Egyesek Magyarországon tagadják a holokauszt. Ez a legnagyobb probléma manapság. Erről ír az újság, már ha a Népszavát és a Népszabadságot annak nevezzük, mert hát valljuk be töredelmesen: az andrassewek, meg tamásgáspármiklósok nem nevezhetők újságírónak. Ó, és most látom, hogy még a derék jó Szanyi, meg a tekintetes Köves Slomó rabbi is ír az egykori Szabad Népbe. Szép társaság.
Na de nem is erről akartam én írni voltaképp, hanem valami egészen másról, bár azért van köze a Szanyi-félékhez. Mert én most, itt a Béláról akarok írni.
Béla világéletében a becsület megingathatatlan gránittömbje volt. Soha sem tért le a kitaposott ösvényről, melyet még a szamuelyk, kunbélák és rákosik vájtak a Kárpát-medence sűrű növényzetébe. Olyannyira megállapodott, hogy még Kádár működését és pudingosnak érezte. Biztos nem akasztott eleget. Nem akasztott annyit, mint a Béla ’56 után.
– Aztán magát meg miért ültették le? Nem néz ki gyilkosnak vagy erőszaktevőnek, de még csak a drogkereskedést sem tudom elképzelni magáról. – teszik fel a kérdést a fegyházban ülő öregúrnak.
– Hát, tetszik tudni, én csak a szegény, megboldogult feleségemhez siettem a kórházba, és áthaladtam egy holokauszt-megemlékezésen. Feltartóztattak és megkérdezték, miért nem hallgatom figyelmesen a szegény túlélők beszámolóját.
– Na és, mit válaszolt?
– Én azt válaszoltam, kérem alássan, hogy szegény feleségemhez sietek a kórházba, és kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy a holokauszttal foglalkozzam…
Biszku Béla ma nyugodtan él rózsadombi villájában, néha elteniszezget valami régi ÁVOs cimborájával, és ha épp olyanja van, betiltatja a róla készült filmet – személyiségi jogokra hivatkozva.
Barátságos a magyar világ…