Aki meg akarja ismerni a magyar ember gondolkodásmódját, lelkét, nemzeti karakterünket, történelmünk sorsfordulóinak milyenségét és okait: annak ismernie kell Mikszáth Kálmán elbeszéléseit. Aki pihenést, könnyebbséget keres: üsse fel Mikszáth elbeszéléseit. Kosztolányi Dezső többek között így jellemezte:

Ő az álarcos író. “Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: &A “nagy palóc nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremtő költő. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik. De az alakok már a földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplőjük. Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi van a zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy miből élnek, hogy mi lappang hetvenkedő szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót bőjt és pusztulás követi. Röntgenszerűen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a tót hegyek, a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. Boldogtalan különcökkel, boszorkányos szerelmesekkel találkozunk, eladósodott, nagyzoló fertálynemesekkel, kik a múltat akarnák folytatni, ahelyett, hogy a jövőre gondolnának, és kacagnak elkényszeredetten, hogy ne kelljen sírniok. Egy új világba érkeztünk.”