HunHír.info

2017. Álom hava 11. nap, Gilvád napja.

Az „őszirózsás” forradalom és a patkánylázadás Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-e alapján

2010. február 15. 11:35
Ifj. Tompó László - HunHír.Hu

tormayc_03-lead.jpgAz 1918-as „őszirózsás” forradalom és az 1919-es patkánylázadás napjainkban is elhallgatott történéseit leghitelesebben Tormay Cécile (1875-1937) „Bujdosó könyv”-e örökítette meg.

Magyar Menedék - Nincs kegyelem

Rövid pályakép

Tormay Cécile 1875. október 8-án született Budapesten, hat gyermekes középnemesi család harmadik ága sarjaként. Édesapja, Tormay Béla, mezőgazdasági szaktekintély, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, államtitkár, a budapesti Rottenbiller utcai állatklinika pavilonrendszerének kialakítója. Édesanyja Munkácsi-Barkaszói Barkassy Hermin, akinek családjából valók a Tüköryek, így Tüköry Lajos, aki Garibaldi seregében szolgált, és Tüköry József, Széchenyi munkatársa. A kis Cécile már négy évesen írt, olvasott: megtanult németül, olaszul, franciául, angolul, latinul és görögül. Gyermekként gyakran megfordult külföldön, de legszebb éveit mégis az Arad melletti Algyason és a délvidéki Daruváron töltötte.

Már gyermekkorában megmutatkozott írói tehetsége. Szűk körben újságot szerkesztett, majd a századfordulótól folyamatosan jelentek meg elbeszélései. Budapestre költözött, a józsefvárosi Kőfaragó u. 3-ba. További fontos színtere lett életének a nádudvari családi birtok, valamint a mátraházi alkotóház, amelyben számos elbeszélést írt, azon kívül a hűvösvölgyi, Szalonka u. 6/A alatti alkotóház. 1900 és 1914 között Olasz- és Németországban tett tanulmányutakat, megismerkedve kora híres európai íróival, mint Gabriele d’ Annunzio-val, Anatole France-szal.

1918 életének perdöntő éve. Látva a frontvonalak összeomlását, megszervezte a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, amelynek élén országjárásba kezdett: beszédeivel hazánk területi épségének védelmébe szólított minden magyart. „A szövetség tizenegy év kitartó munkájával behálózta a megmaradt csonka országot, egymillió tagot számlál és a vesztett háború és a forradalmak, idegen megszállások után 550 vidéki szervezetében és 130 szövőtelepen jelenleg is teljes erejével dolgozik a keresztény nemzeti Magyarország feltámadásán.” – írta 1927-ben Bozzay Margit írónő. (Magyar Asszonyok Lexikona. Bp. 1931. Stephaneum Nyomda. 964-965. old.) Munkásságára felfigyelt a „Népszövetség” is, így lett – Pierre Laval francia külügyminiszter javaslatára – a Szellemi Együttműködés Bizottsága elnöke 1935-ben. Halála előtt egy évvel Nobel-díjra terjesztették fel, különös tekintettel a „Bujdosó könyv”-re. A miatta az 1920-as évek elejétől indított támadások azonban aláásták egészségét. 1937. április 2-án szívburokgyulladásban hunyt el Mátraházán.

Hírnevét már a „Bujdosó könyv” előtt megalapozta elbeszéléseivel („Apródszerelem”, 1899: „Apró bűnök”, 1905: „Emberek a kövek között”, 1911), és a hazai németség magyarságba beolvadását megörökítő, a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját elnyerő családregényével („A régi ház”, 1914), majd tovább növelte a „Megállt az óra” (1924) és a „Virágok városa – szirének hazája” (1935) című elbeszéléskötetével, középkori tárgyú magyar történelmi regényével („Az ősi küldött”, 1934-1937), illetve Assisi Szent Ferenc „Kis virágai” (a „Fioretti”, 1926) és — Klebelsberg Kunó kultuszminiszter felkérésére — középkori irodalmi emlékeink közül Szent Gellért életrajzának, Szent István Kisebbik és Nagyobbik Legendájának, Szent Imre herceg Legendájának és Szent István Intelmeinek művészi fordításával („Magyar Legendárium”, 1935).

1922-ben gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter felkérésére és támogatásával (a „Nyugat” folyóirat ellensúlyozására) „Napkelet” címmel folyóiratot alapított, amelyet halálig szerkesztett (utána Kállay Miklós író szerkesztette a lap megszűntéig, 1940-ig), amely „megteremtette és életképessé tette a magyar érzésű és formájú modern irodalomnak szellemi életünkből régóta hiányzó orgánumát”. (Így értékelte a folyóiratot a „Napkelet Lexikona”. (Bp. 1927. Magyar Irodalmi Társaság, 2. köt. 602. old.) Munkatársai a magyar szellemi élet olyan meghatározó képviselői voltak, mint a költő Áprily Lajos, Gulyás Pál, Mécs László, Reményik Sándor, az író Herczeg Ferenc, Komáromi János, Makkai Sándor, Németh László, Ritoók Emma, Surányi Miklós, Tamási Áron, Zilahy Lajos, az irodalomtörténész Brisits Frigyes, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Hankiss János, Horváth János, Kerecsényi Dezső, a nyelvész Pais Dezső, Tolnai Vilmos, a színikritikus Galamb Sándor, a filozófus Pauler Ákos, a történész Hajnal István, Gróf Klebelsberg Kunó, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula, a művészettörténész Genthon István, Hekler Antal, Rédey Tivadar, a zeneszerző Kodály Zoltán, a zenetörténész Papp Viktor. 1924-ben megindította a lapot kiadó „Magyar Irodalmi Társaság” keretében a „Napkelet Könyvtára” című könyvsorozatot, amely három év alatt 23 kötettel gazdagította szellemi életünket (1. Madách Imre: Az ember tragédiája. Kritikai kiadás, szerkesztette Tolnai Vilmos. 2. Tormay Cécile: Megállt az óra (elbeszélések). 3. Szekfű Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. 4. Komáromi János: Zúg a fenyves (regény). 5. Vörösmarty-antológia (kisebb költemények, részletek eposzaiból, drámáiból, válogatta Horváth János). 6-7. Somssich Andor: Liszt Ferenc élete. 8. Reményik Sándor: Atlantisz harangoz (versek). 9. Gróf Bethlen Margit: A boldog sziget istene (elbeszélések). 10-11. Szabó Mária: Felfelé (regény). 12. Mohács Magyarországa (br. Burgio pápai követ jelentése, fordította Bartoniek Emma). 13. Condivi: Michelangelo életrajza (fordította gr. Zichy Rafaelné). 14. Magyar Anonymus. Béla király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről (fordította Pais Dezső). 15. Oláh György: Görögtűz. Az ellenforradalom regénye. 16. Assisi Szent Ferenc Kis Virágai (Fioretti, fordította Tormay Cécile). 17-18. Benito Mussolini válogatott beszédei 1922-1925 (fordította gr. Zichy Rafaelné). 19. Gragger Róbert: Magyar népballadák (szerkesztette Gálos Rezső). 20-21. Hekler Antal: Leonardo da Vinci életrajza. 22. Boldog Margit legendája (Baros Gyula átdolgozása), 23. Bibó Lajos: A föld (elbeszélések, drámai jelenetek)).A könyvsorozat kiegészítéseként 1927-ben jelent meg a „Napkelet Lexikona”, amely szócikkeinek világnézeti kiforrottságánál fogva mindmáig kitűnően használható. (Szellemisége miatt természetesen ez is indexre került 1946-ban.)

Közéleti és irodalmi munkássága elismeréséül halála előtt egy évvel Nobel-díjra terjesztették, csupán korai elhunyta akadályozta meg a díj átvételében.

Halála után pályaképet írt róla Hankiss János (Tormay Cecile. Bp. 1939. Singer és Wolfner Rt.), Pankotay Ella (Tormay Cécile. Bp. 1938.), Pintér Jenő (Magyar Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. VIII/2. kötet: A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum ny. 1305-1307., 1340-1344. old.) és Várkonyi Nándor (Az újabb magyar irodalom 1880-1940. Bp. 1942. Szukits. 275-278. old.), továbbá a magyar nőírók közötti helyéről Bánhegyi Jób nyújtott maradandó értékelést (Magyar nőírók. Bp. 1939. Szent István Társulat. 73-88. old.). A Singer és Wolfner Rt. pedig 1939-ben 14 kötetben jelentette meg műveit ( I. Emberek a kövek között. II. A régi ház. III. Viaszfigurák. Görög mesék. IV. Magyar Legendárium. V. Virágok városa. Szirének hazája. A művészet földjén. VI. Bujdosó könyv. Első kötet. VII. Bujdosó könyv. Második kötet. VIII. Megállt az óra. Álmok. IX. Küzdelmek. Emlékezések. X. Az ősi küldött. Első kötet. A csallóközi hattyú. XI. Az ősi küldött. Második kötet. A túlsó parton. XII. Az ősi küldött. Harmadik kötet. A fehér barát. XIII. Assisi Szent Ferenc kis virágai. (Fioretti di Sancto Francesco) XIV. Hankiss János: Tormay Cecile), melyek közül az angolul, franciául, németül, olaszul, sőt lengyelül és finnül is megjelent „Bujdosó könyv” vált világhírűvé.

A „Bujdosó könyv” tárgya

A „Bujdosó könyv” első kötete 1920-ban a Pallas Rt., a második 1922-ben a „Rózsavölgyi és Társa” kiadó gondozásában jelent meg. Az első kötet 1918. október 18-tól 1919. március 20-ig, a második kötet 1919. március 21-től 1919. augusztus 1-ig követi a történéseket.

Nem regényes napló, hanem kortörténeti krónika, amelyet „a forradalmak egy csendes, szelíd áldozatának”, édesanyjának ajánl: „Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudtak az idegenből behurcolt forradalmak.” (Mindkét idézet: Bujdosó könyv. Bp. 1920. 1. köt. 3. és 6. old. A továbbiakban mindig az első kiadásból – 1. köt. 1920, 2. köt. 1922 – valók az oldalszámok. Hiteles új kiadása a Gede Testvérek Bt. gondozásában jelent meg (Bp. 2003. Utószó: Csontos Péter.)

Megismerjük belőle mindenekelőtt a zsidóság nemzetellenességét és a térhódítása felvetette faji kérdést, továbbá a marxizmus és a zsidóság viszonyát, a Habsburg Birodalom bukása elkerülhetetlenségének okát, végül a kereszténység szerepét nemzetünk feltámadásában.

1. A zsidóság nemzetellenessége és a térhódítása felvette faji kérdés

Az 1867-es kiegyezés utáni liberalizmus megteremtette nemzetellenes közélet és kormányzás következményeként kitört „őszirózsás” forradalom és „patkánylázadás” során történelme mélypontjára jutott magyarság feltámasztása volt a célja Tormaynak, amikor 1918-ban létrehozta a „Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségé”-t, amelynek törekvéseiről írva szembesítette olvasóit a zsidóság lényegével, megörökítve találkozását Vészi Weiszfeld József lapszerkesztővel:

„— Mi nem támadni, de védekezni akarunk — mondottam Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének. És ő igazságérzetében azt felelte: — Közölni fogom a felhívásukat, és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot, — nem a zsidók, — de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó... Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.

Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennük magam mellé, hanem azért, hogy tanúságot tegyenek!

Bizonyára vannak a zsidók között többen is, akik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg maguk között a bűnösöket, és olyan időkben, amikor nekik van szavuk, nem tiltakoznak az ország érdekében.” (1. köt. 314. old.)

Hamarosan általánossá vált bizalmatlansága a zsidósággal szemben, hiszen megtapasztalhatta, mit jelent „a degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr” (Sigmund Freud szerint a „legtehetségtelenebb magyar gróf”) országvesztését (1. köt. 38-39. old., 2. köt. 49-50. old.) is felülmúlva Kohn-Kun Béla totális talmudista terrorja. Úgy érzi, hazánk soha nem volt olyan mélyponton, mint 1920. március 21-e után. Fel is teszi a kérdést: „Magára eszmél-e Budapest?” (1. köt. 320. old.) Válasza lesújtó:

„Feltevésem hirtelen szétszakadt. Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatalember lehajolt és az aszfalt kis földszigetéből, sarat kapart a tenyerébe. Aztán... nem hittem a szememnek: a falhoz ment és besározta a térképet, a tiltakozó szavakat!

A vér a fejembe szökött: — Hogy meri tenni? — A fiatalember visszanézett. Soha sem fogom elfelejteni az arcát: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták. (E ma is oly ismerős „palesztinai tekintetek” már akkor megszállták fővárosunkat: Bujdosó könyv, 1. köt. 54., 221-223. old.)

— Ostobaság ez. Ország sincs, haza sincs...

Önkéntelenül magam mögé pillantottam. Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja? Az utca népe tolongott és nem látta meg. Szédülni kezdtem és mondtam valamit, hogy mit, arra nem emlékezem. Bizonytalan lépéssel mentem odébb. Ilyen rettentően, világosan soha se láttam meg azt, amit akarnak. Nincs haza! Nekik sincs. És azt akarják, hogy nekünk se legyen.

Sokszor hallottam ezt a szavukat... Jól emlékszem rá, mikor először hallottam. Egy zsidó családnál voltam és a háziúr ugyanazt mondotta, amit a plakátpiszkító mondott: Nincs haza.

...Mesélnék valamit, — feleltem én és mesélni kezdtem: Történt egyszer, hogy egy régi nagy ugart felszántottak az erdőszélen. Hajdan temető volt. Mindig temető volt. Most feltörték az ekevassal. Éjszaka lett, a hold kikelt az erdőből és a fényét elvetette a friss barázdákban. Termés támadt belőle az éjféli órára. Kísértetiesen nőttek a felhasított földből a temető vetései: csontvázak keltek ki a holdfényen. Magyarok, kunok, besenyők, buzogányos honfoglalók, hunok, sisakos római légionáriusok. Sorban kikeltek, ahogy rétegenként az évezredek egymás fölé temették őket. Cihelődtek, nyújtózkodtak, lerázták bordáikról a földet és kiültek a barázda dombosára. Csontállukat nagy, rozsdás kardjuk markolatára támasztották, forgatták a koponyájukat és szemük üres gödrével, régi szokásból, egymásra néztek: Miért haltál meg? — kérdezte az egyik. — A hazámért! — felelte a szomszédja. És mint mikor szél jár a temetőn, suttogva körbejárt a kérdés és felelet. Az erdőszélről egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból. Görnyedt ősz ember jött a szántás felé. Hófehér volt a haja és a szakálla, görcsös botjára támaszkodva lépett. Aztán megállt a kísérteties kör fölött és elgondolkozva hallgatta a beszélőket... Miért haltál meg?... És szólt az aggastyán: Rómaiak, hunok, avarok, kunok, ösmertelek mindannyiatokat és túléltelek, mert nekem nincs hazám és nincs olyan föld, amelyikért meghalnék...

Vége szakadt a mesémnek és a szeme közé néztem annak, akinek elmondtam: Ugye megértett? Ahasvérus volt az aggastyán.

Igazat szóltam-e akkor?... Túl fognak-e élni minket is, mert nem halnak meg a földért? Fajom életösztöne lázadóan tiltakozott. Nem élnek túl. Eljött az idő. Kiélik magukat, nem Ahasverusok többé, hazát akarnak, a mi hazánkat.” (1. köt. 320-322. old. Nemcsak akarnak, hanem foglalnak is hazát, hiszen „az emberiség olykor évszázadokra megfeledkezik a zsidó nép terveiről és hatalmáról”: 2. köt. 48. old.)

Óriási érdeme Tormay Cécile-nek, hogy felismerte a zsidó térhódítás felvetette faji kérdés jelentőségét. Joseph Arthur Gobineau és Houston Stewart Chamberlain alapműve (Joseph Arthur Gobineau (1816-1882): Essai sur l’inégalité des races humaines (Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségeinek okairól, 1853-1855), Houston Stewart Chamberlain (1855-1927): Die Grundlagen des XIX. Jahrhunderts (A XIX. század alapjai, 1907)) nélkül is rádöbbent, hogy az önmagát „kiválasztott”-nak tartó etnikum mindig és mindenhol élenjáró a tőle idegen nemzetek eszményeinek rombolásában:

„A fajok élete hasonlít az egyének életéhez. Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk, férfikoruk és az öregségük. A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától. Kielégületlenül öregedett meg, mialatt kortársait, az egyiptomiakat, asszírokat, babyloniakat eltemette és aranykoruk emlékével meghalni látta Athént, Rómát és Bizáncot, melyeknek bölcsőjénél már mint aggastyán állt. Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen itt maradt közöttünk, fiatal népek között. Nem tudott meghalni, mert a beteljesülést várta. És most, mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban az elmulasztott virágzást.
Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog, és haldokolva orgiát ül.” (1. köt. 322-323. old.)

Felismerte bennük az örök értékek elleni állandó lázítókat:

„Hívatlan jön és nem megy, hogyha küldik. Szétszóródik és mégis összetart… Belefészkel az országok testébe. Láthatatlanul országot szervez magának más népek országában. Törvényeket teremt túl vagy innen a törvényeken. Tagadja a haza fogalmát és mégis van hazája, mely vele vándorol és vele telepszik meg. Tagadja a többi népek Isten-fogalmát, míg maga mindenütt újraépíti templomát. Jeruzsálem ledőlt falait siratja és húzza a falakat láthatatlanul maga után. Elszigeteltségét panaszolja, és titokzatos csatornarendszerrel köti össze végtelen városát, mellyel már beépítette jóformán az egész világot. Az összeköttetések és kapcsolatok megvannak. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a tőke és a sajtó valamennyiük kezében ugyanegy célt kövessen az egész világon át és minden faji érdek összelüktessen éppúgy a rutén faluban, mint New York közepén? Valakit felmagasztalnak, és végigfut a magasztalás a földgolyón. Valakit tönkre akarnak tenni, megindul a munka, mintha egyetlen kéz igazgatná.

Titokzatos homályból jönnek a parancsolatok. Amit a zsidó psyche más népekben kigúnyol és elsorvaszt, fanatikusan ébren tartja önmagában. Anarchiát és lázadást csak másoknak tanít, maga megdöbbentően engedelmeskedik láthatatlan vezetői irányításának.

Mirabeau-t Mendelssohn Mózes és szép zsidó asszonyok befolyása kísérte a francia forradalom felé. És ott voltak ők Párizs minden forradalma mögött. Az 1871-i commune vezérszellemei között megint átsurrannak a histórián.

De ők csak a lázítás és az uralom óráiban látszanak, a bűnhődők és vértanúk között jóformán soha sincsenek.” (2. köt. 75-76. old.)

Ezért megrendül, ha arra gondol, miként készíti elő a talmudista világbolsevizmus Trianont, miként akarja aláásni népünket a nagyvilág, mindenekelőtt az antant előtt. 1918. november 18-án jegyzi fel: „Franchet d’ Espéray Salonikiből érkezett repülőgépen Belgrádba a találkozásra. Díszőrséget állított a szállása elé. Díszbe öltözött, mellére tűzte összes kitüntetéseit, és úgy fogadta azokat, akikről úgy vélte, hogy Magyarország küldöttei. Károlyi Mihály és társai sportsapkával, térdnadrágban és gamasliban jelentek meg. Mintha football-matchre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepetve mérte végig a társaságot. Rideg és lenéző lett. Kezet nem adott senkinek, összefonta mellén a karját. Kezdetben megütközéssel, majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette a Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi [Jakubovics – Ifj. T. L.] volt a szerzője, a lámpa fénykörébe állította a küldöttséget, és figyelmesen megnézte egyiket a másik után. — »Vous êtes Juif?« — kérdezte Hatványtól, aztán Jászira pillantott, aztán Károlyira: »És maguk is zsidók?« (1. köt. 145. old.)

Leplezetlen ellenszenv tükröződött az arcán, mikor Károlyi, mint a forradalom vívmányait bemutatta neki a munkás- és katonatanács két kiküldöttjét. A katonatanács képviselőjének, Csernyák századosnak, kérdőn mutatott a gallérjára, melyen hiányzott a rangjelzés: »Vous êtes tombés si bas?« — és bólintás helyett gőgösen hátralökte a fejét, sarkon fordult és otthagyta őket. Elment ebédelni tisztjeivel, anélkül hogy meghívta volna a küldöttséget, pedig az asztal számukra is terítve volt.” (1. köt. 145. old.)

Nem kevésbé lesújtó a véleménye a pesti polgári-szabadkőműves, a Jászi "Jakubovics" Oszkár lapja, a „Huszadik Század” képviselte világnézeti önkényről, melynek egyik vezető képviselője Hatvany "Deutsch" Lajos báró volt:

„A nyugaton hatalmasan lendülő német offenzíva még egyszer, egy pillanatra megremegtette a destrukció táborát. A nagy szövetséges sikereinek hírét Károlyi sápadtan, izgatottan hallgatta. Felesége sírógörcsöket kapott és bizalmas lapszerkesztőjük, Hatvany [Deutsch – Ifj. T. L.] Lajos báró, kétségbeesetten mondotta, hogy »a német győzelemnél nagyobb szerencsétlenség nem érhetne bennünket. Ezerszer kívánatosabb reánk nézve az orosz bolsevizmus, mint a német militarizmus.« Mintha egy szakadék nyílt volna fel előttem, mikor ezeket a szavakat hallottam. Emlékszem a feleletemre: — A német militarizmus fegyveresen megy fegyveresek ellen; az orosz bolsevizmus fegyveresen megy fegyvertelenek ellen. Lehet, hogy ez magának jobban tetszik. Én a kettő közül a militarizmust választom.

A budapesti radikális sajtó hangja akkoriban már éppen olyan volt, mint Hatvany [Deutsch – Ifj. T. L.] lapszerkesztő hangja. Ugyanaz a sajtó, mely a háború elején nemtelenül csaholta ellenségeinket, most érzelgősen írt róluk. Ugyanazok a lapok, melyek az orosz inváziók veszedelme idején undorítóan csúsztak-másztak a német hatalom előtt, most arcátlanul rugdosták a sebesült óriást.” (1. köt. 64-65. old.)

2. A marxizmus és a zsidóság viszonya

„A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak communista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája.” (1. köt. 266. old.)

Tormay Cécile fején találta a szöget: a legújabb kori Európa történetében ugyanis a zsidó Karl Marx [Mardochaj] tárta szélesre az ajtót minden pozitív vallás, erkölcs, világnézet lerombolását célul kitűző ideológus előtt. A kapu 1919-ben 133 napig nyitva volt hazánk földjén mindazoknak, akik között kivétel volt a nem zsidó. Ez derül ki az általa közölt „Forradalmi Kormányzótanács” névsorából:

„Mint Károlyi kormányánál, az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is: Garbai Sándor, az elnök. A többiek idegenek…

Külügyi népbiztos: Kun-Kohn Béla, helyettese Ágoston-Augenstein Péter. Hadügyi népbiztos: Pogány-Schwartz József, helyettesei: Szántó-Schreiber Béla, Szamuelly-Samuel Tibor. Belügyi népbiztos: Landler Jenő dr., helyettese: Vágó-Weiss Béla. Pénzügyi népbiztos: Varga-Weissfeld Jenő, helyettese: Székely-Weissit Béla. Közoktatásügyi népbiztos: Kunfi-Kunstätter Zsigmond, helyettese: Lukács-Löwinger György. Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr. (ideiglenes), helyettesei: Rákosi-Roth Mátyás, Haubrich József.

A földművelésügyi népbiztosság collegiuma: Hamburger Jenő, Csizmadia Sándor, Vantus Károly, Nyisztor György. Szocializáló népbiztos: Böhm Vilmos, helyettesei: Hevesi-Honig Gyula, Dovcsák Antal. Német népbiztos: Kalmár-Kohn Henrik. Ruszin népbiztos: Szabó Oreszt dr. Közélelmezési népbiztos: Erdélyi-Erlich Mór, helyettese: Illés-Braun Artúr.

Zsidók az összes népbiztosok. Csak a helyettesek között van elvétve egy-egy magyar. És ezeken túl is ismét csak ők. A főváros élén Preusz Mór, Vincze-Weinberger Sándor és a félvérzsidó Dienes László. Zsidó a rendőrség védőrségének és népőrségének két politikai népbiztosa: Bíró-Burger Dezső és Seidler elvtárs. És közülük való az Osztrák-Magyar Bank új kormányzója, Lengyel-Goldstein Gyula is.

Vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor?” (2. köt. 15. old. – Az is elgondolkodtató, hogy amíg hazánkban 1720-ban még 12 000, addig 1910-ben már 900 000 zsidó élt! (Részletesebb tájékoztatást ad erről Szekfű Gyula „Három nemzedék” (1935), Kovács Alajos „A zsidóság térfoglalása Magyarországon” (1922) és Bosnyák Zoltán „Magyarország elzsidósodása” (1937) c. könyve.) Maga Jászi [Jakubovics] Oszkár is kénytelen volt elismerni, hogy aki a huszadik század fordulóján „megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának: aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintet nélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent: aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban: aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve: aki kritizálni merészelte a budapesti metropolisz zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát stb. stb.: az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett.” (Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás. Bp. 1989. Magyar Hírlap Könyvek. 159. old. – Mellesleg Jászi felfogását visszaadja Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu”, amelyben Gyöngyi Oszkár néven szerepel (Az elsodort falu. Bp. 1944. Faust Imre kiadása, II. köt. 137-143. old.))

Az 1919. április 6-i bejegyzés megállapítja:

„A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint Őt magát kétezer év előtt.” (Bujdosó könyv, 2. köt. 69. old.)

Az 1919. április 22-i bejegyzésben olvassuk:

„Semmi hír se érkezik. Mintha meghaltak volna a távíróhuzalok a levegőben. Még az emberek se súgnak össze az utcában. Az őrszoba ablakán fásultan könyökölnek a katonák. Újság nincs. A cseh ágyúk hallgatnak.
Semmi hír... És ennek a szörnyű időnek mégis egyik legszörnyűbb üzenete jutott ma el hozzám. Kinn az utcán egy gyerek énekelt. Nem látszott, de a dala egyre közelebbről hangzott.

Figyelni kezdtem. A kis énekes épen az utca torkolatán haladt át. Egy pillanatra szabadon beeresztették a házak a hangját maguk között. »Apám... anyám...« Fiatal fiú volt. A felső testét kihívóan mozgatta, ahogy a vers végsorát még egyszer megismételte. Most tisztán hallottam:

»Apám, anyám, dögölj meg...«

Rossz budapesti orfeumdallammal tovább repült a nóta. De a szívemben egy kis kalapács ferdén, zűrzavarosán kezdett ütni. Sok undorítót hallottam már a bolsevizmus új szellemű iskolájáról, de ez volt a legundorítóbb és leggonoszabb.” (2. köt. 120-121. old. – Ugyanez igaz Kohn (Kun) Béla Szent Koronánk eladására vonatkozó feljegyzésére (Bujdosó könyv, 2. köt. 113. old.): „Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antiquariusokkal alkuszik! Mondják, 170 000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170 000 koronát ér a magyar királyi múlt. A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte?... És ha egy napon eljönne, aki többet ad... Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik, és ... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját.” (A leírtakat megerősíti gróf Ambrózy Gyula koronaőr tanulmánya is: A Magyar Szent Korona története. Bp. é. n. Held János Nyomdája.) – Nem kevésbé jellemző Linder Béla, Károlyi hadügyminiszterének viselkedése, aki kijelentette: „Nem akarok katonákat látni!” (Bujdosó könyv, 1. köt. 85. old.) – Kitűnő kordokumentum minderről, ráadásul a külföld tájékoztatására szánt művek közül: Lebrun, Armand: La dictature du Proletariat. Les ravages du bolchévisme en Hongrie. 64 gravues et 20 illustrations colorées. Paris, 1920. Felix Alcan, valamint Kaas Albert-Lazarovits Ernő: Der bolschewismus in Ungarn. München, 1930. Dresler, Fraccaroli Arnaldo: Magyarország a bolsevizmus alatt. Bp. 1920. Athenaeum, Mainardi Lauro: A magyarországi kommunizmus bűnei. Bp. 1942. Új Auróra.)

Az ifjúság megrontásával – amely már 1918 előtt megkezdődött, és döbbenetes látlelet róla Mihályfi Ákos katolikus teológiai tanár vallomása (Lélekmentés a nagy világégés után. Bp. 1919. Szent István Társulat, 9-11. old.), valamint gr. Esterházy Miklós megállapítása: „Borzasztó volt látni, mily rövid idő alatt durvultak el a gyermekek.” (Emléklapok 1918. november 1-től 1919. augusztus 2-ig terjedő időkből. Bp. 1921. Szent István Társulat, 95. old.) – együtt jártak a kereszténység elleni, még az 1789-es francia forradalom kegyetlenségeit is felülmúló támadások. Ennek tetőpontja 1919. június 20-ára jutott, amikor az úrnapi körmenetbe belelőttek:

„Budapesten is készültek Úrnapjára a győzedelmeskedők. Felemelték szentségtörő kezüket és elárulták a szellemet, mely közöttünk jár.

Fenn Budán, a Mátyás templom előtt, a koronázó téren történt, a körmenet alatt. Aki elmondta, saját szemével látta. A templomi zászlók tövén ezernyi gyerek tolongott, temérdek férfi és asszony között. A Tárnok utcán zúgva, sebesen jött egy autó. Népbiztosi gép. Egy politikai megbízottnak a fia ült benne. Kedvese, egy kiszolgáló leány valamelyik bolt előtt állt és integetett neki. A fiatal zsidó meg akarta mutatni a hatalmát. Rákiáltott a chaufeur-re: ’Hajts nekik!’ És a gép nekilódult a körmenetnek. Egymást taszítva, sikoltva hátrált a tömeg. Az autó a szentséghez ért és a zsidó fiú leköpte.

A tér felordított és talán széttépte volna a nyomorultat, ha a vörös katonák egy kapu alá nem mentik. A tömeg megostromolta a bezárt kaput. De mire a kivezényelt terrorlegények megérkeztek, maguk a vörös katonák hagyták helyben a merénylőt.

És ugyanakkor lenn a Vár tövében, a Krisztina téri templomnál megismétlődött a jelenet. Egy zsidó keresztülgázolt a sokaságon és mielőtt megakadályozhatták volna, ráköpött a monstranciára. A tömeg nekiesett és agyonverte. Sok templomba belőttek aznap. Mindenünnen érkeznek a hírek. Fegyveres emberek sortüzeket adtak le a körmenetre...

Úrnapján... Magyarországon.” (2. köt. 216. old. – Az egyház- és vallásellenes merényletekről részletesebben beszámol gr. Esterházy Miklós említett művén (91-96. old.) kívül Bernhardt Zsigmond SJ: Egy jezsuita feljegyzései a kommunizmus idejéből (Bp. 1919. Korda Rt. – Apostol Nyomda), Lányi Ede SJ: Vörös naplóm. Pécs, 1919. Pius Kollégium (Szebb Jövő Könyvtára), Prohászka Ottokár naplója (Soliloquia. 1-2. köt. Bp. 1927. Szent István-Társulat. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Művei, 23-24. köt.) – Szintén nagyon tanulságos Bangha Béla jezsuita mindmáig kiadatlan naplójának Dr. Nyisztor Zoltán könyvében (Bangha Béla élete és műve. Bp. 1941. Pázmány Péter Irodalmi Társaság) közölt része (234-259. old.).)

Nemcsak a templomok, hanem az iskolák ellen is merényletsorozatot indítottak. A bolsevista uralomnak akár jelmondata is lehetett, hogy „akié az iskola, azé az ország”. Igaz, hazánkban a köz- és felsőfokú oktatás zsidó-szabadkőműves szellem hatása alatt állott már az első világháború előtti évtizedekben is:

„A magyar iskola átalakulása nem most kezdődött el. Már a háborút megelőzőleg, szabadkőműves közoktatási kormányaink és szabadkőműves fővárosi polgármesterek indították meg észrevétlenül. Aztán Károlyi következett és, mint mindenütt, előkészítette a bolsevizmust a fiatal magyar nemzedék oktatásában is.” (2. köt. 121. old.)

Kohn (Kun) Béla hatalomátvétele után elszabadult a pokol e téren is:

„A zsidó szabadkőműves tanárok és tanítók tömeges kinevezése, Lukács-Lőwinger és Balázs-Bauer Béla-Hersch bolsevisztikus tankönyvreformálása, a gyermeki lélek bomlasztása, a szülői tekintély beszennyezése, az erkölcsi és nemzeti érzés céltudatos irtása és a szemléltető nemi felvilágosítás Károlyi kormányának a műve volt. A szovjet-kormány oktatásának csak egyes embereket és elnevezéseket kellett megváltoztatnia és a gépezet már kizárólagosan a rombolás érdekében működött.

Borzadás fogja el az embert, ha megidézi azokat, akiknek ma kezében van a magyar gyermek és a magyar ifjúság.

Ezek is mind idegen fajból valók. Közoktatási népbiztosok... Kunfi [Kunstätter – Ifj. T. L.], a morfinista, Lukács [Löwinger – Ifj. T. L.] György, a degenerált, Pogány [[Schwarz] József – Ifj. T. L.], akiről egyre nyíltabban mondják, hogy embert ölt, és Szamuelly [[Samuel] Tibor – Ifj. T. L.] a fogoly magyar tisztek oroszországi gyilkosa. A főiskolai hallgatók, az úgynevezett ifjúmunkások diktátora pedig egy merénylő, az a Lékai-Leitner, aki Tisza Istvánt a forradalom előestéjén a parlament kapujában akarta megölni. Laza erkölcsű betegek és gyilkosok, akik az iskolában csak törekvésük propaganda-eszközét látják, egy démoni laboratóriumot, melyben védtelen lelkeket lehet mérgezni.


A forradalmi kormányzótanács megfosztotta a magyar nyelvet attól az ezeréves jogától, hogy vezérlő államnyelv legyen. Lefokozta napkeleti zengő hangszerünket, melyen világosság lett a magyar gondolatból, melyen a magyar vér ősidőktől fogva imádkozott, vallott és énekelt. Egyenrangúsított vele minden más nyelvet, melyet a csonka országban beszélnek.

Megérthetik-e a többi népek valaha azt a tehetetlen, égő kínt, mellyel egy legyőzött, megcsúfolt, széttépett országnak még tulajdon iskoláiban is a saját megsemmisítését kell eltűrnie?

Az oktatás eszköze a nevelés. A bolsevizmus nevelése az erkölcstelenítés. A leány-internátusok hálószobáiban fiatal zsidó tanítók alusznak, hogy a kis leányok megszokják a férfiak jelenlétét. A közös fürdőkbe zsidó orvostanhallgatók kísérik a leánygyermekeket, hogy a feleslegessé vált tartózkodást nevetség tárgyává tegyék. A nemi felvilágosítás tovább folyik. Az óvodák célja megváltozott. Bizalmasan közölték az óvónőkkel, hogy a játékiskolának el kell idegenítenie a gyermeket az anyától, feleslegessé kell tennie a családot. A játékszer közös, feledje el a gyermek a magántulajdon bűnét. És mialatt a hatalom a mai nemzedéket a vörös hadseregbe kényszeríti, elrendeli, hogy a jövő nemzedékből ki kell irtani a katonásdi játékokat, nehogy a rabszolga valamikor majd lázadásról álmodjék.

Parancs jelent meg. A régi olvasó és történeti tankönyveket be kell szolgáltatni. És mialatt a régit halommal égetik, hogy nyoma se maradjon, új könyveket íratnak olyanokkal, akik még csak magyarul sem tudnak.

A rombolás műhelyében új A. B. C. könyv készül. És a közoktatási népbiztosság utasítást adott ki, hogy az A. B. C. az osztályharc propagandairata legyen! A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Ezentúl a magyar iskolákban csak a világirodalmat fogják tanítani. Történetünket meghamisítják és céltudatosan mocskolják. »Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember.«

Most értem meg a kis fiú káromló ocsmány dalának az eredetét.

Vessék meg a gyerekek még atyjukat, anyjukat is, hogy a szülők titokban négy fal között se tehessék jóvá a külső rombolást.

Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.” (2. köt. 121-123. old.)

Valóban, „egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét”: cégérül használta például Ady Endrét, aki az első világháború előtti, a „Nagyváradi Napló”-ban közölt újságcikkeiben és nem kevés versében a zsidó szabadkőművesség tanainak hirdetői közé állt (erről tanúskodó írásait Féja Géza gyűjtötte össze (Jóslások Magyarországról. Bp. 1936. Athenaeum Rt.):

„Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett. Mialatt ásott, dalolt. És dalával csalta áldozatait a veremhez. Az ifjúság, amely csodálta, bódultan látta, hogy a mester, aki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazát tagadó proletárja előtt emelt süveget. És megtévesztetten utána indult. Hiszen olyan szépen dalolt. Ki hallotta volna meg, hogy olykor elszólta magát: ’Eb hazája, nem nekem…’
És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: ’Ez a forradalom nem az én forradalmam…’ Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóváteszik a nemzet szerencsétlenségét.

Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták [a Jászi "Jakubovics" Oszkár vezette Galilei Kör tagjai – Ifj. T. L.] gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményeikért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-communista Kunfi [Kunstätter Zsigmond – Ifj. T. L.] tartott búcsúztatót.

A nagy paraszt, melyben egykor fiatalon megsüvegelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést, és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt.

A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtévedettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímei szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. Most csak a halottat süvegelte meg.” (1. köt. 336-337. old. – Ady költészetéről, politikai véleményalkotásairól a két világháború közti irodalomtörténet-írásunkban Tormayhoz hasonlóan gondolkodott Pintér Jenő (Magyar Irodalomtörténet. Tudományos rendszerezés. VIII/1. kötet: A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum ny. 491-688. old.), továbbá Dr. Bartha József (Két nemzedék magyar irodalma 1875-1925. Bp. 1926. Pátria Rt., uő: Az újabb magyar irodalom kistükre 1876-1936. Bp. 1938. Stephaneum), Dr. Bartha József-Kőszegi László-Kovách Géza-Kuszkó István: Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! Bp. 1941. Stephaneum), Ifj. Zulawski Andor (Írás Adyról. Bp. 1924. Renaissance, uő: Irodalompolitika. Új élet – új irodalom. Bp. 1928. Wodianer), Ifj. Szász Károly („Magyar fa sorsa”. Makkai [Sándor – Ifj. T. L.] püspök Ady-könyvének bírálata. Bp. 1927. Budapesti Hírlap). – Egyik iskolatársa szerint ugyanakkor Ady eredendően nem volt „filoszemita”, hanem csak zilahi református gimnáziumi tanulmányaival és újságíróságával lett az (Hetey Zoltán: Ady Bandi – Ady Endre. Bp. 1942. Stádium Rt.).

3. A Habsburg Birodalom bukása elkerülhetetlenségének oka

„IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.

Az uralkodóház megengedte, hogy kamarillája tervszerűen gyöngítse Magyarországot. És a kamarilla, hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot, utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyék bevándorló kaftános apáit.

Nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is. A Habsburgok nem értették meg, hogy erőnk az ő erejük, gyöngeségünk az ő gyöngeségük is.

Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek és fajok kilengése volt, melyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjainkat a szerbek országa, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az internacionális zsidó világhatalom. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették, és mindnek erőt javakat, kincseket adtak.

Elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A ’divide et impera’ négyszáz éves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettünk. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.” (2. köt. 71. old.)

Aligha szükséges a Bujdosó könyv e látleletéhez magyarázat, különösen, ha figyelembe vesszük a Habsburg-dinasztia kapcsolatát a zsidó Fuggerekkel, vagy I. Lipót császár „neoaquistica commissio”-ját, nem is szólva II. József nemzet-és vallásellenes kormányzásáról és IV. Károly kormányzásképtelenségéről. (Bujdosó könyv, 1. köt. 64. old. – Nélkülözhetetlen e tárgyhoz Szepesi András [Milotay István] könyve: Mohácstól Budaörsig. Salzburg, 1954. Hungarista Mozgalom. (Hasonmása: Bp. 2002. Gede Testvérek Bt.)

4. A kereszténység szerepe nemzetünk feltámadásában

A „Bujdosó könyv” lapjain a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg azokról a papokról, lelkészekről, akik 1918 és 1919 tragikus napjaiban is lelki kormányzóknak bizonyultak. Különösen nagyra becsülte „az ország keresztény lelkiismeretének egyik lángszavú kifejező”-jét”, Prohászka Ottokár (1858-1927) székesfehérvári püspököt (1. köt. 340-341, 409. old.), Bangha Béla (1880-1940) jezsuita atyát (1. köt. 347-348. old.), a „hazafias szerzetes”-t – akit éppúgy üldöztek már Károlyi alatt, mint magát Tormayt, hiszen „a keresztény magyar sajtó megteremtésén nála céltudatosabban és szívósabban nem dolgozott senki sem” (1. köt. 347. old. – Bangha céljait a „Magyarország újjáépítése és a kereszténység” című könyvében ismertette részletesebben (Bp. 1920. Szent István Társulat) –, a „ragyogó szavú” Wolkenberg Alajos (1871-1935) atyát (1. köt. 312. old.), az „ellenforradalom egyik legnagyobb vezéré”-t, zabolai gróf Mikes János (1876-1945) szombathelyi püspököt (1. köt. 338., 346-347., 387. old.), a „hatalmas, égő szavú evangélikus püspök”-öt, Raffay Sándort (1886-1947) (1. köt. 303. old.), illetve a keresztény magyarság politikai és szellemi képviselői közül különösen gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi minisztert (1868-1944) (1. köt. 302. old.), a tragikus sorsú kétszeres miniszterelnököt, gróf Tisza Istvánt (1. köt. 32, 131. old. – 32. old.: „Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és Istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország.” Kivégzéséről megrendítő leírás: 1. köt. 36-38. old.), a „Novara legendás hősé”-t, vitéz nagybányai Horthy Miklóst (2. köt. 263. old.), a szegedi ellenforradalom megszervezésében oroszlánrészű vitéz jákfai Gömbös Gyulát (1. köt. 374-377. old.), a „katolikus ifjúság egyik bátor vezéré”-t, Zsembery Istvánt (1. köt. 302. old.), a költő Reményik Sándort (1. köt. 289-290. old.) és az írónő Ritoók Emmát (1. köt. 193-196., 246. old. – Ritoók Emma írónő (1868-1945) „A szellem kalandorai” c. regényében (1921) az első világháború idején kávéházakban találkozó és a „Huszadik Század”-ban írogató liberális „intellektuelek”-ből való kiábrándulását érzékelteti, ha nem is olyan művészi erővel, mint Tormay.).

Tormay Cécile-nek, akárcsak Prohászka Ottokárnak, örök álma volt a Debrecen és Pannonhalma közötti szivárványhíd létrejötte, vagyis a katolikus és protestáns magyarság nemzetünk feltámadásában való egymásra találása, a Németh László-i minőségigény jegyében való felépítése a magyarság szellemi és lelki eklézsiájának: „Két templomot látok a magyar földön, a katolikus és protestáns templomok nagy egyházait, melyek fölé örök fenségben boltozódik a keresztény magyar ég. A föld, amelyen állnak, az ég, amely rájuk borul: a haza és a hit. Ez kössön össze minket testvéreim…” (1. köt. 312-313. old. – E kívánságáról tanúskodnak a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége élén elmondott beszédei közül: „Beszéd a budavári evangélikus templomban”, „Küzdelem a keresztény és nemzeti eszményért” (Küzdelmek. Emlékezések. Bp. 1939. 26-30., 33-35. old.)

A „Bujdosó könyv”-et tankönyvként kellene tanítani!

Noha számos kortörténeti regény (Eszterhás István: Forradalom a Kígyó utcában, Fekete István: Zsellérek, Gál Imre: A polgár a viharban, Harsányi Kálmán: Kristálynézők, Lázár István: Vörös Számum, Mezőssy Mária: Örvényben, Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek (1919), Oláh Gábor: Szegény magyarok, Padányi Viktor: Összeomlás (Az iglói géppuskások regénye), vitéz Somogyváry Gyula: És Mihály harcolt..., Surányi Miklós: A csodavárók, Szabó Dezső: Az elsodort falu, Megered az eső, Szitnyai Zoltán: Így végeztetett…), vers (elsősorban Kiss Menyhért „Szovjetzsidó” és Sajó Sándor „Új Ábel” című verse) és emlékirat (Gratz Gusztáv: A bolsevizmus Magyarországon. A forradalmak kora, Olysói és héthársi Gabányi János: Mártírjaink, Szabó László: Mi okozta az összeomlást és a forradalmakat?, A bolsevizmus Magyarországon, Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon, Marschalkó Lajos: Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?, Kozma Miklós: Összeomlás, br. somorjai Lukachich Géza: Magyarország megcsonkításának okai, Luzsénszky Alfonz: A zsidó nép bűnei ( 42-67. old.), Molnár Félix: Rabságom története, Molnár Jenő: A 133 napos rémuralom, Rubint Dezső: Az összeomlás, Dietz Károly: Októbertől – augusztusig, kézdiszentléleki Jákó Margit: Mult – jelen – jövő) foglalkozik hozzá hasonló szellemben a történésekkel, egyedülálló történelmi ténygazdagsága és irodalmi értéke alapján ezt kellene tankönyvként tanítani!

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

A Globális elme és a civilizáció felemelkedése - Carl Johan Calleman Ph.D.A Globális elme és a civilizáció felemelkedése
Könyv - Bolti ár: 4 990 Ft
Internetes ár: 4 491 Ft
10% internetes kedvezménnyel
A harmadik világháború küszöbén - Hernádi TiborA harmadik világháború küszöbén
Könyv - Bolti ár: 3 000 Ft
Internetes ár: 2 700 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Matyó motívumok kifestőkönyve - Horváth ÁgnesMatyó motívumok kifestőkönyve
Könyv - Bolti ár: 1 490 Ft
Internetes ár: 1 490 Ft
0% internetes kedvezménnyel
Kuruc világ I. - Vadrózsa és kard - Nemere IstvánKuruc világ I. - Vadrózsa és kard
Könyv - Bolti ár: 2 999 Ft
Internetes ár: 2 549 Ft
15% internetes kedvezménnyel
XII. Piusz és a zsidók - Gordon ThomasXII. Piusz és a zsidók
Könyv - Bolti ár: 2 990 Ft
Internetes ár: 2 542 Ft
15% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:


...népszokás:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat