Az ember magának is, a gyerekeinek is, a környezetének, a munkahelyének, de az egész világnak mindig mindenkor bizonyítani kíván.

Az egész kicsi gyermektől az aggastyánig, az óvodától az egyetemig, a babaruha készítéstől a futószalag teljesítményig mindenki meg akarja mutatni, hogy ő is ér valamit, ér annyit, mint a másik. A művész a művészetét, a tudós a tudását, a szerelmes a szerelmét, az anya a gondoskodását, a jó az emberségét, mindig csak bizonyítani akarunk, mert az erre való törekvés általában előreviszi a dolgokat.

Meg egyébként is: mindnyájunkban ott a genetikailag kódolt örök bizonyítási vágy. Miközben a tetteinkkel az érzelmeinket bizonyítjuk, a munkánkkal a munkaszeretetet, sőt, amikor másokat is – és közben magunkat is – felemelkedni kényszerítünk, bizonyítjuk az értékteremtő mivoltunkat. Mert ha az ember nem akar tudatosan vagy tudat alatt értéket teremteni, akkor bizony láthatatlan marad az embertársai szemében.

Bizonyítani kell, hogy többek vagyunk, mint a szürkeségbe belesimuló ködalakok. Persze, nem kell zseninek és fantasztikusan tehetségesnek lenni. Átlagos képességgel is lehet értéket teremteni, de az átlagosnak tűnő másik ember részére is bizonyítani kell, hogy ő sem átlagos, ő is képes valami kimagaslóra. Ez bizonyos!

Ehhez meg kell tanulnunk dicsérni és elismerni a másikat. A dicséret sokkal többre képes, mint az állandó leszólás és ócsárolás és ezt bizonyítani is lehet. Próbáljuk csak ki! Legyen a dicséretünk szemérmetlenül tolakodó! Akár a legcsekélyebb dologban is, ha valakit megdicsérünk, az biztos, hogy bizonyítani fogja, hogy ő dicséretre érdemes. Ám ha ócsárolunk, ne csodálkozzunk, hogy visszaócsárolnak bennünket.

Gundy Sarolta – Hunhír.info