Talán sorsszerű, hogy hazánk történelmében e két fontos dátum nagyon közel esik egymáshoz. Hiszen összefüggenek, sorsszerű kötődés van közöttük.

Magyarország a világtörténelmet alakító hatalmak ütközőpontján a korábbi évszázadokban is súlyos árat kellett, hogy fizessen létéért, fennmaradásáért. Különösen érvényes ez az 1914-18 közötti Nagy Háborúra.

A korabeli katonai és diplomáciai erőfeszítések részletes elemzésén túl tény, hogy hazánk, az Osztrák-Magyar Monarchia részeként fennmaradásáért, létéért kellett, hogy rendkívül súlyos áldozatokat hozzon.

Talán csak jelzésszerűen érdemes mellékelni azokat a térképeket, melyek révén a Grand Orient de France, vagyis a Francia Nagykelet, a korabeli világ legbefolyásosabb, az antanthatalmak politikai-katonai céljait meghatározó szabadkőműves páholya át szándékozott rajzolni Európa, és hazánk térképét is.

Csak jelzésszerűen: a mellékelt térképen láthatóak az 1915-ben Szerbiának és a szerződésszegő Olasz Királyságnak odaígért területek, melyek hazánk számára is területveszteséget prognosztizáltak. Szintén látható az 1916. augusztus 17-én a szintén szerződésszegő Román Királyság számára megígért magyar területek.

Remélhetően, mindezek tükrében teljesen megérthető mindenki számára, hogy ezekkel a törekvésekkel szemben a Nagy Háború a magyarság önvédelmét, élethalálharcát jelentette. Magyarul, a fenyegető és közelítő Trianon elhárítása volt a cél.

Ausztria-Magyarország hősies és áldozatkész hadserege mintegy 1 millió 300 ezer katonát veszített a frontokon, ennek közel fele volt a Magyar Királyság vesztesége. A hadifoglyok, a sebesültek milliói szintén a hazáért hoztak áldozatot.

A magyar országgyűlés az 1924. XIV. Tc. révén emlékezett meg a hazáért elesett hősökről:

 „1. A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-18. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és a jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a „Hősök emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősök emlékének szenteli.

2. Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe, végrehajtásáról a minisztérium gondoskodik.”

Szinte lehetetlen e közel 600 ezer személyes sorsot végiggondolni. Nyilvánvalóan nem mindenki volt közöttük mintakatona, a parancs, a hazáért érzett felelősség vitte ki őket a frontokra.

Talán itt idézhetjük Tóth Árpád Elégia egy elesett ifjú emlékére című megható verse néhány sorát:

Nem foglalom hát vasba finom s szelíd 
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet…
(…)
Nyugtassa Isten sírja örök ölén
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett (…)

A századelő ellentmondásai ellenére virágzó Magyarország értékes, tehetséges ifjúsága nem erre a szerepre, az áldozatra készült, de a haza parancsa kötelezte őket.

Az utóbbi egy-két hét folyamán az olasz hagyományőrzők (Paola Chiesa, Claudio Restelli) Facebook-oldalain lényegében teljesen értelmetlen vitát folytattam olasz hagyományőrzőkkel, akik 1915. május 23-áról, Itália Ausztria-Magyarország elleni hadüzenetéről, a hozzá kötődő történelmi mítoszokról emlékeztek, ezeket ünnepelték. Hiába próbáltam nekik elmagyarázni, Burián István külügyminiszter hajlandó volt engedményekre Dél-Tirolban (Trento körzete, a most is német lakosságú Bolzano nem), valamint Dalmáciában. Nem érte meg a közel 600 ezer fős veszteségük a megszerzett Dél-Tirolt, Isztriát, Dalmácia egyes pontjait.

Ennek ellenére a különböző hagyományőrző oldalakon ömlött a „felszabadító háború” és teljesen jogosan az elesett hőseik méltatása. Ugyanis ez mindenkinek kijár.

Természetesen előjöttek a 110 évvel ezelőtti propaganda képei és dalai. Példaként: Il Piave mormorava calmo e placido… non passa lo straniero, vagyis Susogott a nyugodt és tiszta Piave… nem lép át az idegen.

Nem kerülhetjük el, óriási veszteségeik voltak az első hónapokban, ugyanis egy zászlóalj támadási sávjában indítottak akciót hadosztálynyi erőkkel a viszonylag jól kiépített osztrák-magyar állások ellen.

Az Isonzó-parton, a Doberdó és Tirol véres sziklái között 1918-ig sajnos több százezerre becsülhetjük Ausztria-Magyarország veszteségeit is.

Az első isonzói csata véres forgatagában, mikor az 5. osztrák-magyar hadsereg megállította a 3. olasz hadsereg rohamait, esett el 34 évesen dédnagyapám, Jankó József a békéscsabai 101-es gyalogezredből és talán itt, a későbbiekben nagyapám testvére, a 22 év körüli nyomdász, Birkás Mihály. Korabeli kecskeméti iskolatörténeteket olvasva, megható tragédiákkal szembesülhetünk, sokan még hazajöttek érettségizni, majd visszatértek a frontokra hősként meghalni.

Minden bizonnyal véget érhetett volna a Nagy Háború, ha az 1916-17 fordulójára bekövetkezett német, osztrák-magyar, bolgár és török sikerek hatására az antant elfogadja a központi hatalmak kompromisszumos békeajánlatait.

Az antant kormányai mögött álló Grand Orient de France szabadkőműves páholy által 1917. június 28-29-30-án szervezett, és Párizsban megtartott nemzetközi szabadkőműves kongresszus azonban határozatot hozott a háború folytatásáról. A kongresszus két hangadója a francia szocialista André Lebey (1877-1938) és Róma angol-zsidó-olasz polgármestere, Ernesto Nathan (1845-1921) voltak. Az utóbbi az érdekesebb és összetettebb személyiség, Rómában számos beruházást (pl. állatkert, iskolák, karitatív intézmények) valósított meg. 1915-ben, 70 évesen hadnagyként a frontra ment, a Dolomitokban a Col di Lana hegynél harcolt az osztrák-magyar erők ellen. Milyen kár, hogy nem élhettek kicsit tovább, Lebey megérhette volna Vichyt, Nathan pedig az 1922-ben elinduló olasz nemzeti újjászületést.

Így tehát Trianon csak befejezése volt a háború alatt már diplomáciailag is megígért területi céloknak.

Trianonnál brutálisabb békeszerződés aligha létezett a világtörténelemben: a Magyar Királyság Horvátország nélküli 282 ezer négyzetkilométernyi, 18 milliós lakosságából maradt a mai 93 ezer négyzetkilométernél picivel több, 7,6 milliós lakosságú, medencefenékre kényszerített ország. 3,5 millió magyar került az utódállamok soviniszta elnyomása alá. Magyarországot megfosztották vas-, arany-, ezüst-, higanylelőhelyeitől, erdőitől, a világ csodájára kiépített vasúthálózatától.

Odalettek a magyar történelem, kultúra fellegvárai: Pozsony, a diéták városa, Rákóczi Kassája, Mátyás Kolozsvárja, a Magyar Golgota városa, Arad. Itt csak e legjelentősebbeket említettük.

Amíg magyarok vagyunk, maradunk, a legalapvetőbb erkölcsi kötelességünk, hogy emlékezzünk a magyar hősök áldozatára, a nemzetközi szabadkőművesség által Trianonban feldarabolt és tönkretett hazánkra. És higgyünk a magyar megújulásban, feltámadásban.

Mindemellett a múlt, a jelen háborúi kapcsán ki kell térni a tragikus emberveszteségekre. Ha a korrekt osztrák-magyar és német békejavaslatokat elfogadják, és nem kerül sor Párizsban az említett szabadkőműves állásfoglalásra, az esetben több millió ember maradhatott volna életben, és talán a határok is méltányosabban alakultak volna.

Nyugaton kimondhatjuk, hogy a háttérhatalmi centrumokban (szabadkőműves páholyok, pénzügyi központok) meghozott és érvényre juttatott háborús célok vesztesei mindig a munkájuknak, családjuknak becsületesen élő, dolgozó kisemberek voltak. Akkor és most is.

Károlyfalvi József – Hunhír.info