De mint akkor, most is meg kell tennem. Felkelni, megrázni magam és elindulni szüleim tanításai lapján, hogy leküzdjem a hétköznapok által elém állított akadályokat. Megküzdjek a félelmeimmel, elkerüljem az élet ezernyi csapdáját és trükkjét amivel be akarja nekem bizonyítani, hogy fölém kerekedhet és kiszolgáltatott vagyok, kényre-kedvre.

Talán mások voltak az idők, talán mások a gondok is. Az iskolába menet éreztem, hogy a hullámok összecsapnak fölöttem és tanárok képében aljas ármánykodásoknak leszek kitéve aznap is. A menzán az ebédemben hajszálat találtam, edzésre menet a buszon az ellenőr megbüntetett, mert otthon felejtettem a bérletem és az a kis szöszi kislány a másik osztályból sem mosolygott már olyan kedvesen rám a szünetben az udvaron. Igen, az élet kemény és könyörtelen. Ma már tudom, hogy akkor gyermeki mivoltomban az óriásinak vélt súlyok alól is volt kiút. Tettem érte, hogy legyen! Tanultam a hibáimból, pontosabb, precízebb, elszántabb lettem mint valaha. Anyám szavai mai is kísérnek – ébredj fiam!

És én ébredezek, nyitogatom szemeimet és nyújtózkodok, lerázom magamról az éjszaka és a sötétség urait és kimegyek a fényre. Kimegyek, hogy találkozzak barátaimmal, nemzettársaimmal, magyarokkal. Velük akik, mint én, szintén tagjaikat morzsolgatják és még kissé kókadtan, de már egyre határozottabban tudják elég volt az álomból és a tétlenségből. Érzik itt az ideje, hogy tegyenek magukért, hogy ne érezzék azt, hogy a hullámok összecsapnak a fejük felett, hogy lerázzák magukról az aljas ármánykodókat, hogy felemeljék szavukat a hajszál ellen. Itt az ideje, hogy ne kelljen tartanunk a büntetésektől és attól, hogy szeretteinknek nem lesz kedve mosolyogni, se ránk, se gyönyörű országunkra. És bár az élet még mindig kemény és könyörtelen, legyen holnapunk és legyen akiknek majd egy napon a fülébe súghatjuk reggelente – ébredj fiam!

LE 184 616