Tisztelt Szerkesztőség, Kedves Magyarok!
Rövid dilemmázás után döntöttem úgy, hogy megírom gondolataimat az e havi eseményekről, levelem elsősorban március 15-éről szól. Nem a (sajnos) megszokottá vált gyalázatos rendőrterrorról, az arcátlan, de mégis térképarcú politikusainkról vagy a létező és jelentőssé vált kriminológiai fogalomról, a cigánybűnözésről szeretnék beszélni.
A téma, ami foglalkoztat: a kokárda. Lehet, hogy ciánosztogató (hála a jó Istennek) ex-belügyminiszterünknek, vagy bárkinek a kormányból és a látszatellenzékből ez csak egy színes rongydarab, ami a rendszerváltás egyik kötelező motívumává vált, nekem ez maga a magyar szimbólum. Helye a mellkas bal felén van, és, nem véletlenül, hiszen ott dobban mindenkinek a szíve, de sajnos nem mindenkinek ugyanazért. Van, akinek egy rongydarabért, van, akinek egy csodálatos jelképért. Előbbi tábornak mi magunk szavazunk bizalmat (?), az utóbbiaknak meg kár definiálnom március 15, a magyar kokárda, a szabadságharc fogalmát. Én most egy harmadik táborhoz kívánok pár gondolatot közvetíteni… előtte azonban néhány mondatot engedjenek meg.
23 éves vagyok, és lassan 3 éve külföldön élek, nagy részét Angliában, jelenleg azonban az Ír Köztársaságban, pontosabban Dublinban. Az íreknek és valamennyi gyarmatosított brit államnak, tartománynak kijutott az angol kegyetlenségből és elnyomásból, ezért történelmünk sok mindenben hasonló. Március 17-én ünneplik Szent Patrik napján az írek talán a legfontosabb nemzeti ünnepüket. Mi is történt 2009. március 17-én Dublinban?
Párommal a Patrick street-en álltunk, hogy megnézzük, hogyan is ünnepelnek a szabad kelták ebben a régióban. (Kár lenne tagadni, Angliának még mindig vannak gyarmatai!) A város nemzeti színekbe öltözött, minden gyermek, felnőtt és idős ember narancssárga-fehér-zöld. Mindenki nemzeti pólóban, válogatott mezben, trikolóros sapkában, vikingsisakban, indián tollas fejdíszben, boában… Túlzás nélkül úgy éreztem, hogy kiment az egész város ünnepelni, hogy a több kilométeren át tartó felvonulást megnézze. A felvonulás jellegével nem tudtam mit kezdeni, mert bár hallottunk skót dudát, ír kórust stb., nem éreztem úgy, hogy a Simpson család, valamint a King Kong-film megelevenítése szorosan kötődne Írország védőszentjéhez. Nem is ez a lényeg, hanem az emberek.
Ugyan láttam a tömegben az írek mellett szép számban olyanokat is ír színekben, akik etnikailag semmiképp sem tartozhatnak az őslakos keltákhoz, egy dolog közös volt: az emelkedett hangulat, az euforikus érzés, ami átjárta az embereket, mialatt ünnepeltek. Nem volt politikai rizsa, rendőri erőfitogtatás, csak és kizárólag a jókedv és a büszkeség. Nekem nem volt jókedvem.
2 nappal ezelőtt megismétlődött 2006. október 23-a több ezer kilométerre tőlünk. De ami még rosszabb, természetessé vált. Apátiába süllyedt a nemzet, és békétlen kómában fekszik, miközben hazaáruló patkányok erőszakolják. \ Kit érdekel?\ Tényleg, kit is… Hallom, alig hordtak az emberek kokárdát. Ezt tapasztaltam 2 évvel ezelőtt is, amikor otthon ünnepeltem, de állítólag idén ez a tendencia még rosszabb volt. Ültessük át egy kicsit Szt. Patrik napját a Kárpát-medence szívébe: az emberek piros-fehér-zöld kucsmában, hazai mezben, magyar színekben, hun és szkíta ruhákban, népviseletben ünnepelnek a családdal az utcákon, és arra gondolnak milyen szerencsések, hogy magyarnak születtek. Utópisztikus álmomat egy rendőrbakancs tapossa-rúgja szét, mintha egy George Orwell-regény borzalmai elevenednének meg.
Az, amit itt látok Dublinban, lehetetlennek tűnik Magyarországon, mert az 1984-könyvhöz jobban kötődő jelen érvényesül. Nacionalista, aki hazafi, így tehát soviniszta, aki pedig soviniszta, az antiszemita… a kör bezárult, és a tiszta szívű patrióta el van lehetetlenítve. Március 15-én gombóccal a torkomban olvastam, hogy otthon mi zajlott, zsebemet pedig már nem égette az aznapra váltott Beatrice-koncertjegy.
Este 8 óra, Dublin belvárosában, a Temple Barnál magyar szavakat hallok. Közelebb érve látom, hogy minden magyar ajkú kokárdát visel, bent a klubban dettó ugyanez. Este 9 után Nagy Feróék színpadra lépnek, és kezdődik valami, ami odahaza évekkel ezelőtt abbamaradt: igaz ünnepély. A teltházas klubban egy kezemen meg tudnám számolni, hány emberen NEM volt kokárda, de azok is büszkén énekelték, mind a nemzeti, mind a bulizós \’rice klasszikusokat, miközben folyamatosan lobogott a magyar zászló. Ezúton is hálásan köszönöm minden itteni magyar nevében is Ferónak azt a feledhetetlen, megható estét.
\ El lehet menni az országból\ – Gy. Ferenc, politikai bűnöző. El is mentek sokan, mert a magyarságtudat nem lakat jól, DE ERŐT AD! Nekem nem volt nehéz szívemhez közel viselnem azt a bizonyos három színt. Könnyű és felemelő a tudat, hogy magyar vagyok, s ez egyben a legsúlyosabb áldozatot is jelenti, de sohasem terhet. Írek, lengyel, litván, pakisztáni, indiai…bevándorlók között sem éreztem gondnak megmutatni a városnak, hogy annak születtem, ami vagyok. Otthon ezt sokan másképp gondolják. Wass Albert és Széchenyi gondolatai járnak a fejemben, mialatt Petőfi vére forr az ereimben, és megőrjít a tehetetlenség, hogy nem éreztethetem ezt milliókkal, akiknek közük van 1848. március 15-éhez.
Tihozzátok szólok, elkeseredett, meghurcolt, hitehagyott testvéreim! Tényleg csak az amerikai \ kétpártrendszer, nuku ellenzék\ kiépítésén fáradozó Gyurcsány-Orbán kettőst látjátok? Tényleg csak egy dühöngő Árpád-sávos zászlót lobogtató csürhét láttok a kereskedelmi csatornákon keresztül? Tátoghatja Gyurcsány a Himnuszt, mialatt skizofrén tekintete mögött az Internacionálé sorait énekli, hogy színészi teljesítményét fokozni tudja. Fröcsögheti Orbán, hogy nélkülük itt minden rossz, és csak akkor lesz jó, ha beállunk a narancssárga polgári-liberális zászló alá. NEM, NEM, SOHA! – mondta a baloldali költő, kinek igenis fájt Trianon sebe.
Petőfi és a prófétaköltészet volt irodalom érettségin az én tételem, melynél szebbet nem is kívánhattam volna magam számára. Példamutató szavai 1956 óta nem voltak ennyire tisztán érthetőek és aktuálisak, mint ma: \ Talpra magyar, hí a haza!\ . A nemzet költőjének szavait nem olvasni, hanem hallani kell, s kiben némák ezek a szavak, az vakságra ítéltetett, hogy sohase beszéljen, arról, ami a hazával történik. Az utolsó pillanatban hiába halljuk harsány halálsikolyunkat, mert tekintetünket csak pár tiszta pillanat erejéig nyerhetjük vissza, hogy utána vérbe fulladva kapaszkodjunk bele megtaposott zászlónkba, mely a véráztatta magyar földön hever haldoklástól remegő karunk mellett.
Bartha Tibor, alias Publiciszta