Az iskola is a szülőföld része. A szülőföldet átszelő, a mélyből a felszínre törő, örökké bennünket kísérő szellemi forrás. Eredet, csobogás, folyam, csak az idős, vagy az aggkor által megállított mélységes víztükör.
Az iskola az az otthon, az a család, ami a valahová tartozás élményét adja, ahol az ember életének egy részét eltölti, le- és megéli. Ahol egy asztalhoz ül szelíd és harsogó, okos és kissé balga, meghallgató-elfogadó vagy rebellis-visszautasító, ahol a vágyai kibontakoznak, ahol igényei felágaskodnak, ahol ismeretet, tudást, műveltséget szerez, ahol nemzettudatot plántál belé igaz tanítója, igaz tanára, igaz professzora, és ahol egész élete az iskolai képek reneszánszával gazdagodik újra és újra.
Ahol morált és hitet – térben és időben, akár kimondatlanul is – a magunkévá lehet tenni. Még jobb, ha megmutatják az utat olyanok, akik végigmentek már a buktatókon, akik odaterelnek, ahol az üvegen át minden kimutatható és minden látható. Elég az arcokat felidézni, a hangokat újrahallani, hogy vigyázzunk, le ne tévedjünk a gyommentes útról! Vigyázzunk, az az üveg, amin átlátni engedtek, még csak be se párásodjék!
Szent-Györgyi Albert mondta: “Uram! Legyünk társak az alkotásban és dolgozzunk együtt műveden!” Társ is lehettem, most dolgozunk együtt! Hálával és amíg erőm lehetővé teszi, kérem a Gondviselést, áldassanak a Tanítók és az az iskola is, ahol a gimnáziumi éveimet töltöttem.
Gundy Sarolta – Hunhír.info