Puskin, Nagy Péter cár szerecsen testőrének leszármazottja, szabadkőműves szabadsághős, aki egy szerelmi párbaj áldozata lett. Herczeg Ferenc méltán híres, bár sokig tiltott lapja, az Új Idők cikke került a kezembe, mert kíváncsi voltam, vajon miről is írt Herczeg Ferenc vezércikkírója több évtizede, azaz 1937 februárjában. Látom: a szerző Márai Sándor. A téma: Puskin halálának kerek századik évfordulója. Jéééé, Puskin!

Minden oroszok Petőfije 1937-ben a legrangosabb magyar irodalmi lap “címlapsztorijának” hőse a világháború küszöbén egy olyan (igaz, holt) költő, aki az akkor ellenséges utódállam fia. De furcsa… Előtolulnak a gimnáziumi évek, orosz tagozatos osztályom, s a jó Zahoránszky tanár úr, aki tán a hadifogságban tanulta az orosz nyelvet, merthogy az ő egyetemei évei alatt – tán a két háború között – aligha lehetett Magyarországon orosz tanszék.

Jól emlékszem: “Puskin, poét szvabódi”, azaz ‘Puskin, a szabadság költője’ volt az olvasmány címe. Fontos olvasmány volt: tudtuk, Puskin tuti érettségi tétel lesz! – érthető, hogy akkoriban szóról szóra vágtam az egészet. Tatyjána levelét, melyet Aneginnek írt, pedig még ma is tudom oroszul. (Magyarul már kevésbé.) Ezen túl azonban Puskinról más szinte nem is maradt maradt. Legfeljebb az, hogy tudom: fiatalon halt meg párbajban, s fura módon volt valami néger őse is. Most szinte meglepve olvasom, hogy megannyi, jobbára csak a zeneszerző nevéről ismert balett valójában az ő históriája, így A pikk dáma (Csajkovszkij), a Borisz Godunov (Muszorgszkij), Ruszlán és Ludmilla (Glinka) – meg a többi. Valahogy törlődtek az adatok, hisz a világirodalom tükrében Puskin jelentéktelenebbé vált.

Tudniillik a rendszerváltozás óta, illetve annak következtében. Miképp a többi szovjet/orosz: Szimonov, Szergej Bondarcsuk, Gogol, Gorkij, sőt még Dosztojevszkij vagy Lev Tolsztoj is – bár talán szépsége miatt férfiszemem okán Tatyjána Szamojlovára még mindig emlékszem 

“A nagy költészet soha nem „tárgyá”-tól lesz azzá – írja az említett dolgozatban Márai Sándor –, hanem a költőtől. Az Anyéginben megszólalt egy hang, melytől száz éve andalodik a világ.
A világirodalom kényeztetett gyermeke ez a remekmű.

Időnként felnyitjuk a vékony kötetet, s beszívjuk néhány mákonyos sorát, elbódulunk illatától. Ilyen csak egy volt és van a világon, mint ez az Anyégin Eugén…” (Ma Jevgenyijnek mondjuk.)
Érezhető Márai rajongása Puskinért.Puskin élettörténete – ahogy most olvasom – ugyancsak fantasztikus, de az is, ahogy a cárok óvatosan, mégis kemény szigorral rajongtak érte, s renitenciája ellenére is életben hagyták. Talán épp a szerecsen ős miatt.

Az úgy volt, hogy a költő anyai ágon afrikai felmenőkkel is rendelkezett, egyik dédapja ugyanis – az ördög tudja miért – Nagy Péter kegyence volt, egy Etiópiából származó Abram Petrovics Hannibal tábornokról van szó, akinek alakját Puskin később a Nagy Péter szerecsene című regényben örökítette meg. És a halál?

Puskin feleségét egy Georges Charles d’Antés nevű francia kalandor megsértette, ígyen párbajra kényszerítette, s a küzdelem során a költő olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy két nappal az összecsapás után meghalt.

Emlékszem, saját szememmel láttam, hogy a moszkvai Puskin-szobor a szerelmesek kultikus randihelye volt már évtizedekkel ezelőtt is: ide siettek kedvesükhöz az orosz fiatalemberek, hogy a kezükben lévő (sosem hiányzó!) Pravdába csomagolt vörös rózsát átadják nekik.
Hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek – mifelénk a randivirág azóta sem túl nagy divat.
(Már a Nemzeti klasszikus órája sincs meg – mi több: még a Nemzeti is eltűnt.)

Puskin halálának emléknapján, emeljük le a polc tetején porosodó Anyegint, olvassuk el legalább a levelet, s gondoljunk a költőre.

Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info