább! Az én botfüleim alkalmatlanok beteg lelkű hiúság-partizánok sorainak olvasására!

122. old.: „Mit vársz tőlük, az emberektől? Szomorú és gyáva komitácsik – mihelyt hagyják őket, hogy azok legyenek – s két bombavetés közben sipítozva kezed szorongatják, gyöngédségért és dicséretért esengenek.”

132. old.: „Magyarország egyik végzete a közhivatalnokok bizonyos vállfaja: Hungáriának ez a selyemfiúja. Ez a szájaló önkény, nyegle kitartottság, pökhendi önzés, ez a csinovnyik rémuralom nemzet és egyén felett. Ezeket levakarni, ezektől fertőtleníteni a nemzet testét s helyükbe embereket ültetni, akik tudják, a hivatal nem előjog, hanem szolgálat… Régebben csak úrhatnámok voltak, de pénzdolgokban legalább korrektek: most már – a bíróság kivételével – nagyrészt nem azok. Ezeken múlott minden, ők az igazi felelősek.” – Itt még legalább „bizonyos vállfajról” beszél Márai, de később, amint majd látjuk, már nincs különbség, hóhérkötelet mindnek, esetleg tarkólövést. Én pedig, aki közszolgálatom 30 éve alatt a közhivatalnokok tízezreit ismertem meg és volt idő, amikor éveken át több ezer alkalmazott tartozott hatásköröm alá, Isten és ember előtt kijelentem, hogy ilyen aljasan, ilyen kapcabetyár módon közhivatalnoki osztályt emberfia még nem rágalmazott meg. Egyebekben a „levakarás” jól sikerült s helyükben most más emberek ülnek, ha embereknek lehet nevezni azt a csatornatölteléket, mely a szemét emelkedésének örök törvénye szerint a terror hullámain vezető állásokba emelkedett. Róluk azonban Márai úr még nem nyilatkozott, pedig jól tudjuk, hogyha valóban menekült – és nem meghatározott céllal kiküldött ügynök a magyar emigráció lelki és harci egységének megbontására – akkor tudna egyet s mást írni a mai otthoni „csinovnyik” rémuralomról „fölényes és biztos hang”-ján. Vagy „szomorú és gyáva komitácsi”, aki két világháború között hallgat, mert ki tudja, mi következik! Avagy mindennel megelégedett, ő, aki olyan „szerény”, hogy már a „legtökéletesebbel” is beéri?

149. old.: „Ez a gyökeréig romlott középosztály még mindég nem akarja, nem meri látni a valóságot. Valamilyen titkos új fegyverről ábrándoznak, mely rendbe hoz mindent s ők kapnak ajándékba egy új maradék zsidó birtokot: ez minden, amit hisznek, értenek és remélnek.” Ez a fenekéig, pardon, gyökeréig romlott középosztály 90 %-a életében még csak nem is látta azt a főúri életet, amit Márai maga ismertet később, s amiben része volt. De ez az ország, a nemzet nyakán élősködött tollnok mer így beszélni az éhező, nyomorgó, lyukas könyökű, ÁDOB [Állástalan Diplomások Országos Bizottsága – Ifj. T. L.]-állásokban, egyetemi nyomortanyákon éhezett, 30 pengős állásokban tengődő magyar középosztályról, amelynek százezrei nem látták azt a margitszigeti teniszpályát, ahol Márai, az „írófejedelem” naponta szervilisen unott képpel megjelent megmutatni a „botfülűek”-nek habfehér alakját: itt vagyok, essetek össze, bámuljatok! De ha nem látott ez a középosztály, s ha ő már 1943-ban olyan jól látott és hallott, akkor miért hallgatott? Miért nem ébresztette fel a nemzetet váteszi hangjával és miért csak 1945-ben szólalt meg s hallatta megrendítően „tökéletes” véleményét? Csak nem azért, mert mindezt nagy sietve 1945-ben írta, azután, miután már világos volt, hogy úgy kell írnia, ahogy írt! Mert így minden „botfülű” jogosan úgy ítélhet, hogy amint a „legtökéletesebb” hamisítás volt Márai egész, teljes élete az általa agyonrágalmazott 310 év alatt, ezek a sorok viszont a világirodalom naplóirodalmának legkalmáribb, legaljasabb, legerkölcstelenebb hamisításai!

154. old.: „Lehet, hogy van pokol, lehet, hogy nincs. De egy bizonyos, ha az egyház edukatív célzattal találta fel a poklot, rossz pedagógus. Nem élt még ember, akit a legcsekélyebb bűn elkövetésétől visszatartott volna a pokol fenyegetése.”

185. old.: „Bizonyára nem a legnagyobb sérelem, mely a mai világban embert érhet, de mégis különös, hogy mindennap kell látnom államhivatalnokokat, amint gőgösen kocsikáznak fel a hivatalukba autóikon – hivatalnokokat, akik abból az adóból élnek, melyet én fizettem az állampénztárba s tevékenységük legfőbb értelmem hogy hatalmi szóval elvesznek tőlem rendszeresen és rendszeresen mindent, ami az enyém.” – Ebből az idézetből és más hasonló kirohanásokból megállapítható, hogy Márait az alábbi sérelmek érték a háború alatt: volt két lakása és az egyik négyszobás, összkomfortos lakását meghagyták, a másik egyszobás, összkomfortos öröklakást azonban egy mindenét elvesztett igényjogosult házaspárnak kiadták: hadinyereség-adót vetettek ki rá: autóját hadiszolgálatra igénybe vették, és végül a Svájcból átutalt tiszteletdíját hivatalos árfolyamon beváltották s nem engedték, hogy azzal fekete üzleteket kössön! Emiatt a gyalázkodás, a rabló közhivatalnok, minden gyűlölet! De hogy a legjobb magyarok százezrei a frontokon véreztek, haltak meg, százezrek minden vagyonkájukat elvesztették, az nem érdekli Márait, ezek a „botfülűek” csak pusztuljanak, haljanak meg, de Márainak hagyjanak két lakást, adjanak legalább még egy autót a hat hengeres eddigi mellé, ünnepélyesen utalják ki részére eredetiben a svájci frankot, sőt, adják át a Nemzeti Bank egész valutakészletét, ne hadinyereség-adót vessenek ki rá, hanem háborús pótlék címén írói jövedelme 175 %-át meghaladó összeget maga az államfő nyújtson át megfelelő újabb, egyéni, Márai-rendjelek kíséretében neki, a legtökéletesebbnek. Hát igen, valóban a legtökéletesebb, de hogy mikben, azt döntse el az orvostudomány és a botfülűek társadalma.

187. old.: „De mit tanult a nemzet Trianonból? Semmit! Felnevelt egy zsebrák, bábáskodó, önző és műveletlen középosztályt s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.” – Ahogy a szovjet közeledik, úgy szaporodnak a jelzők, csak türelem, Márai úr nagyon tud hazudni és rágalmazni! És sajnos, néha kezdünk igazat adni Márainak, hogy a magyar középosztály, ha nem is volt műveletlen, de valami hibának kellett ott lennie az igazi művészet értékelésével, ahol ez a semmivel zsonglőrösködő, mocskos szájú, felfuvalkodott irodalmi béka komoly magyar írónak számíthatott, sőt az emigrációban még világhírűvé is előlép! Egy igazi művelt államban, ahol a nemzet és a társadalom becsületére még adnak, az ilyen Máraik csak a tengerparti kiskorcsmák, mellékutcai találkozóhelyek részeg látogatóinak zsebében akadnak „műveik” itt-ott egyéb célra is használt példányaira!

191. old.: „Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba. Itt halni meg az egzotikus birodalomban, a munkámban. Amíg a többiek árulják, fosztogatják és pusztítják Magyarországot és Európát, legalább szolgálni utolsó pillanatig Magyarországnak és Európának.” – Mi pedig úgy látjuk, hogy Márai csak Ázsiának szolgált, s meghalni pedig mások haltak meg – azok, akiket Márai botfülű-ek néven emleget, akik nem hallották jól a jó helyezkedők figyelmeztetéseit, hanem az életüket is a harcba vetették a nemzet és fajtájuk védelmében S ma ott porladnak a föld alatt és nem Itália, a kék azúr olasz ég alatt hencseregnek szenilis unalommal a füvön s hallgatják, mint válnak világhírűvé. De miért nem maradt most otthon, Márai úr, belső emigrációban? Nem lehet, vagy kiküldték? Az a munka pedig, ez a Napló, amibe Márai úr ’kivándorolt’, bizony nem egzotikus birodalom, dehogy az – már bocsánat ezért a magyar hasonlatért –, hanem egyszerűen csak egy erkölcsi és szellemi hulladékoktól bűzlő szemétdomb, amelyen Márai úr, a kis kakas önmagát szédítő pózban írónak kukorékolta ki magát, azok között is a legtökéletesebbnek!

Mindenesetre csak úgy mellesleg és nem is egészen összefüggően, de érdekesnek tartjuk azt a véletlent, hogy minden Nagy, Pfeiffer, Zilahy, Sulyok s Márai, Peyer, Szélig, Bán vagyonnal és pénzzel tud kimenekülni, de naponta a menekülő, nyomorult, szegény, családos, ártatlan magyarok serege fut bele a határőrség karjaiba, tépik szét az aknák, lövik le a határőrvidék fegyenc-különítményei! Kissé furcsa, sőt kissé nagyon furcsa! Vagy nagyon is nem furcsa, mert mindennek megvan a maga megfelelő magyarázata!? Talán Márai úr, a nagy tisztánlátó, a jól halló, a nem-botfülű, a „vátesz” meg tudná magyarázni, vagy ha ő nem, Rákosi, vagy az ÁVO megfelelő szervei igen!

203. old. (1944-ből): „Magyarországon nincs szalon és nincs társadalom, csak sunyin vigyorgó osztályok vannak s a társas élet nem más, mint az osztályharc legtöbbször alattomos változata.” Nem tudom, Márai úr hol élt, de mi magyarok között, ahol nem volt sunyiság, sem vicsorgás, becsületes élet volt, emberszeretet. A több ezer éves magyar kultúra teljesedett ki még a hibákban is, az viszont igaz, hogy mi „botfülűek” voltunk, de az is igaz, hogy ehhez a kultúrához, ehhez a magyar lélekhez azon kívül, hogy magyarul írnak, éppen a Márai-féle uraknak van a legkisebb közük!

205. old.: „Mi lenne, ha italmérési engedélyért folyamodnék s csakugyan bormérést nyitnék ezzel a címtáblával: „Bormérés az írástudók árulásához”? Egy bizonyos, egyetlen méltó válasz lenne mindarra, amit ez az ország minden szellemi embere ellen vétkezett.” – Igen helyesen tette volna Márai, ha az írás helyett a bormérésnél köt ki, mert ahogy két mondattémából köteteket nyavalygott össze, kétségtelen, hogy a bort még nagyobb sikerrel vizezgette volna. De legalább ma nem volna áruló, nemzetgyalázó és lélekgyilkos. Az „írástudók árulása” pedig nem is annyira cégtábla lett volna, hanem önvallomás, saját belső korhadt szellemi struktúrájának nyílt kivetítése.

209. old.: „Az elmúlt 25 év kontraszelekciója tudatosan szorította hátra a kísérleteket, melyek demokrata középosztályt akartak nevelni: mindenki gyanús volt, zsidóbérenc, vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésről szólott. Most pontosan ez a réteg hiányzik.” – Bizony, hiányzik a régi középosztály, mert azt Márai úr elvbarátai és bálványai, a magyar népi demokrácia kiirtotta: hiányzik az új, mert egy új magyar középosztály kialakítása ellen éppen Márai & Comp küzdött a legjobban, az a Márai, akinél jobban senki nem féltette a maga pozícióját s aki gyűlölt minden új írót, mert félt, hogy felfedezik álcázott tehetetlenségét, gondolatkoldusságát s az írástudónak álcázott farizeust kirázzák abból a megcsodált bőréből, amire olyan beteges féltékenységgel vigyázott. Ha írástudó elárulta valaha az írást, úgy az csak szegény kezdő Máraihoz képest, mert Márai az írás farizeizmusának a Sztálin-díjra érdemes élmunkása, a sztahanovisták sztahanovistája , sztahanovista a négyzeten, a köbön, talán az ezredik hatványon! A zsidóbérencséget pedig csak hagyja békében az a Márai, aki egy korcs kutya szervilizmusával dörzsölőzött minden pénzes zsidóhoz, de messze kerülte a zsidó nyomor utcáit, mert a bűz facsarta kifinomult orrát. Márai bőségesen megfizette a maga állítólagos zsidóbarátságát, azokét a zsidókét, kiket, mint cipszer valójában szívből megvetett, de akik pénze és barátsága nagyon kellett az irodalmi sikerek megvásárlásához. Márai árulója volt saját német fajának éppúgy, mint a magyarságnak vagy a zsidóságnak, mert mindenkit csak kihasználni tud, de magán kívül sem eszmét, sem hitet, sem Istent, sem embert írói alázattal, a kultúrember emelkedett lelkiségével és szerénységével szolgálni. Márai 1919-ben „A megrettent arrivékről [arrivék: elismert művészek – Ifj. T. L. ]” szónokol és odadörzsölődik Kun Béláékhoz: az 1920-as években a Bethlen-klikk sleppjével vontatja magát: az 1930-as években nacionalista, 1940 körül németellenes, 1945-ben népi demokrata, aki szerényen, svájci tartózkodása alatt „bugrisoknak” nevezte az amerikai tiszteket, megjelenteti hamisított Naplóját, 1948-ban szerencsésen elmenekül s ma az emigráció nemzeti feladatait irrigálja hívő lelkek számára és használatára. Ha egyszer a jellemtelenség, elvtelenség, önzés, árulás, alakoskodás, egyszóval a huszadik század rothadásának szobrát avatott művész meg akarja alkotni, ne sokáig keressen modellt, mert Márainál ehhez tökéletesebb modellt úgysem talál.«

Alföldi az első részhez mellékelte Márai vallomását „A megrettent arrivék”-rők”, a következő megjegyzéssel: „Márai Sándor fenti cikke 1919-ben jelent meg először s azt a Csillag kommunista folyóirat 1947-ben újra közölte!”

A megrettent Arrivék

»Meg tudom érteni a polgárt, aki fél. Az életét félti, a kis tárgyait, apró vágyait, érdekeit, képzelt szabadságát, önzését és a mindennapi falaton túli pluszt. Meg tudom érteni, hogy didereg az apró kincsei között, hogy féltve fonalba guzsolyázza az érdekszálakat, amik eddig az élethez fűzték. Értem a tőkést, akinek erkölcsi alapja borul föl, joga a léthez és hite az életben, mikor a tömeg, mely adta neki a vagyont, visszaveszi most. Az új világrend, e hatalmas mágneses erő titkos vonzása mindenkit elér s a tiltakozó karok tehetetlenül hullanak le. A tavaszi földben rejtett zúgással magvak csíráznak. Egy harsogó demagógián túl tények friss és alkotó ideje következett be. Aki nem bír lépést tartani a dolgozókkal, az elhull és félreáll. De mit csinál a művész?

Mitől ijedt úgy meg? Az első órában, az első perc dobbanásától, az első kemény és tiszta aszótól, az első pörölycsapástól, mely a régi rendre hullott, elsápadtak és meginogtak. Nem képletesen, a szó stiláris értelmében, de fizikailag. Sápadt arcokat láttam, lés látok, melyekből lefutott a vér. Összeültek, némán és fehéren, összefutottak, összetették a fejüket. A klubban, másutt, egymás között. Hallgattak. Néma kérdés ült a szemükben, amelyet később – vigyázva – már hangosan ki is mertek mondani. Ez: Mi lesz velünk? Ma már kiabálnak, verik az asztalt és a mellüket: mi is proletárok vagyunk! Mi lesz velünk? Tartsatok el! Vacog a foguk. Miért? Hiszen ha valaki, akkor az alkotás államában a legtisztább alkotó az őstermelő, a művész néz legnyugodtabban a jövő elé. Az igazi művész, az igazi arrivé, aki nem magánősűek között az, hanem ezrek között fut be elsőnek, tízezrek között „érkezik be”, mert tömegek vágyát, bánatát és mámorát öleli fel egy erős öleléssel. Miért félnek itt az arrivék? Az ügyesek, az okosak, akik minden új társadalmi és politikai alakulatban a kötéltáncosok biztonságával tudtak elhelyezkedni, ezek a hosszú nadrágos szellemi tornászok, frakkos és rendjeles átváltozó bűvészek, akik legutóbb az álforradalom káoszában egyik óráról a másikra negédes kacérsággal játszották át magukat burzsoá-lakájokból forradalmárokká – most zavarban vannak. Mi ez, elvtársak? Mitől félnek? A munkától? Mitől fél a világhírű színműíró, akit egész Pest tapsolt – ezután nem lesznek jók a darabjai? Vagy az újságokban nem lesznek megfizetett kommüniké-kritikák, puszipajtás dicséretek? Egy nyílt és tiszta szemű új közönség fog nézni és hallgatni titeket, melynek a szeme szűz még és az ítélete elfogulatlan, amelynek nem lehet csalni és bűvészkedni, zenével, dallal, színhatással, szentimentalizmussal és nádihegedűvel, mert ásít és kifütyül? Nem fog kelleni a munkátok, arrivé-testvéreink? Miért féltek? Hiszen a tiszta művész a világ szolgája mindig, a legutolsó proletár, az örök kommunista, akié minden s akinek minden gondolata, vágya, az egész élete mindenkié.

Félnek Pesten az arrivék ma, idegesek, riadtak. Okuk van rá, Ujjal se bántja őket senki s már futkosnak és gondoskodnak magukról. Pest az a város, ahol minden emberrel „lehetett beszélni” és mindenkivel „lehetett kezdeni valamit”, most egyszerre rossz talaj. A körúti aszfaltból nem virágzanak pénz-fák többé, föl kell ásni az aszfaltot, dolgozni kell, hogy megtaláljuk a pénzt. De amerikázni, csalni, művészesdit játszani, arrivésdit imitálni nem lehet többé. Elölről kell kezdeni esetről esetre megmutatni, hogy kik vagytok. Ez nehéz lesz. Ha az ember „beérkezett” már egyszer, pihenni szeretne és a kamatokból élni. Milyen fájdalmas megtudniok most, hogy nem is volt tőkéjük.

Ma még viccelnek a szellemes arrivék. A statárium napján, mikor az arcukra fagyott mosoly lassan felengedett, jó pesti nyelven kérdezgették egymástól: hallottad már? A népbityik kihirdették Pesten a statyit, ma már azt is kérdik: miből fogunk élni? Eddig olyan egyszerű volt: csak el kellett venni más elől a kenyeret. De mi lesz mától?

Mért hallgatnak riadt szájjal?«





Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

A 3. Birodalom mágiája és okkult titkai - Hihetetlen magazin KÜLÖNSZÁM - Hihetetlen MagazinA 3. Birodalom mágiája és okkult titkai - Hihetetlen magazin KÜLÖNSZÁM
Könyv - Bolti ár: 1 499 Ft
Internetes ár: 1 499 Ft
0% internetes kedvezménnyel
Káldeától Ister-Gamig I-II-III - Badiny Jós FerencKáldeától Ister-Gamig I-II-III
Könyv - Bolti ár: 8 990 Ft
Internetes ár: 8 091 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Trianon és a Harmadik Világháború - Badiny Jós FerencTrianon és a Harmadik Világháború
Könyv - Bolti ár: 5 990 Ft
Internetes ár: 4 792 Ft
20% internetes kedvezménnyel
Nem jöttünk mi sehonnan sem DVD - Jelenczki IstvánNem jöttünk mi sehonnan sem DVD
DVD - Bolti ár: 3 300 Ft
Internetes ár: 2 970 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Matyó motívumok kifestőkönyve - Horváth ÁgnesMatyó motívumok kifestőkönyve
Könyv - Bolti ár: 1 490 Ft
Internetes ár: 1 490 Ft
0% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat