Január 2-án, 10 óra körül egy személyautó gördült a budapesti Határ úti metró megálló mellé. Az autón a Nemzeti Szabadcsapat zászlója lobogott. Forró teát és virslit hoztak a fedél nélkül élőknek. A hír futótűzként terjedt. Érkeztek a társadalom perifériájára szorult éhes emberek. Hálával, némelyik könnyes szemmel köszönte a számára mennyei lakomát. Volt köztük, aki két napja egy falatot sem evett. Érkezett egy hölgy. Ruhája tiszta, külseje ápolt. Látszott rajta, hogy valaha jobb időket látott.

Én nem vagyok hajléktalan, de kaphatok én is? Egy szelet kenyerem sincs otthon. Természetesen ő is kapott. A forró teát kortyolgatva, a meleg virslit falatozva test és lélek felmelegedett. A Nemzeti Szabadcsapat tagjai pedig meghatódva nézték a köréjük gyűlt társaságot. Csak akkor szorult el a szívük, amikor a tea is, a virsli is elfogyott, de még mindig érkezett olyan, aki nem evett. Saját zsebből sajnos most ennyit tudtak finanszírozni. Talán legközelebb nem csak 40 adag emberség jut. Mert lesz legközelebb! Nem állnak meg! Mennek előre!

Legyen szó a haza védelméről, őseink által ránk hagyott emlékek, hagyományok őrzéséről, vagy rászoruló emberek megsegítéséről.