A mai soviniszta ukrán nemzetiségpolitikával szembeni, ellenkező, jó példaként érdemes felidézni Európa, hazánk, de Ukrajna számára is a Horthy-rendszer alkotmányos és humánus kisebbségi politikáját. Az 1939-ben kiadott Magyar katonai zseb-lexikon a kiadványt a „Kárpátalján elesett hőseink örök és dicső emlékének” ajánlotta. Legyen e rövid írás is tiszteletadás emlékük előtt.
A Hunhir.info 2023. november 15-ei számában idéztük Márai Sándor szavait, mikor a Kassa mint piros-fehér-zöld áradás című, gyönyörű gondolatokkal megfogalmazott írására utaltunk az I. bécsi döntés 85. évfordulója kapcsán, Felvidék 1938 novemberi visszatérésével. Ekkor a Felvidék határmenti, közel 12 ezer négyzetkilométernyi és mintegy 1 milliós, túlnyomórészt magyar lakosságú területe tért vissza hazánkhoz.
Az ekkor – már utolsó hónapjaiban – föderatív állami berendezkedést kialakító Csehszlovák Köztársaság november 23-ától autonómiát biztosított Kárpátalja népei számára is, melyek közül a korábbiakban nagy szegénységben élő ruszinok jelentették a többséget. A stratégiai fontosságú területen éltek még magyarok, szlovákok, németek, zsidók, lengyelek, románok is.
A többséget képező ruszinok között két politikai irányzatot lehetett elkülöníteni. Az egyik a magyar orientációjú, ruszofil Andrej Brody vezette irányzat volt. Bródy András egyébként 1938 októberétől betöltötte az autonóm Kárpátalja miniszterelnöki tisztségét is.
A másik irányzat az Augusztin Volosin vezette, az ukrán nacionalizmushoz kötődő irányzat volt, mely a területet – részben német ihletésre – a független Ukrajna Piemontjaként képzelte el. Ők nem tudtak belenyugodni az I. bécsi döntésbe, 1939. január 6-án Munkács Oroszvég nevű városrészénél milíciáik a csehszlovák erőkkel együtt támadást indítottak Magyarország ellen, melyet csekély számú honvéd és rongyos gárdista vert vissza. Itt estek el többek között az ellenállást vezető Rozs József és a kecskeméti Koncz József zászlósok is. Hősöknek kijáró temetésüket mutatta az 1939 januári mozihíradó is, ez archiválva megtalálható.
Kárpátalja felkeltette a szovjet rendszer érdeklődését is, az SZKP 1939. március 13-19. között tartott XVIII. kongresszusán még Sztálin is foglalkozott a terület jövőjével.
Az ukrán Piemont koncepció azonban ekkor azért is volt nehezen elképzelhető, mert a Kárpátok túlsó oldalán még az ukrán területszerző nacionalizmussal szembenálló, a legendás Jozef Pilsudski marsall által alapított Lengyel Köztársaság államterületei helyezkedtek el.
A szlovák önállósodási törekvések letörésére március 9-én Prágában katonai államcsíny zajlott le. Ennek az eseménynek a hatására döntött Hitler a megmaradt Csehszlovák Köztársaság megszállása mellett.
A német hadigépezet megindult, a Wehrmacht egységei megszállták a Münchenben már az etnikai határai közé szorított Csehországot, létrehozták a birodalmon belül lényegében teljes belső autonómiával, önálló kormánnyal rendelkező Cseh-Morva Protektorátust. Pozsonyban március 14-én Jozef Tiso kinyilvánította a független szlovák állam létrejöttét, melyet a német diplomácia azonnal elismert. Ugyanakkor a magyar diplomácia tudomására hozták, hogy Kárpátalján a tudomásuk szerint kikiáltani tervezett ruszin állam elismerésével 24 órát fognak várni. A németek nemigen örültek a magyar terveknek, ezzel szemben Beck lengyel külügyminiszter helyeselte Kárpátalja visszatérését Magyarországhoz. Később a francia diplomácia is jelezte, a térség stabilitása, a terület sorsa vonatkozásában a legszerencsésebb, hogy hazánkhoz került. Tehát nem az esetlegesen jogos rutén államiság volt kérdés, hanem a térség, a lengyel állam stabilitása.
A magyar kormánynak tehát rövid idő adatott a cselekvésre.
Március 15-én a VI. és a VII. hadtest dandárai, valamint a Gyorshadtest alakulatai Husztnál, Perecsénynél és Ilosvánál átlépték a határt. A magyar csapatok márciusi hó által borított utak okozta nehézségek ellenére gyorsan nyomultak előre. A hathetes újoncok, a kerékpáros, a gépesített egységek hőskölteményt írtak, három nap alatt elérték a Kárpátokat, létrejött a magyar-lengyel határ. Pongrácz István főhadnagy emlékei szerint a kerékpárosok három nap alatt Nyíregyházától Vereckéig 240 kilométert ziláltak, közben győztes harcokat vívtak.
Március 15-én délelőtt Huszton, az Augustin Volosin államfő vezette szojm (helyi törvényhozás) és a Julian Révay vezette kormány kinyilvánította a Kárpátaljai Rusz függetlenségét. A Huszt előtti Vörösmezőnél a Volosin-kormányzat fegyveres ereje, a Dimitro Klimpus vezette Szics-gárda megpróbált ellenállást kifejteni a honvédcsapatok ellen, azonban az elszánt és elkeseredett ellenállás ellenére nem tudta állásait megtartani. Ezt megelőzően, Csáky István külügyminiszter kérte a Volosin-kormányt, hogy a felesleges vérontás elkerülése érdekében alakulatai ne tanúsítsanak ellenállást a honvédséggel szemben. Sajnos e figyelmeztetés nem talált meghallgatásra, vereségét követően a Volosin vezette kormányzat számára nem maradt más lehetőség, mint hogy a késő délután Romániába meneküljön.
Március 17-én a Vereckei-hágónál már a magyar és a lengyel katonák foghattak kezet. A magyar csapatok, a kassai VIII. hadtest alakulatai a következő napokban, az ún. szlovák-magyar kisháború során néhány kilométerrel nyugatabbra tolták a szlovák-magyar határt, melyet később a két kormány képviselői szerződésben is rögzítettek.
Március folyamán Magyarország Kormányzója is látogatást tett a visszatért területen.
Az öt és fél évre Magyarországhoz visszatért Kárpátalján a magyar állam igyekezett alkotmányos elveket érvényesíteni. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa több rendeletet, intézkedést adott ki és foganatosított a ruszin lakosság nyelvhasználata tekintetében.
Bár a magyar állam területi autonómiát nem biztosított a ruszinok számára, viszont széleskörű nyelvhasználati jogokat és kulturális autonómiát tett lehetővé.
Az alábbiakban közlünk, mellékelünk néhány, a Hadtörténeti Intézet Levéltárából származó dokumentumot, melyek a korabeli magyar állam által biztosított alkotmányos jogokat világosan dokumentálják a kedves olvasók előtt.
1939 augusztusában, v. Bartha Károly honvédelmi miniszter rendeletet adott ki a kassai VIII. honvéd hadtest alakulatai számára, melyben előírja a kétnyelvűséget, a civil életben és a Magyar Királyi Honvédség alakulatainál egyaránt. A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Elnöki Osztálya lefordíttatta magyarra a szintén mellékelt ruszin himnuszt.
Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa 1941 januárjában kérte, hogy a vallási és nemzeti ünnepek alkalmával, a magyar himnuszt követő ruszin himnusznak is biztosítani kell a katonai és civil tiszteletadást.
E dokumentumok talán szépen igazolják a Horthy-rendszer alkotmányos értékeit, emberséges kisebbségpolitikáját, szemben a magyarság ellen folyamatosan zajló, az ellenséges külső és belső erők által folytatott propagandával.
Különösen aktuális ma ezeknek a tényeknek a rögzítése és felidézése, mikor az ukrán törvényhozás etnikai homogenizáló céllal vezetett be olyan nyelvtörvényt, mely jelentősen korlátozza az országban élő kisebbségek nyelvhasználatát.
Ha csak pár gondolat erejéig is felvázoljuk Ukrajna történetét, könnyen megállapíthatjuk, hogy a mai állam etnikai és történelmi értelmében véve meglehetősen heterogén területekből alakult ki, tevődött össze.
A bolsevik forradalmat követően, 1918-ban lehetett először független Ukrajna. Két állam is létrejött: a Kelet-Ukrán Népköztársaság, valamint a Nyugat-Ukrán Köztársaság. 1921-ben, a lengyel-szovjet háborúval párhuzamosan a bolsevikok halálos csapást mértek a Nyugat-Ukrán Köztársaságra. Csak érdemes belegondolni, hogyan alakulhatott volna a világtörténelem, ha a nyugati hatalmak talán jobban beavatkoznak a szovjet-lengyel háborúba, a Cordon Sanitaire keletebbre tolódhat, megmaradhat a független Nyugat-Ukrán Köztársaság és Belorusszia. A sztálini rendszer terrorja, az erőltetett kollektivizálás vezetett Ukrajnában a 30-as években a holodomor közel 6 milliós áldozatához.
Az említett tragikus eseményekért részben felelős zsidó CSEKA- és pártvezetők tettei váltották ki 1941 nyarán és őszén az ukrán milíciák kegyetlen, differenciálatlan zsidóellenes leszámolásait, melyeket sokan kizárólag és egyoldalúan az SS-nek tulajdonítanak. A németek nem engedték meg az önálló Ukrajna létrejöttét, 1944 után ismét létrejött az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság.
Ebben az államban a kommunista korlátoltság ellenére viszonylag békés volt a nagyszámú nemzetiség együttélése, köszönhetően az orosz etnikai befolyásnak. Ezért is kerülhetett sor arra, hogy 1954-ben, a doni kozákok a lengyel-litván állam elleni eredményes felkelése 300. évfordulóján Hruscsov átadta a túlnyomórészt orosz, kisebb részben tatár lakosságú Krím-félszigetet Ukrajnának.
Ukrajna egyébként a II. világháborús szovjet térhódítás következtében jelentős területekkel bővült. Olyan területekkel, vele együtt népcsoportokkal, melyek eddig sohasem tartoztak Ukrajnához. Ez a mellékelt térképről egyértelműen kiderül.
Röviden összegezve, Ukrajnához került Kelet-Galícia is, jelentős lengyel népességével. Nehezen érthető, miért beszélt róluk mint már elukránosodott népcsoportról egy lengyel politológus. Kiveszett a lengyel hazaszeretet? Szintén Ukrajnához kerültek Bukovina és Transznyisztria, Budzsák és Jediszán orosz, román, moldáv, bolgár, török népcsoportjai. Számunkra a legfontosabb Kárpátalja a közel 150 ezer fős magyarságával, valamint a ruszinokkal, akik a politikai nyomás miatt nem igazán bontakoztathatják ki eredeti kulturális-vallási identitásukat.
Viktor Janukovics elnök törvénytelen megbuktatásáig egyébként nemigen voltak feszültségek, ezt követően erősödött fel a szélsőséges, homogenizáló ukrán sovinizmus, melyet sajnos térnyerési, geopolitikai okokból támogat az Európai Unió is.
Többek között e soviniszta, asszimilációs politika váltotta ki a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság önállósodási törekvéseit, valamint a Krím lakossága Oroszország melletti döntését.
Minden bizonnyal az említett helyzetből következő félelmek, frusztráció is okai lehettek a nyelvi asszimilációs törekvések jelenlegi felerősödésének.
Ma elképesztő borzalom a már több mint két éve zajló orosz-ukrán háború több százezer elvesztett emberélettel, rommezőkké vált kelet-ukrajnai területekkel, városokkal. Mint I. Ferenc pápa kifejtette, azonnali fegyverszünet, béketárgyalások jelenthetnének csak kiutat a tragédiából. Csak hangosan gondolkodva, mindez, ha mérlegre tesszük, megérte-e azzal szemben, hogy Ukrajna geopolitikai semlegessége megmaradt volna, és Ukrajna esetleg a területe tizedét sem jelentő területeken elismert volna kisebbségi autonómiát, mint ahogy Franciaország Korzika esetében most megteszi, vagy esetleg a népfelség alapján elfogadja egy-egy történelmi régió és kisebbség önrendelkezési jogát, mint példaként Kanada Quebec, Nagy-Britannia Skócia, Kis-Jugoszlávia Macedónia és Montenegró esetében?
Ma Európa számára elképzelhetetlen veszélyeket jelenthet egyes európai államok fenyegető, oroszellenes kardcsörgetése, mely eszkaláció esetén a nukleáris háború veszélyét idézheti elő.
A híres romantikus francia írónő, George Sand memoárjaiból tudjuk, az 1848 februárjában megszületett második francia köztársaság radikális politikai erői a talán jogos lengyel szolidaritás miatt hadat akartak üzenni Oroszországnak. Az ekkor reálpolitikus Louis Bonaparte elnök e tervet levette a napirendről. Neki több realitásérzéke volt, mint Emanuel Macronnak? Az a jelenleg francia elnök dob be háborús szólamokat, aki a saját hazája, civilizációja lerombolására, a nemzetközi és francia szabadkőművesség legagresszívabb körei által szervezett, küldött migránstömegeket sem képes megfékezni?
Méltatlanok a németek is, talán emlékezhetnek a kedves olvasók arra, mikor 1989-ben az akkori francia külügyminiszter elrohant Moszkvába, és kijelentette, annyira szereti Németországot, hogy annak örül, ha kettő is van belőle.
Érdekes módon 1944-45-ben a Nyugatot a legkevésbé sem érdekelte a közép-európai nemzetek sorsa, mikor elvtelen kompromisszumot kötöttek Sztálinnal. 1956-ban sem érdekelte a Nyugatot hazánk sorsa, egyedül Spanyolország akart beavatkozni. Az USA elnöke ekkor felismerte a világháború veszélyét, és leállította Francót. Vagy épp egy jelenlegi esemény, Nyugaton nem ügy a 2000 éves keresztény örmény civilizációt megőrző Arcah Köztársaság lerohanása, habár nemzetközi jogi helyzete eltért. Ma Ukrajna vonatkozásában más a helyzet, talán mások is az erőviszonyok, de a világégés veszélyét csak a kompromisszumok és a tárgyalások háríthatják el. Ezt a magyar kormány is nagyon helyesen látja.
A történelmi súlyú magyar katonai vezető, Szombathelyi Ferenc vezérezredes 86 éve is pontosan látta a hazánkat fenyegető veszélyeket. A kiemelkedő hadtörténész, Dombrády Lóránd: A Legfőbb Hadúr és hadserege című műve (Zrínyi Kiadó Bp. 1990.) 116. lapján idézi a tábornok a Ludovika Akadémia 1938. március 15-ai ünnepségén elhangzott beszédét, miszerint hazánk az adott pillanatban nem az abszolút monarchiák nyílt és brutális, hanem az úgynevezett demokráciák tetszetős jelszavakkal operáló, de sokkal veszélyesebb zsarnokságával áll szemben. Az utóbbiak álságos jelszavai: egyéni, emberi jogok, világszabadság stb. arra alkalmasak, hogy megtévesszék a hiszékeny széplelkeket, azok szándékai szerint, akik e kábító jelszavakkal le akarják szerelni a nemzet egészséges életösztönét.
Ma sok tekintetben hasonló a képlet, sajnos ezt sokan nem képesek megérteni, felfogni.
Visszatérve a 85 évvel ezelőtti eseményekhez, a mai soviniszta ukrán nemzetiségpolitikával szembeni, ellenkező, jó példaként, talán ezért is érdemes lehet felidézni Európa, hazánk, de Ukrajna számára is a Horthy-rendszer alkotmányos és humánus kisebbségi politikáját.
Az 1939-ben kiadott Magyar katonai zseb-lexikon a kiadványt a „Kárpátalján elesett hőseink örök és dicső emlékének” ajánlotta. Legyen e rövid írás is tiszteletadás emlékük előtt.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
