Levonult az ár és tisztulnak gondolataim. Drámai helyzetben mindig adódik szép és gyönyörű pillanat, ami belül megmarad. Könnyes szemű nénik tekintetét nem lehet elfelejteni, kis csomagjukat szorongva féltőn, otthagyva javaikat, halkan suttogva, köszönetüket mormolva. Riadt állatok ösztönös félelmét tapasztalni, dönteni, fontossági sorrendet betartva közben. Önkéntesek az ország minden részéből, az aluljáró pártharcosain kívül mindenki úgy érezte, segíteni kell.

Bár a bajban megosztottak közül a jóérzésűek voltak többen. Amit hiányoltam: érdekes, mindig a szegényebb réteg segít többet, talán jobban ráértek, mondaná nagyapám. Méltánytalanul mellőzöttek és hivalkodók találkozása a homokzsákkal az utóbbiak csak a protokoll idejéig, többiek hajnalig.

Talán az egyik legszebb mozzanata: Tahitótfalun a híd két oldalán székelyek másik részén kárpátaljai népek védekeztek ember feletti küzdelemben. A védekezés hevében is maradt idő, egy órát szentelve az időszerű trianoni június 4-ről megemlékezni. A fák alatt, füves területen csillogó, meghatott szemek, a nemzet összekapaszkodva jelképesen együtt, és maroknyi csoda és zengőhangú himnusz szívemig hatolt. Nem lehet feladni soha, érdemes…