HunHír.info

2017. Álom hava 14. nap, Szilárdka napja.

Elhallgatott emigráns magyar irodalom (2. rész)

2010. június 08. 10:11
Ifj.Tompó László - HunHír.Hu

rusztikus_konyv.jpgEmigráns irodalmunk legjobbjai, élükön Alföldi Gézával, „walesi bárdok”-ként viselkedtek, mert tudták, mi a bolsevizmus, szemben a lelkét eladó Zilahy Lajossal (1891-1974).

Magyar Menedék - Migránsokk



Az 1946-ban készült képen balról jobbra: Ék Sándor, Zilahy Lajos, Ilja Ehrenburg, Háy Gyula, Illés Béla

Két világháború közötti prózánk meghatározó alakjainak egyike volt Zilahy Lajos, akiről irodalomtudományunk elfeledett nagyjai közül Várkonyi Nándor (1896-1975) nyújtotta a legkifogástalanabb jellemzést (Az újabb magyar irodalom. Bp. 1942. Szukits, 480-482. old.):

„Sokszerű, színes, mozgékony egyéniség, teljes temperamentumával benne él a korban, leköti az élet vásárának látványa, távolibb időkbe, messzebb tájakra nem igen kívánkozik, csak amit személyesen vagy embereken át meg tud közelíteni. Érdeklődése sokrétű, vonzzák a komoly emberi és társadalmi kérdések, bár nem annyira problematív, mint inkább tüneti oldalaikkal: az írói és társadalmi lelkiismeret érzékeny harmóniavágya gyakran megindítja. Humánus, megértő, tárgyilagos: nem foglal eleve állást, ha emberi cselekedetről van szó: nem ül erkölcsbírói emelvényre, s világnézetet sem tűz pajzsára, hanem mindig az élet bonyodalmaiba merült, gyenge vagy erős, jobb sorsra vágyakozó vagy a jobb sorsot meg nem érdemlő embert állítja történetei sodrába. De még jobban érdekli az ember önmagában, társas viszonylatokon túl, mint a saját ösztöneivel, szenvedélyeivel, erényeivel és fogyatkozásaival szembekerülő egyéni lény. Emberét viszont mindig egy filmszerű elevenséggel ábrázolt élet kellős közepén mozgatja, igazi magányt nem tud és nem is akar teremteni: számtalan festői és drámai adata van a mai életről, s ezeket nagy leleménnyel alkalmazza az egyéni életsors, a mese bonyolító motívumaiként, sőt jellemzésre is felhasználja őket.

Feltűnő vonása a derűs mesélőkedv, az optimista bizalom az elbeszélés mindenfajta csínja-bínjában, folytonos apró sikereiben. Egyszerűen szeret mesélni, látszik rajta, hogy otthon érzi magát íróasztala előtt, öröme telik a találó, fordulatos, színes beszédben, s ez az öröm nem lényegtelen ösztönzője termékenységének. Van benne valami, ami kabareszk vidámságnak nevezhetnénk: maga is mulat, amikor mulattat. Viszont fogyatkozása, hogy az arányérzék gyakran cserbenhagyja: nagy igyekezettel végzett boncolásaiba, igényes történeteinek szövevényébe olyan mozzanatokat is besző, amiket megszoktunk lényegtelennek tartani. Hőseit válságokba, sőt tragédiákba sodorja, de ezekben nem egyszer döntő súllyal szerepeltet egészen felületi jelenségeket. Olykor pedig maguk a válságok is mondvacsinált látszat-tragédiák.

Ezek a tulajdonságok állandóan s mindig érdekesen keverednek munkáiban. Első nagy sikere, a Halálos tavasz talán leggyengébb műve: felületi jelenségekből összerótt szentimentális látszat-tragédia. Regényei, színdarabjai általában komoly, életteljes anyagból szőttek. A Két fogoly az egymástól elszakított szeretők érzelmi drámája, a Szökevényben a háború lelki hatásait nyomozza, a Földönfutó város a háborúban összeomlott társadalom erkölcsrajza, a Lélek kialszik ebből a társadalomból kisodort ember lelki folyamatait ábrázolja finom érzékkel, de plasztikusan, a Fegyverek visszanéznek című regényében a társadalmi és az egyéni erkölcs ütközésének bonyolult drámáját akarja érzékeltetni, igaz, hogy elégtelen eszközökkel, és így tovább. Színdarabjaiban természetesen ritkán nyúl ilyen szövevényes anyaghoz: a műfaj nem engedi. A Süt a nap emlékezetes sikere volt: a társadalmi osztályok közeledéséért szállt síkra, s a kérdést színszerűen, hatásosan oldotta meg. Általában otthon van a színpadon, a mai életet elevenen, jellemzően dramatizálja. Keresi az erőteljes eszközöket, nem fél a szókimondástól, a nyerseségtől, s mindig feszült színpadi levegőt tud teremteni. A színpad annyira vonzza, hogy műfaji kísérleteket is tesz: a comedia dell’art-et próbálja megújítani.

Kiváló tér- és formaérzéke van, a dolgokat mindig a három kiterjedésben és színfokozatban (valőr) látja. Törekvése, hogy a valóságnak ezt a díszletterét pontos elevenséggel, a maga teljes érdekességében adja vissza. Vonzza az élet színpadiassága, képszerűsége, legszívesebben jeleneteket rajzol, s a riportos, de drámai, mozgékony bemutatásnak valósággal mestere. Ez a képesség teszi elsősorban drámaíróvá, még elbeszéléseiben is, de kétségkívül ösztönös epikai készséggel is rendelkezik. Ritkán mond el valamit alakjai helyett, s a történtek érzékeltetésére találékonyan tudja kialakítani a sűrített, egyszerre ábrázoló és tájékoztató jelenetet. Ez a modor azonban megnehezíti a mélyebb, finomabb boncolást, megszűkíti az utat a belső élet színszerűtlen világa felé, vagyis kevéssé alkalmas valóban nagyszabású epikai feladatok végrehajtására. Ez okozza, hogy nagy igényű elgondolásait nem igen tudja megvalósítani. Nem is effélére született valójában, hanem az életkomédia megmutatására, amelyben nem az erény s a bűn problémája a fontos igazán, hanem a szenvedés vagy a boldogság, amely velejár.”


Ki gondolta volna még 1942-ben, hogy hamarosan Moszkva zsoldosa lesz Zilahy? Pedig az lett, és erről Alföldi Géza számolt be leghitelesebben a „Hídverők” 1948. április 25-i számában (20-23. old.):

Valamit visz a víz…

»Olvasóinknak bizonyára ismerős a cím, de valószínűleg a személy is az, akiről ezzel kapcsolatban a következőkben szó lesz. Nem is csoda, ha ismerik, hiszen nem igen volt olyan hét, hogy neve a magyar sajtóban ne szerepeljen. Garden-partyk, bankettek, fogadások, estélyek állandó résztvevője volt. Könyveit majd minden könyvesbolt kirakatában ott lehetett látni s ő volt az a magyar író, akinek talán a legtöbb műve megfilmesítésre került. A legnagyobbaknak kijáró kitüntetéseket, érdemrendeket kapta meg. Nem volt előtte bezárt ajtó Magyarországon, de különösen a felső tízezer köreiben mozgott otthonosan. Elért tehát mindent, amit egy ember hazánkban elérhetett: hírt, nevet, dicsőséget, anyagi függetlenséget, elérte, hogy neve, véleménye formáló erőként játszott bele a magyar életbe.

Azután jött a nagy vihar: a háború. A vége felé őt is súlyos csapás érte. Villája bombatalálatot kapott. S a nemzet, mely úgy érezte, hogy ez az ember az ő érdekében, az ő javára dolgozott, szinte egy emberként melléje állt: osztozott gyászában, fájdalmában. S ő, ha fájdalma, vesztesége nagy is volt, nem látszott megtörtnek. Nem szitkozódott, nem átkozódott, hanem előre látszott gondolkozni s egy szociális alapokon építendő ország munkájában kereste a maga helyét. Hirdette a romokból való újjáépítés szükségét, a hit uralmát az anyag felett. Bevallom, ha voltak is eltérések az ő és az én egyéni elképzeléseim között, ez az ember akkor imponált nekem.

Azután nem hallottam róla, míg jóval a fegyverszünetek megkötése után egy hazai képeslap nem került a kezembe. Itt láttam újra viszont az örökösen nyilvánosság előtt szereplőt, úgy, ahogy megismertem: fényképen, újságban. Nem, nem mint háborús, vagy népellenes bűnös szerepelt ott, hanem régi szokásához híven zsakettben s a kép alatt a szöveg: Zilahy Lajos, a Szovjet-Magyar Művelődési Társaság elnöke.

Meglepetten, szomorúan és eléggé értetlenül néztem a képet. Korunk a háborúk, a borzalmak és a szenvedések kora mellett határozottan a köpönyegforgatók kora is. Megszokhattam volna már talán az ilyesmit, és mégis meglepett. Meglepett pedig elsősorban azért, mert sehogyan sem tudtam megérteni, hogy az az ember, aki szinte mindenkinél határozottabb véleményt mondott a bolsevizmusról – ha nem is politikai beszédekben, de írásműiben – az most hogyan tudta mindezt máról holnapra elfelejteni és elfelejtetni? Mert nézzünk csak a Zilahy-véleményekből egyet-kettőt:

„Szibériaiak közmondása szerint a szovjet népbiztosai a magyar szuronyoknak, a zsidók szájának és az oroszok butaságának köszönhették hatalmukat.” (Két fogoly, II. köt. 396. old.)

De itt a másik, amelyikben részletesebben kifejti a bolsevizmus lényegét, hatását és „áldásait”:

„Az éhség és a halál borult az orosz földre. Ami most történt, az már minden képzeletet meghaladott. Olyan volt, mint egy kísérteties, borzalmas álom. Ezen a télen egész Oroszország a szenvedés ibolyaszínű sugaraiban állott.
Mi történt itt? A világtörténelem legnagyobb katasztrófája folyt le körülöttünk a végtelen orosz földön, amelyen harmincmillió ember pusztult el. De hát mi volt ez a rémség, ez az önmagából kifordult, véres csontjait és gőzölgő beleit mutató világ, amelyet bolsevizmusnak neveztek?

„A bolsevizmus a háború holtteste…” – írta ekkor titkos naplójába Merezskovszkij [magyarul „A pokol tornácában” című kötetében olvasható (Bp. 1926. Dante Könyvkiadó) – Ifj. T. L.], aki Péterváron egy kis szobában éhezett és fagyoskodott. Az óriás holttest felpuffadt és betöltötte szagával egész Oroszországot. Életre, erkölcsre, vallásra és minden emberi értelemre hullamérget csorgatott a borzalmas tetem. Egy rettentő gondolat volt, amit a megkínzott zsidók találtak ki,a szegletes pofájú tatárok hajtottak végre és a szőke lágy szlávok eltűrtek.

Mint egy szörnyű, hatágú csillag tüzesedett ez az ördögi eszme a szatír képű Lenin agyvelejében, aki maga is tatár eredetű volt. Ez az ember, aki az akarat és akaratátvitel démona tudott lenni, fényszóróktól megvilágítva állt az őrjöngő tömeg felett, kinyújtotta a karját és azt mondta: Öljétek meg a testvéreiteket! És ők megölték.
De előbb elpusztították a vallást. A keleti ortodoxiát, amely egyedül tartott össze mindent, leverték Oroszországról, mint egy óriás hordóról az abroncsokat. A széthulló dongák közül a zsidó téboly, a mongol vérszomj és a beteg orosz lélek hisztériája folyt szét, minta z égő borszesz. Egyszerre száz és százezer példányban futkosott már Szmirdjakov lakáj, aki eddig csak Dosztojevszkij képzeletében élt s akinek biztos tudomása volt arról, hogy nincs Isten.

Kint a frontokon a katonák a lövészárkokban lemészárolták a tiszteket és hazajöttek. Idehaza már minden lángokban állott. Az álmodozó Oroszország szelíd és megkínzott arca egyszerre megváltozott: kiült rá a másik orosz lélek, amelyet Rettenetes Iván hordozott magában.

Igen, az oroszoknak kétféle lelke van. Fáradt és ásítozik, mintha mindig narkózisban volna, szereti a muzsikát, szeret szentképek előtt térdepelni, hallgatja önmagában a babonák suttogását, el tud merülni a vidéki házak és hosszú telek mozdulatlan unalmában, mint a halott a csendes tóban, de ha egyszer valamilyen életcélt tűz maga elé, akkor rögtön megváltozik. Az éhező diák rongyos nadrágjában meg akarja váltani a világot. A kormányzó sápadt leánya,a ki eddig szorgalmasan tanulta a francia rendhagyó igéket, lenyíratja a haját, kitágult szeme megtelik az eszme fényével és bombát hajít. Az alázatos muzsik, aki álmosan ringatta a gazdája gyermekének bölcsőjét, elváltoztatja a tekintetét és vadállat lesz belőle. Lenyúzza az eleven ember kezéről a bőrt, mint egy irtózatos vörös kesztyűt. Szentek, fanatikusak, forradalmárok, ördögök lesznek.” (Két fogoly, II. köt. 415-416. old.)

Két kérdés is felmerül ezek után:

1. Miért hajlandó Zilahy együttműködni azokkal, akikről fenti idézetében olyan lesújtó véleményt mondott?
2. Hogyan tudja magát elfogadtatni azzal a társasággal, melyről éppen ő írta a legélesebb s rájuk nézve talán legszomorúbb kritikát?

Az első kérdésre a választ a Szent István Népe 3. számából veszem:

„…úgy látszik, vannak a világon jól fésült művészek, akik soha és semmi körülmények között nem hajlandók lemondani arról, hogy a felső tízezer hivatalos, elismert, ünnepelt házi nagyságai legyenek. Még ha a Bethlen- és Klebelsberg-grófok helyett, Horthy admirális helyett pillanatnyilag Szviridov és Zamercev tábornagy elvtársak, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, esetleg Sztálin elvtárs más nyugatra küldött apró hóhérjai jelentik is ezt a felső tízezret.”

A második kérdésre pedig megadja a feleletet maga Zilahy:

„Az én hivatásom az, hogy mint szemtanú, néhány előadásomban elmondjam mindazt a szépet és jót, amit a szovjet népben megismertem és ha majd tavasszal Moszkvába megyek, ott azokról a nyugati emberekről beszéljek, akik a világbéke megteremtésén dolgoznak és akik a szovjet népben az emberiség egyik hatalmas és alkotó tényezőjét látják.” (Amerikai útja alkalmából az „Ember”-nek adott nyilatkozata.)

De hogy teljesebb legyen a hatás és világosabb a kép, még ezzel is megtoldja:

„Felfedeztünk egy törvényt a világtörténelemben, nem én, de én is hiszek benne: nem az eszmék változtatják át az ember sorsát, hanem az anyagok. Nem a vallások, hanem a találmányok. Amik az anyagban jelentkeznek… Megpróbálták az embereket jobbá tenni Krisztus igéivel. Nem sikerült. Most majd megpróbáljuk ingyen légfűtéssel, kevesebb baromi munkával és több kenyérrel.” (Ugyanakkor az „Ember”-ben írott cikkéből.)

Az ember nem akar hinni a szemének. Mintha az első kettő és az utolsó két idézetet más-más ember írta, illetve mondta volna. Nem akarok itt vitába szállni sem az első, sem a második Zilahyval. Az idézetek beszélnek helyettem, de az Istent, Hazát és önmagát megtagadó Zilahy helyett én is. Itt nincs más hátra, mint megállapítani a tényt: egy ember – s ami nekünk még jobban fáj – egy magyar ember elbukott. Mi több, ez a magyar író volt, nem vezetett, de vezető. Szellemi vezető, aki rútul visszaélt Istentől kapott tehetségével, a magyarság beléje vetett bizalmával, aki tehetségét éppen akkor bocsátotta áruba, hogy önző, nagyzolási hóbortját kiélhessem,a mikor arra nemzetének a legnagyobb szüksége lett volna.

Magával sodorta a szennyes keleti ár, melyről pontosan tudta, hogy mit jelent s melyet mégis valami megmagyarázhatatlan okból, mennél közelebb került az országhoz, annál kisebb veszélynek látott. S mikor az ár már lábaihoz ért, nem menekült, nem szállt vele szembe, hanem belevetette magát s mivel híre volt, másokat is magával rántott. Azután fénylő hajót látott a szennyes vízen. A hatalom hajóját. Ott a siker, vígasság, dicsőség. A cél tehát ez lett: feljutni oda. Igen, de ára van: tagadj meg Istent, Hazát, önmagadat. Feljöhetsz, de előbb dobd a szennyes árba a hitet, a becsületet. Megtette, az árat megfizette. És lőn siker, vígasság, dicsőség. S most, mikor átlumpolt éjszaka után, virradat előtt, italtól kábultan, sikertől megrészegedve ott imbolyog a fedélzeten, nem is tudja, hogy az volt minden értéke, amit hajóra szállása díjáért a piszkos vízbe dobott: a hitet, becsülete, magyarsága. Nem is tudja, hogy mindezek nélkül Zilahy Lajos nem érték többé, csak egy gyászos emlékű név, egy a sok közül, egy szám… semmi…

Ott áll támolyogva az imbolygó hajó korlátjánál. Kezével görcsösen markolja a rácsot, mintha attól félne, hogy a mocskos habokban úszó lelkiismerete magához rántaná, vagy mintha attól tartana, hogy azok, akiket az előbb még az italért, pénzért dicsért és magasztalt, orvul átlökik a korláton. Agy lehet, hogy egyszerűen léket kap a hajó. De mindez bár bekövetkezhet, mámorban úszó fejében még sem tudatos, csak valami marja, szorítja belülről s bár nem látja, nem is akarja látni a szennybe dobott lelkét, hitét, becsületét, valamiért – talán csak a részegek megmagyarázhatatlan logikája folytán, talán, mert gőzös agyában felködlik egy regények és filmjének címe – lehet, hogy karja kimutat a szennyes árba, oda, ahol nemrégen eldobta mindenét, ami benne érték volt, a mi emberré tette s a kelepcébe szorult vad kétségbeesésével, az őrültek artikulátlan hangján kiált:

Emberek! Valamit visz a víz!...
…Igen, valamit visz a víz…

Gyászosan szomorú, szégyenletesen dicstelen történet…
Talán meg sem írtam volna, ha nem lenne benne oly sok tanulság (és mi még mindég nem tanultunk eleget), ha nem lenne iskolapéldája annak, hogy hogyan nem szabad egy magyar embert nem a tehetsége, de a hite, becsülete formálja legelsősorban s mi magyarok – nagyon helyesen – hitünket, becsületünket, magyarságunkat tartjuk legfőbb, soha el nem adható, soha el nem cserélhető kincsünknek. E kincsünk azonban az utóbbi viharok alatt – lássuk meg végre – igen sokat veszített fényéből. Miénk, számkivetésben élőké elsősorban a feladat a piszkot, a szennyet, a sarat letörölni róla. S e feladatban az oroszlánrész elsősorban a szellem embereié: az íróké. Az idők azonban súlyosak. Nagyok a megpróbáltatások, nagyok a kísértések. Az igazi nagyságnak azonban nem a jólétben, a gondtalan életben, hanem a gondok (bizony egyéni, családi gondok) és megpróbáltatások között kell megmutatkoznia. Magyar írók nagyon vigyázzatok tehát hitetekre, becsületetekre, magyarságtokra! Vigyázzatok, nehogy egy nemzet sírásói, de sokkal inkább építői lehessetek! Istentől kapott tehetségeteket használjátok fel becsülettel hazátok, nemzetetek érdekében, de mindég csak az igazság oldalán!

És, ha így lesz, soha nem fog kísérteni Benneteket a fenti példa s nem ködlik fel Bennetek a kiáltás:
– „Emberek! Valamit visz a víz!”
És ez Nektek is és minden magyarnak oly jó lesz …«

Az irodalomtörténész tolla is meg-megbicsaklik ilyenkor. A „Két fogoly” szerzője 1948-ban az USA-ba költözött és regényeinek tiszteletdíjából élt, kínosan ügyelve, nehogy nevét valamilyen nemzeti, pláne „nyilas” emigráns körrel még csak véletlenül is együtt említsék. 1973-ban Budapestre látogatott, hazatelepülését fontolgatván, ahol is végakarata szerint temették el.

Ismertetett erkölcsi elhalálozásával szembesülve joggal juthat eszünkbe Petőfi (A nemzethez, 1848):

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér simul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közülük százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

A magyarság 20.000 éves történelme 4. rész - Hihetetlen MagazinA magyarság 20.000 éves történelme 4. rész
Könyv - Bolti ár: 1 499 Ft
Internetes ár: 1 499 Ft
0% internetes kedvezménnyel
Enki elveszett könyve - Zecharia SitchinEnki elveszett könyve
Könyv - Bolti ár: 5 990 Ft
Internetes ár: 5 391 Ft
10% internetes kedvezménnyel
A Hold rejtélyes hatása - Louis ProudA Hold rejtélyes hatása
Könyv - Bolti ár: 5 990 Ft
Internetes ár: 4 990 Ft
17% internetes kedvezménnyel
Nimród, a hun-magyarok őse - Marton VeronikaNimród, a hun-magyarok őse
Könyv - Bolti ár: 2 990 Ft
Internetes ár: 2 691 Ft
10% internetes kedvezménnyel
A kék vér gyermekei III.  Utazás az aranykorba - Agnes Golenya PurisacaA kék vér gyermekei III. Utazás az aranykorba
Könyv - Bolti ár: 3 500 Ft
Internetes ár: 3 150 Ft
10% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:


...népszokás:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat