Június közepén búcsúzó nyolcadikos osztálya élén még büszkén ballagott végig az iskolán Farkas József TANÁR ÚR. Arca – szokás szerint – nem árult el semmit arról, mi jár a fejében. Nem véletlenül lett egyik győztese a Pókerarc televíziós vetélkedő show-nak, s lett az ország kedvence.

Nem valószínű persze, hogy éppen most gondolt volna erre a sikerre, mert nem tartotta sokra, inkább amiatt tölthette el jó érzés, hogy lövészetben országos bajnokok lettek tanítványai, vagy foglalkoztathatta az is, milyen tételt húz holnap ötödik diplomája megszerzésekor az államvizsgán. De leginkább tán az érdekelte, mikor veheti már le az öltönyt, mert utálta a protokolláris dolgokat.

Poénokon ugyanis nem kellett gondolkoznia, az csak úgy ömlött belőle. Aztán csillogó szemmel leste a hatást, majd jót nevetett a bajsza alatt, s elégedetten ment tovább.

Azt mondják, a pedagógus szereti a gyerekeket, s vannak közöttük, akiket szeretnek a gyerekek. Ez két különböző dolog, de benne mindkettő egyesült. A gyermeki logika szerint utálatos az a tanár, aki sokat és keményen követel. Őt mégis szerették, szeretik, szeretni fogják, mert érezték a szeretetét, azt, hogy értük küzd. Sok dolog érdekelte, de neki ez jelentette leginkább az életet, s talán ez égette el ilyen hamar. Ti, akik ebből a lángból valaha kaptatok, őrizzétek. Vicceit ne felejtsétek, depresszió ellen használjátok!

Miért gondoltuk volna, hogy ezen a ballagáson 52 évesen ő is búcsúzik második otthonától, ahová több mint két évtizede járt haza, hogy búcsúzik tőlünk, kollégáktól, volt és mostani tanítványaitól, szüleiktől, az élettől.

Családjától nem tudott elbúcsúzni, mert olyan gyorsan érte utol a halál, pedig biztosan mondott volna valami.., valami haláli jó viccet.

Őszinte tisztelettel emlékezünk Rád, TANÁR ÚR!