HunHír.info

2019. Áldás hava 23. nap, Izár napja.

Kié is Ady?

2018. október 30. 16:09
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Ady-Endre.jpgVastag Andrea írása (Az álkeresztények kora. Magyar Idők, 2018. október 18.) a szó szoros értelmében lavinát indított el. Azóta is folyik a költő életművének értékelése pro és kontra. Kié is Ady? E kérdésre keresve a választ, újra fellángolt tehát az Ady-vita.

Menedék - Bayer

Lássuk most ennek két újabb jelét! Az egyik Pozsonyi Ádám megnyilatkozása (Zseniket nem adunk oda az ellenségeinknek! 888.hu, 2018. október 26.), a másik Szentesi Zöldi Lászlóé ugyanott (Ady: zseni vagy nem zseni?, 2018. október 29.).

Pozsonyi Ádám szerint divat lett szidni újabban Adyt politikai, ideológiai állásfoglalásai miatt, ámde Ady akkor is „egy zseni volt”, akihez fogható nagyság „kevés akad a magyar szellemi életben”, s akinek „magánélete és politikai állásfoglalásai semmit nem tesznek hozzá vagy vesznek el ebből – ahogy egy futóbajnok győzelme esetében is közömbös, hogy ellopta-e a barátja pénztárcáját, esetleg csalja-e a feleségét”. Ady művészember volt, ennek megfelelő túlérzékenységgel, s nem az a fő, miként viszonyult a kommunizmushoz, szabadkőművességhez, hanem egyedül zseniális művészete. „Ha kizárólag ideológiai síkon közelítünk az alkotókhoz, nem vagyunk jobbak egy bolseviknál, aki azt nézi, hogy ki a jó elvtárs, és ki a munkás származású. Ráadásul művészember életében turkálni, hogy hátha találunk „valamit”, olyan, mint fogadást kötni, hogy lenyomjuk-e szkanderban a kilencéves unokaöcsénket. Az lenne a csoda, ha nem találnánk.”

Aki Ady életművét ténylegesen ismeri, és vele együtt egész irodalmunkra is megvan a reális rálátása, tudja, mekkora igazságtalanság, hogy Adyhoz fogható nagyság „kevés akad a magyar szellemi életben”. Nem kevés, hanem sok bizony. Csak úgy kapásból: hol tanítják ma mondjuk Gyóni Gézát, Reményik Sándort, Sík Sándort, Sajó Sándort, Áprily Lajost, Mécs Lászlót, Harsányi Kálmánt, Dsida Jenőt, Sértő Kálmánt, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet vagy éppen Wass Albertet negyedannyira is, mint Adyt? De ami még ennél is nagyobb igazságtalanság: Adynak igenis messzemenően nem vált el a magánélete a költészetétől. A maga bűnös, torz életvitele költeményeiben is sokszor megjelenik (leleplező szándék nélkül!), ráadásul a nyugati dekadencia irodalmi képviselőinek (főleg Baudelaire-nek) reá való hatása is. Politikai balek, analfabéta mivolta pedig megannyi magyarság-versében felfedezhető.

Pozsonyi felhozza azt is, hogy kár Adyt szabadkőművességhez való tartozása miatt pellengérre állítani, hiszen Benedek Elek, Hajós Alfréd, Bánffy Miklós, Benczúr Gyula és Móra Ferenc, Szabolcska Mihály is páholytagok voltak. Csakhogy itt is kilóg ama bizonyos. A felsoroltak, még ha szabadkőművesek voltak is, Adyval ellentétben soha nem gyalázták Magyarországot – sőt ellenkezőleg. „Mennyire korlátoltnak kell lenni ahhoz, hogy valaki egy szakácsot azért hibáztasson, mert rosszul csempéz.” – állítja Pozsonyi, de ez is sántít. Ugyanis ha már e hasonlatnál tartunk, akkor Adyt nem azért bíráljuk, mert rosszul csempézett, hanem mert szakácsként mégis rosszul főzött. „Petőfi is hülye volt a politikához, ellenben a harmadik magyar nyelvű regény megalkotója.” – folytatódik a kétségbeejtő Ady-apológia. Nos, senki nem vonta kétségbe Ady valódi értékeit, de ezek nem fedhetik és feledtethetik el nagyon is szembetűnő művészi gyengeségeit, sőt tragikus világnézeti botlásait.

Mondhatnók nyilvánvaló, hogy a legnagyobb művészeknek is vannak torzói, gyenge, vagy egyenesen eszmei eltévelyedésről tanúskodó alkotásai. Csokonai és Babits például ifjúkori verseiket érettebb fővel megsemmisítették. Arany János életművének pedig messze nem legkiemelkedőbb alkotása a hun-magyar eposz, a „Buda halála”. Még egy. Amikor a „Tengeri-hántás” című balladáját felolvasta a Kisfaludy Társaságban, Gyulai Pál belé karolt és halkan azt mondta neki: „Nézd, János, lehet, hogy lesz náladnál nagyobb költőnk, de magyarabb nem lesz soha!”

„Ekkora zseniket nem adunk oda!” – kiáltja Pozsonyi. Mármint az Adykat a balliberálisoknak. A helyzet az, hogy nem is kell nekünk odaadni nekik Adyt. Megtette ezt maga Ady. S erről hadd ne az Ady-életmű fehér foltjait felfedők – mint Vastag Andrea vagy Raffay Ernő – tehessenek már! De van tovább is: „Kincseket nem adunk oda. Ha koszos, sár rakódott rá, akkor letörölgetjük, megjegyezzük, hogy igen, sár volt rajta, igen, a hátán volt egy repedés, de az a miénk, és ti, büdös kozmopoliták ilyet sosem tudtatok felmutatni, és kenjétek a hajatokra a senkiházi nímandjaitokat Bródy Sándorral és Nádas Péterrel egyetemben..” Bocsánat, de mintha Pelikán elvtársat hallanánk a magyar narancsról, amibe beleharap Bástya elvtárs, és elkámpicsorodva kérdezi: „Mi ez?” Mire Pelikán elvtárs: „Magyar narancs. Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk...” Hát nem. Hiába tisztogatjuk az Ady-órát, javítgatjuk szerkezeteit, még a másodpercmutatója sem fog tőle járni.

Pozsonyi így rekeszti be mondanivalóját: „Aki meg esetleg nem értené, hogy a világban fokozatok vannak, és nem mindegy, hogy valaki amit mond, mikor, milyen körülmények közt, milyen hátszéllel, vagy hátszéllel és elvárással szemben mondja. Magyarul, hogy egy mondatot, egy hozzáállást nem lehet kiragadni a saját korából, annak elárulok egy érdekességet.1906-ban azért adtak a fizikai Nobel-díjat, mert bebizonyították, hogy az elektron részecske. Harminc évvel később ennek a tudósnak a fia azért kapott Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy az elektron hullám.” Megint sántító sorok. Ezen az alapon azt is állíthatnók, hogy azért, mert Ady „fényforrás”-nak tartotta a szabadkőművességet, még semmi baj, ha később kiderül, hogy mégsem az...

Hát ennyit Pozsonyi írásáról, és akkor most vegyük szemügyre a másik megnyilatkozást, Szentesi Zöldiét, aki szerint csak a mű számít egy művészi pálya megértése-megítélése során, ámde pont itt mutatkozik meg Raffay Ernő Ady-búvárlásának igazsága. Merthogy igenis kardinális kérdés ilyenkor, hogy a művész mégis milyen politikai elveket vallott. Ahogyan Bartha József irodalomtörténész megírta egykoron (Az újabb magyar irodalom kis tükre, 1896-1936 (1938)), csak a nemes tartalom és azt azt méltóan kifejező művészi forma egysége biztosítja a halhatatlanságot. Nem lehet egy bántó szagú anyagból szép, embert gyönyörködtető szobrot faragni! Igen, ahogyan Raffay nyomán Szentesi Zöldi írja, „Ady Endre vad, ostoba és totálisan elfogult közéleti írásait sokszor még azok is restellték, akik a költőnek nagy csodálói voltak”.

„Nem lehetünk elég hálásak Raffay Ernőnek, hogy Ady keresztényellenes, szocialista és szabadkőműves gondolkodását és kapcsolatrendszerét elénk tárta. A száz évnél is régebben, még a költő életében elterjedt kultusz ugyanis teljesen eltakarta előlünk Ady egyik arcát a sok közül: a szenvedélybetegsége és költséges szenvedélyei miatt prostituálódott alkotóét, aki leginkább szánalomra méltó. Mindenkinek érdemes elolvasnia ezeket a könyveket, ha szeretne kimozdulni egy kicsit a szellemi komfortzónájából, ahova középiskolai tanulmányai után elhelyezkedett.” – fogalmaz Szentesi Zöldi, fején találván a fején találandót, szembefordulva azzal a népi írók valamennyi csoportjától megörökölt kánonnal, ami Adyt a magyar Parnasszus csúcsán helyezte el Szabó Dezső értékítélete szellemében. Merthogy nagyon is, hogy ne mondjuk, túl gazdagok vagyunk ahhoz, hogy Adyt a magyar líra párizsi mérőrúdjának tekintsük.

Arra is jól rámutat Szentesi Zöldi, hogy egy alkotó zseninek nevezése gyakorta meglehetősen szubjektív benyomásokon alapszik. Kinek ki zseni. Holott itt is vannak szabályok, kritériumok, tehetnők hozzá (lásd Arisztotelész poétikáját, vagy egyáltalán bármiféle azóta született költészettani kézikönyvet), bármennyire is ódzkodnak ezektől a modernség megszállottjai, a szabadvers szerelmesei, általában az irodalmi „önmegvalósítás” formabontói. Kijelenti aztán, hogy szerinte Ady Endre „nem volt zseni”, ellenben „jó, egyedi költő volt, sok-sok újszerű és fontos verssel, de a pojáca természetét saját céljaikra felhasználó támogatói érdekében állt, hogy zsenivé dagasszák: hát, meg is tették a befolyásolás minden klasszikus eszközével. Ady művei meg olyanok, amilyenek. Akad köztük remek darab, újszerű is, de sokszor csak így születtek átlagos hajnalokon.”

Helyesen látja, hogy Ady „bravúrköltészete” az egoizmus eluralkodása miatt is alkalmatlan arra, hogy zseniálisnak minősítjük. Maga Szabó Dezső – egykori „pillantás-lesője” – leírja (Ady arcához, 1921), hogy a Nyugat-matinékon egészen az elviselhetetlenségig fokozódott egoizmuson nyugvó pózkultusza. Valósággal rosszul érezte magát, ha éppen nem ő volt a társaság szeme fénye. Ilyenkor sértődötten elvonult és gúnyos tekintettel nézett végig a jelenlévőkön. Gyakorta játszotta az „ős-Kaján”-t. S mindez – hadd ne kelljen itt most Ady-versek sokaságát citálnók bizonyságul! – meg is látszott művészetén eléggé.

Szentesi Zöldi írásának zárásával is csak egyetérthetünk: „Erről persze újfent nem szóltak nekünk az irodalomórákon. Nem mondták el, hogy a munkát nem lehet megspórolni, hogy nem csak az a zseni, aki állandóan azt mondja magáról, és hogy a zseni nem univerzális fogalom, amely előtt egyszerre hajbókolnunk kellene. És azt sem mondták el, hogy minden a mi fejünkben dől el, mi választjuk meg a hőseinket, nem pedig a kánon és a zsenikultusz megalkotói.”

Mérlegre téve a két megnyilatkozást, tárgyilagosan megállapíthatnók, hogy amíg Szentesi Zöldi felismerte Vastag Andrea és Raffay Ernő Ady-kutatásainak igazi értelmét, addig Pozsonyi sajnos nem. Sőt kifejezetten károsan hat annak elhitetésével, hogy nyugodtan feledjük el Ady súlyos eltévelyedéseit, botlásait, mintha azok csupán magántermészetűek lettek volna. Nos, tetszik, nem tetszik, egy művész attól művész, hogy nem a rútat, szennyeset, piszkosat állítja elénk megéneklésével (s mindezt „realizmus”-ként eladva!), hanem hogy felemel, megtisztít, hogy a platóni, sőt krisztusi ideák magaslatába emel, hogy olvasói átessenek a katarzison, amit műve vált ki belőlük. Nem igaz, hogy a zseninek minden „meg van engedve”, lehet nyugodtan őrült. Isten ugyanolyan Tízparancsolatot adott a művésznek is, mint a nem-művésznek. S ha Ady életművét az igazság serpenyőjébe tesszük, megállapíthatjuk, amit a már idézett Bartha József: egy közepes terjedelmű verseskötetet ki lehetne adni Ady verseiből megfelelő magyarázatokkal, de többi művét jobb lenne elfeledni, s legfőképpen ideje lenne már leszámolni az Ady-kultusszal.

Apropó, Ady-kultusz: Bartha József, Kuszkó István, Kovách Géza, Kőszegi László tollából 1941-ben a Stephaneum nyomdájában (tehát az Apostoli Szentszék kiadója, a Szent István Társulat műhelyében) egy karcsú kötet látott napvilágot „Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!” címmel. (1946-ban indexre került, de 1998-ban – a legendás néhai Fehérlófia Könyvesbolt tulajdonosa, Németh László elévülhetetlen érdemeként – újra hozzáférhetővé vált, bár hamar elfogyott és azóta is alig bukkan fel.) Ebben a szerzők Ady lírai és prózai megnyilatkozásait és kortársai róla alkotott állásfoglalásait vették górcső alá, mintegy tükröt tartva a költő olvasói elé. Raffay Ernő kutatásai viszont, mindezen tanulmányokat (és e sorok szerzőjének e kötet rendszeres idézésével elkészült Ady-elemzését) kiegészítendő, szabadkőműves levéltári okmányokkal mélyítették el Ady szabadkőműves kapcsolatairól eddig szerzett (meglehetősen szerény) ismereteinket. Mindez pedig azért hangsúlyozandó, mert Ady életművében a művészet és a világnézet aligha választható széjjel. S ami tehát a fő, hogy gyakorta formai szépségekbe öltözteti a rút tartalmat. Sokak számára szentségtörés ugyan ennek kimondása, de ez a helyzet.

Az eddigi Ady-vitát továbbgondolandó- és értelmezendő, mindenképpen ide kívánkozik Bartha József egyik értekezésének idézése. „Faji elem és keresztény szellem irodalmunkban” címmel a Szent István Akadémia III. osztályának 1940. május 3-i ülésén tartott felolvasásában külön kitért a „nemzeti érzés és a keresztény szellem kapcsolatá”-nak taglalására, feltéve a kérdést: „[...] a nemzeti érzés és a keresztény szellem milyen kapcsolatban s milyen hatással van egymásra irodalmunkban?” Válasza mindmáig érvényes:

„Minden növény gyümölcse magán viseli fajtája jellegét. Hogy például a különféle fák más és más termést hoznak, ennek oka az illető fák eltérő faji tulajdonságaiban rejlik. Gyümölcsük minősége azonban függ először attól a talajtól, amelyből a fa táplálékát szívja; másodszor meg az időjárás kedvező vagy kedvezőtlen áramlataitól, mely a gyümölcsöt érleli s ízét és zamatát megadja.”

(Bartha József: Faji elem és keresztény szellem irodalmunkban. A Szent István Akadémia Nyelvtudományi és Szépirodalmi Osztályának Felolvasásai. Szerkeszti Pitroff Pál Ödön osztálytitkár. I. kötet. 7. szám. Felolvasta a Szent István Akadémia III. osztályának 1940. május 3-án tartott ülésén. Budapest, 1941. Szerző-Stephaneum nyomda. 9. old.)

Tökéletes meghatározás. Miként is vonatkozik ez azonban irodalmunkra? Erre is megkapjuk tőle a feleletet:

„Irodalmunkat szintén úgy lehet tekintenünk, mint a magyar műveltség terebélyes fájának gyümölcsét, melynek sajátos nemzeti jellegét magyar faji mivolta adja meg. A gyümölcs minősége pedig függ attól a szellemi talajtól, mely az irodalmi alkotást áthatja és irányítja. Az előbbi a nemzeti érzés, az utóbbi a keresztény erkölcsi felfogás.”

(U. ott, 10. old.)

Nemzeti érzés és keresztény felfogás. A kettő szoros összhangja. Hát igen, mintha Adynál ez csak hébe-hóba lenne meg. De folytassuk Bartha értekezését!

„A nemzeti érzés minden irodalmi s főkép szépirodalmi alkotásnak termő talaja. Ezt a gondolatot Beöthy Zsolt hangsúlyozta először, mint irodalmunk fejlődésének irányító elvét. De nagyon óvatosan, amit nem is lehet csodálnunk, mert hiszen az ő korában – a millenium idején – a magyar fajiságról való fogalmaink még igen hiányosak, sőt sok tekintetben tévesek voltak. Az ő magyar faji ösztöne azonban ennek helyességét már akkor jól megérezte és mai fajbiológiai tudásunknak megfelelően állapította meg, hogy a faji érzés és nemzeti gondolat az egész magyarság érzésvilágát áthatja, de megszabja egész költészetének irányát is, amelynek szerinte egyik legjellemzőbb vonása az erős hazafias érzés. A nemzeti és a hazafias érzést azonban még ő is – mint sokan ma is – azonosnak tartotta; pedig e kettő között különbséget kell tennünk. A nemzeti vagy faji érzés ugyanis – amennyiben erőszakosan el nem nyomjuk (lásd Adyt) önkéntelen és akaratunktól független s a fajiság korlátain belül minden magyarban megnyilvánul. Ellenben a hazafias érzés vagy hazaszeretet – bár az előbbivel rokon fogalom – mégis különbözik amattól s ugyanazon egy haza irányában a legkülönbözőbb s ellentétes fajtájú egyénekben is teljesen összehangzóan nyilvánulhat. Egyszóval magyar nemzeti érzése csak a magyarfajú, vagy az ebbe beolvadt rokonvérű egyéneknek lehet (még ha ezek talán nem is beszélnek magyarul) [Példa erre az a derék tót atyánkfia, aki a cseh zsupán ama kérdésére, hogy miféle nációhoz tartozik, azt válaszolta: ja szom uchor (magyar vagyok) – B. J. jegyzete]; ellenben a magyar hazát szerethetik, sőt kell is szeretniök másfajú (német, tót, szerb-horvát, oláh, szász, zsidó) egyéneknek, akik e hazában élnek és ennek állampolgári javait élvezik.

A nemzeti érzés tehát az a talaj, amely az irodalmi alkotások termelését lehetővé teszi és sajátos faji jellegét megadja. Ez a talaj nálunk a legújabb időkig zavartalan és egészséges volt s belőle táplálkozó irodalmunk kizárólag a magyar fajt jellemző és a nemzet lelkét visszatükröztető alkotásokat termelt.”

(U. ott, 10. old.)

Ez a talaj még termő volt egy Gyulai Pál, egy Arany János idején. Aztán a századforduló táján mintha megváltozott volna a helyzet:

„Megrontotta ezt az egészséges talajt egy idegen fajta rátelepedése.

A mult század utolsó harmadában nagyarányú zsidó vándorlás indult meg hazánkba Galicia felől. Messze vezetne amaz okok felsorolása, amelyek a zsidóságnak ezt az újabb honfoglalását előidézték. Legyen elég csak annyit mondanunk, hogy »a magyar szabadelvűség – amint Pintér Jenő írja [Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténete. Budapest, 1933. VI. 20. l. – B. J: jegyzete] – nagylelkűen bánik vele, az ország földje Eldorádó számára«. Galiciához való közelségünk következtében évről-évre szabadon ömölhetett be hozzánk s kivált a fővárosba a zsidóságnak éppen e legmegbízhatatlanabb és legfanatikusabb tömege. Ehhez járult, hogy a bevándorolt zsidó külsőleg mihamar megmagyarosodott: azaz megtanult magyarul, sőt igen gyakran idegen nevét is magyarral cserélte fel s így anélkül, hogy eredeti faji érzése csak egy szemernyit is változott volna, azt a hitet keltette, mintha valóban lelkileg is megmagyarosodott volna. Itt a Duna völgyében hamarosan fészket vert s a magyar értelmiség szabadelvű nemtörődömsége miatt néhány évtized folyamán hatalmába kerítette úgyszólván egész gazdasági életünk irányítását. Az anyagi jólét birtokában azután megszerezte és megszervezte magának a sajtót, a színházat és a könyvkiadást és ezek segítségével irodalmi és művészeti életünkre is igyekezett ráütni a maga sajátos faji bélyegét, úgyhogy irodalmunk e század elején jelentékeny részben sajátosan zsidós jelleget öltött.

Erre vonatkozólag jellemzően írta Goga Oktavián, a jónevű oláh költő és közoktatási miniszter, az aradi Romanul című lap egyik cikkében, 1913-ban a következőket: „Ez az idegen beáramlás szakította meg a magyar irodalomban a magyar szellem történelmi folytonosságát és szülte azt a sajátosságnélküli, a szokásos nemzetközi termelés előírásaitól irányított irodalmat, amelyben ha ugyan van nemzeti vonás, az szemita.”

(U. ott, 10-11. old.)

Hozzáteendő: arra gyakran hivatkoznak, hogy Ady és Goga jó barátok voltak, de Goga e nyilatkozatára már kevésbé. (Egy szóval nem említi benne Adyt, mégis egyértelmű, hogy különösen is reá utal.) A fentebb részletezett szellemiség pedig sírásója irodalmi életünk további kiteljesedésének, amiért is „lemetszendő” irodalmi életünk testéről:

„Ez az irodalmi jelenség a legtermészetesebb folyamat: visszatükröződése magyar nyelvű alkotásokban azoknak a faji tulajdonságoknak, amelyek a zsidó lelkiségből erednek s amelyeket semmiféle nyelv, vagy egyéb külső forma meg nem változtathat, mert azok a zsidó fajiságnak ösztönös vagy tudatos, de szükségszerű s megváltoztathatatlan folyományai.

Ez a jelenség olyan nyűg irodalmunkon, sőt egész műveltségünk fáján, mint az élősdi növény az egészséges élő fa testén. Amaz ezt lassanként benövi, éltető nedvét kiszívja, kiszárítja s végre elkorhasztja. A fa életét csak úgy lehet megmenteni, ha az élősdit róla kellő időben levágjuk. Efféle műveletet kell végrehajtanunk a kritika késével irodalmunkban is. Kíméletlenül le kell metszenünk irodalmunk testéről mindazt, ami idegen.”

(U. ott, 11. old.)

Végül, de nem utolsósorban azt vizsgálja Bartha, hogy mi volt az a „hatalmas koreszme”, ami „örök időkre” megszabta szellemi fejlődésünket irodalmunkban is:

„Az irodalmi alkotások minőségét azonban nemcsak a faji vagy nemzeti érzés dönti el. Valamint a fa gyümölcsének ízét és zamatát az időjárás kedvező vagy kedvezőtlen áramlásai idézik elő: azonképen az irodalmi alkotások valódi értékét a különféle eszmeáramlatok hatása szabja meg. Ezek az emberi élet változatainak és jelenségeinek megfelelően nagy számmal vannak. Némelyek az emberiség kisebb csoportjára, egy vagy több nemzetre, mások egy-egy világrészre, sőt az egész emberiségre kihatnak. Ezek az úgynevezett koreszmék, amelyek az emberiség életét egyes korszakokon, sőt olykor hosszú évszázadokon keresztül irányítják. Ilyen hatalmas koreszme volt a keresztény vallás, mely úgyszólván az egész emberiséget átformálta s jövő szellemi fejlődésének irányát örök időkre megszabta.

A kereszténység erkölcsi törvényei az evangéliumon alapszanak, örökérvényűek s mindenki, aki megkeresztelkedett, kötelezőm hatásuk alatt áll. Ennélfogva minden olyan írónak, aki valamely keresztény nemzet kötelékébe tartozik, irodalmi alkotásaiban is ragaszkodnia illik a keresztény erkölcs törvényeihez.”

(U. ott, 11-12. old.)

A kereszténységhez való ragaszkodás meglátszik még tizenkilencedik századi klasszikus szépirodalmunkon, Vörösmartytól Aranyon át Madáchig. A tizenkilencedik századvégen azonban egyfajta lélekhasadás ment végbe:

„Ez az elv nálunk érvényesült is irodalmunk történetének egész folyamán a legújabb időkig. Ha voltak néha-néha régebben is ettől eltérő bizonyos kilengések, ezeket a komoly kritika mindenkor megbélyegezte és sajnálatos eltévelyedéseknek minősítette. Érdekes és tanulságos jelenség azonban, hogy ezen az erkölcsi korláton irodalmunkban akkor történt nagyobb és messzeható áttörés, mikor a mult század utolsó harmadában az előbb említett galiciai zsidó bevándorlás hatása az addig egységes nemzeti érzést is megzavarta, illetőleg megmételyezte. A századforduló idején Budapest már megszűnt nemzeti főváros lenni, nagy hamarsággal világvárossá dagadt, melybe az oda tóduló idegenek a maguk idegen erkölcseit és szokásait plántálták bele. És ezzel itt a közéleti erkölcsöknek az egész országra kiható rohamos hanyatlása indult meg.

Ennek a megmételyezett nagyvárosi életnek megfelelő volt az irodalma is. Ez az irodalom nem az egyes vidékek lelkéből összetevődött egész magyarságnak, hanem az elzsidósodott Budapestnek a szellemét tükrözteti vissza. Írói – részben zsidók, részben a zsidó áfiumtól megbűvölt magyarok (Ady és társai) – elsősorban az új nagyvárosi élet kórtünetei iránt érdeklődnek; az életben nem azt keresik, ami erkölcsileg fölemelő, tiszta és nemes, hanem ami lesujtó, szennyes és rothadt.

Ez az éppen nem kívánatos irodalmi munkálkodás egy sokszor megvitatott eszthetikai elvnek, a művészet öncélúságának (L art pour l art) cégére alatt folyik. Ez az elv az ő értelmezésük szerint azt jelenti, hogy minden művészet – tehát a költészet is – önmagért van s hozzá a tudomány és az erkölcs törvényeinek semmi közük. Anélkül, hogy a művészetek önállóságát tagadnók, ezt a magyarázatot képtelenségnek kell tartanunk. A művészet ugyanis független ugyan a tudomány és erkölcs törvényeitől oly értelemben, hogy főcéljául nem vallhat egyebet a művészi kifejezésnél s ebbe minden más esetleges céljának vagy irányzatosságának bele kell olvadnia. A művészet önállóságának e legtágabb értelmezése azonban föltételezi és magában foglalja a tudomány és az erkölcs törvényeinek köteles tiszteletben tartását s a velük való összeütközés kikerülésének kötelezettségét is. Ezt az ember három irányú lelki tevékenységének – a gondolkodás (tudomány), érzelem (szép) és akarat (erkölcs) munkájának – összhangja föltétlenül meg is követeli. Amellett »az igazság és erkölcsiség – mondotta Gyulai Pál [A Kisfaludy-Társaság közgyűlési megnyitójában (1887). – B. J. jegyzete] – két főforrása a költészetnek; ebből merítve, alkotja a képzelet a szép műveket«. – A mi ultramodern íróink részéről tehát a művészet (költészet) öncélúságának hangoztatása semmi egyéb, mint puszta jelszó, amelynek cégére alatt a költészet tárgyai közé tetszésük szerint bármit bevihetnek s ezeket ilyen ürüggyel főkép az erkölcsi törvények kötelező ereje alól mentesíthetik. Csakhogy ami erkölcsileg rossz, az eszthetikailag is rút s így önmagáért a költészetnek tárgyául nem szolgálhat. És ha oda az igaz (tudomány) és a jó (erkölcs) törvényeibe ütköző tárgyakat mégis bevisznek, ezt semmiféle ál-törvénnyel igazolni nem lehet.”

(U. ott, 12-13. old.)

Nem véletlenül másoltunk ide ennyit Bartha értekezéséből. Mondataiból végső soron az is kitűnik, mi a baj eredendően az Ady-életművel. Egy azonban bizonyos. Minél tájékozottabb valaki a honi históriában és literatúrában és azok ideáiban, annál kevésbé lehet számára ez kérdés. Ezért is rendkívül értékesek Raffay Ernő idevágó művei, no és a már említett, talán provokatív című, de mélységes igazságokban bővelkedő szerzőnégyesi tanulmánykötet, „Az Ady kultusz: magyar öngyilkosság!”.

S hogy e sorok írója is letegye névjegyét Ady-ügyben: a költőről írt átfogóbb tanulmányában ekként összegzi az életmű tanulságait:

„Egy világnézeti-stílusművészeti ellentétek között vergődő eredendő költői tehetség Ady, akinek világában a nemzeti-keresztény eszméknek hol az elfogadása, hol az irántuk való vágy, hol pedig egyenesen nyílt tagadása egyaránt felbukkan. Amíg a népi irodalom képviselői benne legnagyobb ikonjukat látják, számtalan, tanulmánysorozatunkban is ismertetett politikai állásfoglalásának, világnézeti megnyilatkozásának baloldalisága miatt a nemzeti-keresztény gondolkodás képviselői viszont egy olyan megtévedt tehetségnek, aki igazán soha nem lelt utat, vagy ha netán mégis, későn. Ilyetén Tormay Cécile „a nemzet daloló sírásójá”-nak nevezte, akinek azonban nemzete „idővel meg fog bocsátani” (Bujdosó könyv, 1920). Szőcs Zoltán pedig így fogalmazott: „Ady láthatólag egyáltalán nem szándékozott elzsidósodni, bármiben is feladni keresztyén magyarságát. Éppen ellenkezőleg: jó ötletnek vélte, hogy a vitális zsidóság segítségével emelje ki a gödörből nemzetét. Azt hiszem, immár a XX. század elmúltával, ezt tekinthetjük a legnagyobb magyar költő legnagyobb történelmi tévedésének.” (Irodalomkönyv, 2010)

[...] tévedései mellett bemutatott igazságai többnyire kínzó sorskérdéseink inkább művészi tökélyű felvetéseiből, mintsem megválaszolásaiból állnak, és leginkább a magyar lét szorongásainak, töprengéseinek, lángolásainak kifejezései, különös tekintettel a „seregesen senkik”, vagyis a Németh László által „híg magyarok”-nak nevezettekre (Sorskérdéseink, 1989), a „mindenkire, csak a maguk magyarságára nem gyanakvó”-k, a kelet-európai élet iránt közömbös vagy érzéketlen „asszimiláltak” elleni, elsősorban erkölcsi-szellemi küzdelemre.”

(Ifj. Tompó László: Mélyszántás 2. Irodalmunk titkai. Budapest, 2016. Két Hollós, 53-54. old.)

Szó sincs tehát arról, hogy a költőt bírálva megidézettek (Vastag Andrea, Raffay Ernő, Szentesi Zöldi László s e sorok írója) valamiféle irodalompolitikai boszorkányüldözésre, valamiféle látványos és totális „Ady-kiebrudalásra” törekednének. Arról van szó, amit Szent Pál apostol tanít: „Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg. Mindenfajta rossztól óvakodjatok.” (1 Tessz 5, 21-22.) Akkor is, ha ez utóbbi – Adytól és „pillantás-lesői”-től jön.
















Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

Ébredés az Ötödik dimenzióban - Maureen J. St. GermainÉbredés az Ötödik dimenzióban
Könyv - Bolti ár: 4 990 Ft
Internetes ár: 4 491 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Engdahl csomag - 4 könyv együtt kedvezőbben - F. William EngdahlEngdahl csomag - 4 könyv együtt kedvezőbben
Könyv - Bolti ár: 17 000 Ft
Internetes ár: 12 999 Ft
24% internetes kedvezménnyel
A Fallaci - Wéber KrisztinaA Fallaci
Könyv - Bolti ár: 3 500 Ft
Internetes ár: 3 150 Ft
10% internetes kedvezménnyel
A halál színe vörös - Ferenc K. ZoltánA halál színe vörös
Könyv - Bolti ár: 3 200 Ft
Internetes ár: 2 720 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Akciós Horthy-csomag ajándék Horthy naptárral - Vitéz nagybányai Horthy Miklós KormányzóAkciós Horthy-csomag ajándék Horthy naptárral
Könyv - Bolti ár: 12 000 Ft
Internetes ár: 7 990 Ft
33% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:


...népszokás:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2019 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat