Nem tudom, emlékeznek-e még a 2015. november 13-i, „Bataclan [1]” néven elhíresült terrortámadásokra. Akkor 130 áldozat volt. És a kicsit korábbi, januári Charlie Hebdo [2] elleni merényletre? Igaz, ott „csak” 12 ember halt meg, mégis, mind a két esetben a fél világ „Je suis…” feliratú pólóban mászkált, ilyen feliratra cserélte le a profilképét, sőt, sokan francia zászlót tettek ki a közösségi médiába, gyertyákkal, virágokkal, könnycseppekkel, plüssmacival.
Ez amúgy is gyakori. Ha a világban, pontosabban a világ nyugati, „felvilágosult”, „művelt” és nagyon „demokratikus”, liberális felén történik valami, akkor rögtön jön a zászlódömping és a „Je suis….”. Mert távolról gyászt és együttérzést mutatni baromi könnyű, hiszen utána el lehet menni a haverokkal bulizni, nagyon felvilágosultan megemlékezni, milyen szörnyű volt, és közben egy pillanatig sem rettegni, hogy a következő gépfegyver a füled mellett szól. Ha pedig valami még távolabb van a komfortzónától, akkor már a kritika és az örömködés is elfogadható szerintük ártatlan áldozatok halála felett.
Azóta eltelt kilenc év és az emberek elfelejtették a „je suis” fogalmát és már nem találják a zászlók képeit sem, pedig volt jó pár terrortámadás azóta is a világban.
Igaz, véleményük az aztán van, a fotel melegéből, a fejlett nyugat kényelméből zseniálisan képesek megszakérteni a tőlük azért jó távol zajló orosz-ukrán háború minden mozzanatát, sőt!
Igen, volt jó pár terrortámadás, de hát Burkina Faso, Pakisztán, Irak, Szíria és a hasonló országok oly messze van, sok ott a zűrzavar, más a kultúrájuk, így ezen emberek szerint ott „belefér” a terrorizmus és a gyilkolás. És bizony, Törökország vagy Izrael is egy más világ, hiába van közelebb.
Az, ha itt, ha ezeken a helyeken halnak meg emberek, már nem éri el a „je suis” ingerküszöböt.
Annyira zseniálisak, és annyira felvilágosultak ezek a számítógépes hadijátékokon és televíziós sorozatokon edződött szakértők, hogy számukra egy háború annyi, mint egy focimeccs. Van két oldal, ezek csatáznak és akkor valamelyiknek szurkolni kell.
Most éppen két éve az orosz-ukrán háború okán szurkolnak, és most, a véres és tragikus moszkvai terrortámadás kapcsán, ahol az áldozatok száma a 200 fele közelít, és ahol az áldozatok között gyerekek is vannak, képesek kárörömködni.
Nem, nem olvassák rosszul. Sorra kerülnek ki a telegram csatornákra azok a videók, amelyekben ukrán és „felvilágosult” nyugati fiatalok örömködnek, hogy mennyi ártatlan áldozat van, és tapsolnak az elkövetőknek. És igen, van olyan honfitársunk is, aki ugyan büszkén írja ki a profilképére, hogy „”White lives matter”, azért tapsikol az orosz áldozatok halálának.
Mert vannak emberek, akik számára az életnek nem értéke van, hanem színe és pártállása. Akik szerint az élet kevésbé értékes, ha éppen nem az ő térfelén harcolókhoz tartozik, akik számára az emberi élet kevésbé értékes, ha orosz. Mert vannak emberek, akik szerint az emberi élet kevésbé értékes, ezért feláldozható, sőt, a halála, a kínszenvedése nevetni és tapsolni való, ha orosz, pusztán csak azért, mert a nagy háborús meccsen ő éppen a másik félnek szurkol.
Érzitek ennek a paradoxonát? Miközben otthon – az orosz és ukrán otthonokban – anyák és apák, feleségek és gyerekek rettegnek, szerettük hazatér-e épen és egészségesen, vagy ha sérülten is, de élve, ezek a mentálisan csökött szörnyek más emberek halálán örömködnek, mert ők focimeccsnek tekintenek egy háborút.
És igen, a szörnyek köztünk járnak. Ezek azok a szörnyek, akik a béke ösztönzése helyett fegyvereket szállítanak, azok, akik az egyik térfélen harcolónak csapatokat akarnak küldeni, azok, akik az egyik félt le akarják beszélni a békekötésről. Ezek azok a szörnyek, akik a szurkolás hevében elfeledkeznek a gyászról, akik számára a halál a számítógépes játékban látott sikeres lövés eredménye és nem családok tragédiája.
Ezek azok a szörnyek, akik köszönhetően a politikusok és a politikai elitek által generált morális és erkölcsi válságnak képesek ártatlan, szórakozni vágyó áldozatok, gyermekek, nők és idősek halálán örömködni, és azt mondani, megérdemelték.
És ezek azok az emberek, akik a terroristák elfogásáról, pár elcsattant pofonról, fül-levágásáról látott videók okán azonnal az Amnesty Internationalért kiabálnak, sőt, még a TASZ-t és Helsinki Bizottságot is odaküldenék, jogokat követelve a mészárosoknak.
Miközben emberek égnek elevenen halálra a koncertterem leszakadt mennyezete alatt, ezek elvárnák, hogy a szörnyetegek kényelmes székben ülhessenek egy meleg kihallgató helyiségben, és joguk legyen ne válaszolni a feltett kérdésekre.
Ezek elvárnák, hogy ezek az állatnak sem nevezhető véglények kényelmes, meleg, plazmatévével felszerelt börtönben, konditeremben gyúrva éljék hátralevő életüket, pusztán ezért, mert oroszokat öltek.
Hát üzenem ezeknek a szörnyeknek, ezeknek a liberális senkiháziaknak, parádézzanak akármilyen trendi és nagyon zöld liberális, vagy nagynemzeti rohammagyar köntösben, hogy nagyon bízom benne, ezek a véglények akármeddig is élnek, remélhetőleg igencsak kegyetlen sorsuk lesz. Mert a kivégzés számukra megváltás lenne, így kívánom, hogy a Fekete Delfinben rohadjanak életük végéig, naponta szembesülve tettük következményeivel.
De hogy kerek legyen a történet, én ezeket az örömködőket és szurkolókat is közéjük zárnám, de mivel ez a lehetetlenséggel határos, így azzal is beérem, ha a szavazati és szaporodási jogukat megvonják, mert az a lény, aki képes ártatlanok halálán örömködni, aki képes a terroristáknak gratulálni, nem alkalmas sem a társadalom építésére, sem pedig arra, hogy a társadalom számára értékes embereket szüljön, nemzzen vagy neveljen.
És most igenis „je suis orosz”, de leszek „je suis ukrán”, ha terrorista véglények ott gyilkolnak. Mert a háború nem a mi asztalunk, mert a háborúról nem mi döntünk, de az ártatlan civilek, gyerekek és öregek lemészárlása esetén én igenis „je suis”, legyen az akárhol a világon.
*m* – Hunhír.info