Sokat gondolkodtam, hogy a mai tüntetésre ki vihetem-e a lányaimat, de miután Ők is szerettek volna jönni és én is úgy gondoltam, hogy az erőszak áldozatairól való megemlékezés olyan nemes ügy, amiből nem hagyhatom ki a gyermekeimet, és mégiscsak itthon vagyok, a saját hazámban, hát kisétáltunk a Hősök terére.
Hallgattuk a szónoklatokat és a koncertet, a gyerekek önfeledten szaladgáltak a téren, a csúnya bakancsos szélsőjobbosok meg mosolyogva adtak nekik utat. Nagyon jól éreztük magunkat a menetben is, sokan jöttek oda hozzánk csak úgy köszönni és megköszönni, hogy mi is ott vagyunk!
Mindenkin az látszott, hogy örül, hogy ott lehet, nem akart senki cigányt verni, vagy balhét provokálni, de készültek arra, hogy ha kell, megvédik magukat. A Szabadság téren Budaházy elmondta a záró szövegét, még büszkén beszélt arról, hogy nem volt rendbontás és mehetünk együtt elhelyezni a cipőket.
Ekkor indultunk volna mi is, a terv pedig az volt, hogy utána szépen hazasétálunk. Ahogy az emlékmű felé fordultunk, váratlanul könnygáz felhővel találtuk szemben magunkat. Próbáltam a lányokat kivinni a tömeg szélére, de nem volt időm, mert a rendőrök ránk terelték az embereket. Az ezután történtekért tartozom köszönettel minden magyar honfitársamnak, aki azonnal a segítségünkre sietett!!
Valaki odavezetett minket a kúthoz az emberek utat adtak a gyerekeknek, hogy a gáztól vöröslő, könnyező szemeiket kimossák. Köszönöm NEKTEK! Ekkor vettem észre, hogy a rendőrök nem álltak meg, már nagyon közel voltak, de arra gondoltam, hogy csak nem lőnek rá 8 és 11 éves gyerekekre, hiszen látnak minket! Megtették. Közvetlenül mellettünk csapódtak a könnygáz-gránátok. A gáz nagyon erős volt. Köszi!
Egy fiatal pár odajött és megitatta a lányokat vízzel. Köszönöm NEKTEK. A rendőrök és a kizavart tömeg között álltunk, arra gondoltam, hogy mindenképp az egyenruhások felé kell szaladnunk, mert arra, ugye, nem lőnek, de azok halált megvető bátorsággal, testi épségük kockáztatásával szembeálltak velünk és tovább meneteltek felénk. Köszi!
A Nádor utca felé kezdtünk menekülni, mert én tényleg azt gondoltam, hogy a készenlétisek kiengednek a kordonon. Nos, ma nem először lepődtem meg. Köszi.
Két férfi kapott el bennünket, mutatva a menekülő utat a templom felé. Köszönöm NEKTEK!
A templom lépcsőjéről rohantak elénk a férfiak, nyújtották felénk a kezüket segítségül, majd biztonságba helyeztek odabent a karzaton. Köszönöm-köszönöm NEKTEK!
Nem sok kell, hogy elsírjam magam, de nem az ijedtségtől, hanem mert nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy egyszerre nyúlnak felénk a kezek a templomlépcsőről. Ilyen Magyarországot szeretnék a gyermekeimnek, ahol nem félsz a kezét nyújtó idegentől, mert tudod, hogy nem elvenni akar, hanem minden hátsó szándék és fondorlat nélkül, önzetlenül a segítségét adja.
A lányaim végig nagyon bátran viselkedtek, büszke vagyok rájuk. Megkértek, hogy a nevükben mondjam el, hogy mindenkinek, aki ebből az írásból magára ismer, nagyon köszönik, még ha rendőr is az illető, mert sokat tanultak a mai napon, főleg azt, hogy kiben bízhatnak, vagy kitől merjenek segítséget kérni.
Idehaza, a lányokkal és a 14 órányi munkából este 9-kor hazatérő párommal összegeztük a történteket. A lányok, most már nem a gáztól, hanem büszkeségtől csillogó szemmel meséltek, mondták, hogy meg voltak ijedve, de örülnek, hogy ott lehettek, mert sok dolgot megértettek, és a mai napjuk megkoronázásának nevezték a megemlékező Istentiszteletet, a menedéket nyújtó, Hazatérés templomában.