Gondoskodott bezárásukról az elmúlt évszázad legarrogánsabb, legkártékonyabb, legaljasabb pártja, az szdsz és annak miniszterei. Túl vagyunk egy kormányszakításon. De itt vannak a gondoskodás nélkül maradt lipótosok, a leamortizált kórházak, megszüntetett szülészetek, bezárt iskolák, félbehagyott mammutépítkezések, a világ legdrágább és leglassabban készülő metrója. Ja, a korábbi pszichiátria épületeire egy magát egyháznak nevező vállalkozás vetett szemet. Szülészetek nélkül mégiscsak gyorsabban fogy a magyar. Iskolák nélkül könnyebb átmosni az agyakat, a félművelt, kompetencia-bunkó emberek könnyebben csábíthatók a plázákba, elhiszik a hazugságokat, nem hisznek istenben. A kormányzati negyed százmilliárdjából csak csurrant-cseppent a talpnyaló siserehadnak. A metró árából meg jól meghízik a főpolgármester pártjának kasszája. Ez marad ránk a forró nyárból.
Mennyire látunk előre? Semennyire. Nem tudunk tervezni, köszönhetően a hozzáértés nélkül, mindig arrogánsan cselekvő, a szadesz bankárjait most is maga mögött tudó, se nem szocialista, se nem demokrata, se nem magyar kormányvezérnek és mamelukjainak, fent a központban, és lent a mindennapokban. Egy nagy bank lett az ország, ahol csak a hozam, a haszon számít. Uzsorakölcsönből élünk, már a gyógyszert, a tankönyvet is megvehetjük hitelből. Iskoláinkat eladjuk néhány fillér haszonért. Akad olyan település jó néhány, ahol nincs posta, nincs iskola, nincs munka, nincs vonat, nincs busz. Leírtak minket nullára a traubigyárosok, a színesfémgyűjtők, a kádkőgyárosok, a törpepárt nulla toleranciát gyakorló tóraolvasói. Nem kell mindenkinek megdolgoznia a pénzért, van, akinek csak úgy jár. Van, akinek napi 14 órájába kerül az a kevés. Az említett fehérjekoncentrátumok gondoskodnak róla, hogy az se maradjon nálunk sokáig.
Kompetencia lett a hazugság, a talpnyalás. Azok, akik tegnap még nevüket adták valami mellett, most szorgosan bizonygatják, hogy ők éppen az ellenkezőjét akarták. Megmérgezi a hazugság a mindennapjainkat. Bármit ígérhetünk, úgysem kell betartani. A világraszóló botrányok kis halait látványosan megbüntetik, a legnagyobbat kaszáló nagyfőnökök megússzák. Gyöngyösön a vöröscsillagos párt mindenkit kizár, lemondat, aki mást akar. Ez az a híres tolerancia? Inkább bosszúnak nevezném. Ennyi telik ezektől. Állandóan azt szajkózzák, mindennek az oka a polgári kormány. A fülünkbe üvöltik, hogy úgysem változik semmi, különben is mindenki fogja be a pofáját. Hát fogjátok be ti!
Hozzáértés nélkül, tehetségtelenül, magas gőggel felvértezve hirdetik az igét, a miúgyisjobbantudjuk biztos tudatában. Kormányt vezetnek, várost vezetnek, intézményeket vezetnek, egy országot vezetnek-félre. Ennek ellenére még mindig ők diktálnak.
A templomok harangjainak zúgása hirdeti Isten hatalmát. Akad mifelénk, akinek már ez is sok, és beszüntetné a harangszót. Robotzsarunak álcázott biztonságiak próbálják meg belénk oltani a félelmet nemzeti ünnepeinken. Nem viselik el a magyar címert, a nemzeti lobogót. Nem toleránsak. Csak tőlünk várják el, hogy azok legyünk. Szent István ünnepe számukra nem ünnep. Az első megkoronázott magyar király nekik semmit sem jelent. A templom a szemükben egy látnivaló csupán. És mégis itt vagyunk, magyarul beszélünk. Kurultajt tartunk 50 ezer emberrel. A legutóbbi felmérés szerint 6 millió katolikus él hazánkban. Legalább lmillió református. Szent Jobb-körmenet, Bazilika, Csíksomlyó, István-nap, Advent, Úrvacsora, Himnusz, Áldás – sorolhatnám tovább. Nekünk ezek a nemzetet, Istent, a Hazát jelentik. Mária országa vagyunk és az is maradunk. A törpék pedig tanuljanak meg még törpébbek lenni!
Új tanév kezdődik. Mindannyiunknak. Tanuljuk meg a demokráciát. Ahol nem lövik ki a szemünket, ahol nem rúgnak belénk, ahol nem akarják hülyék belénk magyarázni hogy hülyék vagyunk, ahol nem a hazugságot foglalják imába, ahol nem az ingyenélő bandát védi a hatalom. Merjünk nagyot álmodni, tanuljunk meg igazat mondani, őszintének maradni, becsületesnek lenni. Merjünk magyarnak maradni.
“Akié a föld, azé a jövendő… de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel áll hozzá, aki megérti a föld szavát… magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni… egy kicsit többnek lenni minden tekintetben… többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni… okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni… meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell… de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra…” (Vass Albert)
Szakál Zsolt