Ha ma Magyarországon, az arcunk nem vállalható minden körülmények között, akkor nagyobb a zűrzavar, mint ahogy ezt eddig éreztük, bár azt eddig is tudni lehetett, hogy a rendvédelem vonatkozásában nagyon nagy baj van! 2006 ősze óta, növekszik az álarcosok száma, hiszen már nemcsak a bankrablók és a besurranók, hanem a hatalombitorlókat védő belügyi alakulatok is beöltöznek.

Ha már az úgynevezett rendvédelem is elrejti az arcát, akkor az azt jelenti, hogy az intézmény fél – azaz nem tiszta s lelkiismerete -, vagy azt akarja sugallni az embereknek, hogy úgysem tudtok megtalálni, mert bármilyen törvénytelenséget követek el, nem vagyok azonosítható! (Legutóbb így estek le a számok az erőszakoskodó, szadista, szemkilövő pribékekről 2006 őszén.)

A tisztességes belügyi alakulatoknak nem kellene ezt a hitvány módszert követni, mert ha a törvény igazságos, s ha annak szellemében jár el a hatóság, akkor nem kell az arcot takarni! Ám az országgyűlési képviselőt, az olimpiai sportolót, de az egyszerű embert is megverő, megalázó rendőrbűnözőt az új kormánynak, mielőbb felelősségre kellene vonnia! Csak akkor lesz hitele az új miniszternek és az új hatalomgyakorlóknak, ha ezt a lépést nem spórolják meg, hanem bátran szembeszállnak a beépült bűnözőkkel épp úgy, mint a pénzügyi és egyéb maffiákkal. (Ezek többsége a cégeik mögé rejtik az arcukat, de az sem tisztességes!)

Az arc vállalása tehát nemcsak az utca emberének kötelező, hanem a törvénytisztelő rendőrnek még inkább. Az álarcok, maszkok szemétre dobása bizonyítaná legjobban, hogy szakítani akarnak az eddigi rossz gyakorlattal, s nem a nép ellen, hanem a nép-ért akar majd a rendőrség dolgozni. Ez egyúttal üzenet is lenne a bűnözőknek, hogy a jog emberei nem bujkálnak, s nem rejtőzködnek, hanem nyíltan kiállnak, mert nincs félnivalójuk!

Hisz félni, Magyarországon csak a bűnözőknek kell! (vagy nem?)

Tudom nehéz lesz az átállás, mert megvannak a rossz beidegződések, nincsenek még elég erős törvényi biztosítékok, itt van még a nyakunkon a hazug, liberális jogvédők lihegése, de ezen túl kell esni! Ha azt látja a társadalom, hogy a rend őrei, valóban rendőrök, akkor szép lassan oldódni fognak a tisztességes emberekben rejlő görcsök, s ezzel együtt nő majd a jogkövetkezményektől való tartás a tisztességtelen bűnözőkben. Megszűnik a következmény nélküliség.

S ez, így lenne jó!

Ha ítéletek születnek majd a túlkapásokat elkövető, szemkilövő, ártatlanokat megkínzó és békés lakosokat megfélemlítő rendőrök ellen, akkor mindenkinek leesik majd a tantusz, hogy álarcosan sem lehet törvénytelen gaztetteket, erőszakoskodást elkövetni. Nürnberg óta tudjuk, hogy nem lehet a parancsra hivatkozni! Ezért nemcsak a rendőri vezetést, hanem a teljes állományt kell átvilágítani.
De az igazságügy minden posztján rendet kell tenni! Csak az igazsághoz ragaszkodó bíró, ügyész, ügyvéd, szakértő működhet, s ki kell rostálni a szemetet és az erkölcstelen megalkuvást, no meg a korrupciót is, de mindenhonnan és mindenáron! Ha nem lesz, sem vizsgálótiszt, sem ügyintéző, sem parancsnok, de még kiszolgáló személyzet sem az, aki a népellenes parancsot gyávaságból, vagy megalkuvásból, esetleg személyes gyűlöletből nem utasította vissza, akkor lesz valóban forradalom! Mert meg kell tisztítani az egész állami rendszert. Mindezt egészen lentről a végrehajtó hatalom csúcsáig, mert ha nem így teszünk, akkor a jövőt áruljuk el, azt dobjuk oda az ál-törvényesség mocsarába.

Ha most nem állítjuk helyre a törvényességet, hanem maradunk az ál-törvényesség begyakorlott ingoványában, akkor a maffia nemhogy reszketve elmenekülne, hanem még szemtelenebben folytatja majd a beépülést az állami rendszerbe, s nekik nincs elég, nekik nincs megállj! Hatványozottan kell büntetőeljárás alá vonni a bűnelkövetők felső és középvezető rétegét, mind a rendőrség, mind az igazságszolgáltatás területén, de különösen akkor, ha résztvettek a 2006-os erőszakcselekmények törvényellenes megvalósításában, vagy ha annak bírósági hátterét biztosítva, segítettek a társadalmi félelem kialakításában. Tegyen meg a törvényhozás mindent, hogy ez mielőbb megvalósulhasson, s a vétkesekre és a mulasztások felelőseire a törvény teljes szigorával sújthasson le az igazságszolgáltatás, de ne csak látszatperekkel és látszat büntetésekkel. (utalják be őket, a kemény munkát biztosító, de nem szállodai szintű fegyházakba, börtönökbe ahol végre a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak!)
Ébredjenek végre rá a törvényszegők arra, hogy megtörtént a valódi rendszerváltás! Az államnak a közérdeket kell szolgálnia. Az állami alkalmazott pedig, csak akkor szolgálhatja az államot, ha a közjót és a közérdeket is képviselő törvényeket meg tartja, de a közjó ellen ható törvényeknek és parancsoknak – az alkotmányos jogérzék alapján – ellentmond, mert a mai jogrendhez való merev ragaszkodással nem lehet az igazságosságot képviselni!

Elvárjuk a Legfelső Bíróság elnökétől is – aki egyébként furcsa ítéleteket pártolt az európai ítélkezésben való részvétele kapcsán -, hogy szakítson a jelen idegen jogrend (több mint hatvan éves) hagyományával és térjen vissza a több száz éves magyar joghagyomány gyakorlatához.

Az eljárásjogi változtatásokat pedig a jogalkotó ne idegen alapokra, hanem a magyar joghagyomány alapjaira építse! Mert az állam szolgálatában az igazság képviselete erősíti az államot, az igazságtalanság pedig gyengíti! Budaházy Gyurit például, az alkotmányos rend erőszakos megdöntésének vádjával tartja fogva egy olyan állam, amelynek a legitimitása annyira megkérdőjelezhető, hogy szerintem nincs is. Ha nagyon jogászkodni akarnék, azt mondanám, hogy ez az állam legfeljebb legális, de nem legitim. Hogyan is lehetne alkotmányos rendet megdönteni – akár békésen, akár erőszakkal -, ha az adott államnak nincs is alkotmányos rendje, hanem helyette ál-alkotmányos maszlagot toltak le az emberek torkán? Akkor válna alkotmányossá az ország, ha a Rákosi-kádár rendszerrel meglévő jogfolytonosság helyébe, egy olyan állam lépne, amely szakít az alkotmány nélküli és idegen jogrendet majmoló parlamentáris diktatúrával, s a jelen: ál-demokratikusra maszkírozott hazugságrendszeréből – a jogfolytonosság helyre állításával – egy rendes jogállammá válna. Ahol nem a többség uralma lenne a döntő, hanem az igazságos jog uralma! Szerintem: a brit alkotmányjog bizonyítja: a konvenciók képesek lehetnek betölteni ugyanazokat a funkciókat, amelyeket manapság törvényekre bízunk. (Bódig Mátyás. Államelmélet II. 36 o.)

A jogásztársadalomnak fel kellene ismerni végre, hogy minden jogszabály és egyezmény eleve illegitim és semmis, amit nem az arra hívatott és az alkotmányos elvek pontos figyelembevételével megalakult intézmények hoznak vagy kötnek, az alkotmányosság keretein belül. Az alkotmányos rend megdöntésére sem erőszakkal, sem békésen nem kerülhet sor, ha az államnak nincs alkotmányos rendje, hanem csak csalással a nyakukra ültetett hatalmi szabályzatot neveznek folyamatosan alkotmánynak!

Nem Gyurit kellene tehát bilincsbe verni, hanem azokat, akik nem teljesítették a kötelességüket, nem szerezték vissza a hagyományos magyar közjogi gondolkodás gyöngyszemét a történeti magyar alkotmányt, s eltűrték a jogtalan rendszer jogfolytonosságát! (Ez a mulasztás lassan nagyobb bűn, mint az ittas vezetés, mert ott csak behatárolt embermennyiség szempontjából válik potenciális gyilkossá a részeg, az alkotmányt visszaszerezni nem hajlandó politikusok pedig az egész nemzet gyilkosaivá válnak rövidesen.)

Ám, komoly önvádam is van, mert elismerem, hogy magam is hibáztam. Azt hittem, hogy a társadalom át fogja látni az alkotmányos jogtudat hiányát, annak visszaszerzésének fontosságát, s keresni fogja azokat az ismereteket, amellyel megerősítheti a saját nemzettudatát is. Felismerik, hogy a legitimitás nem a hatalom oldalán van, hanem ez a népben rejlik, s nekünk újra át kell adni a Szentkoronának a szuverenitást, mert csak Ő képes visszaadni nekünk az igazságos, és az államot is korlátok közé szorító jogrendet, a történelmünk folyamán kicsiszolt alkotmányunkat!

Azt hittem, hogy megérti a társadalom, hogy a választások nem sokat érnek, s csak egyetlen VALÓDI ALKOTMÁNYBIZTOSÍTÉK létezik, s ez, a nemzet határozott ragaszkodása a saját alkotmányához. Hiszen ez a ragaszkodás hívta életre a Rákóczi és az 1848-49-es szabadságharcot, de még 1956-ot is. Az alkotmányhoz való ragaszkodás azonban csak néhányunkban tudatos, s a nemzet jelentős része sajnos behódolt a fogyasztói társadalom kábításának, s elveszítette a nemzetet sokáig összetartó alkotmányos jogtudatát.

A vélt egyéni érdekek, a közérdek elé tolakodtak. Bár ez nem tudatos az emberek többségénél, de alaposan beléjük ivódott. Hiába érzik tehát, hogy valami nincs egészen rendben, mivel nem tudják pontosan mi is a gond, így nem is hiányzik a számukra az alkotmányos jogtudat. Nem hiányzik nekik a magyar nemzet közjogi gondolkodásának legszebb gyémántja: a szabadság utáni vágy. Azt hiszik szegények, hogy akkor szabadok, ha mindent megvehetnek a Tescoban, pedig éppen ezzel okozzák a magyar munkahelyek megszűnését, az ellenséges tőke erősödését. Ezzel a hibás vásárlói boldogsággal zárják el magukat az igazi szabadságtól, a Szent Korona joghatóságának védő, tápláló, egymást segítő és tartást adó igazságosságától, az igaz jogrendtől.

Ennek felismerése nélkül nincs alkotmányosság és nincs alkotmányos garancia! A szomorú az, hogy azért nem hajlandó megvédeni az őseinktől kapott jogait a magyar társadalom, mert nem is tud róla!
A magyar társadalomnak tehát tanulnia kellene az alkotmányosság fontosságát, a nemzeti összetartás és jogi értékrendünk megőrzésének fontosságát, mert e nélkül a papíron fekvő szavak semmit nem érnek. Ezt már jócskán megtapasztalhatták az emberek, de még nem vonták le a következtetést.

Csak a társadalom tudatos ragaszkodása és bátor kiállása a jog és az igaz alkotmányosság mellett, csak az hozhat előremutató változást, hiszen a politika csak a hatalommal törődik, s a hatalomból húzható hasznot tekinti fontosnak és elsődlegesnek. A társadalom pedig a felismert igazságtalanságtól szenved legjobban, de azt még látja át, hogy csak az igazi alkotmány enyhíthetné szenvedését! Az igazságtalanság pedig azért ordító minden területen, mert az érdekharc vezeti az emberi gondolkodást, de nem a közérdekért folytatott, hanem a vélt magánérdek harca, amely azonban hosszútávon éppen a magánérdekével lesz ellentétes, csak ma még nem könnyen ismerhető fel!

Aki pedig már felismerte, s a közérdekért folytat küzdelmet, azt igyekszik a hatalom elnémítani, megfélemlíteni. Budaházy Gyuri nem szolgált rá sem a bilincsekre, sem a félelmet keltő droidok hadára, inkább ki kellene tüntetni, mint ahogy Zsigmond király kitüntette azt a nemest, aki neki ellenállt, amikor megszegte a magyar alkotmányosságot. Kitüntette, mert ellenállt neki akkor, mikor – Ő, mint uralkodó – szembement a Szent Korona jogrendjével. Ugye milyen nemes gesztus elismerni, ha hibáztunk és megjutalmazni azt, aki erre figyelmeztet bennünket? Ám a politika ma még nem képes erre, nem tudja behúzni a kéziféket. Pedig a nemzet kocsija a lejtőn áll, s ha begyorsulnak a dolgok, akkor menthetetlenül a szakadékban köt ki. S akkor már mindegy lesz, hogy Alfa Rómeó, vagy ócska Trabant zuhan a mélybe, mert a sziklákon így is, úgy is, összezúzza magát mindenki. Az is, aki a kormánynál ül. Ezért lenne fontos a tudat, hogy létezik fék, mégpedig a valódi alkotmányosság!

Szeged, 2010-06-21 Dr. Bene Gábor S.