Egyesek a mai napig árulónak tartják őket. A legtöbben azonban belátják: nemigen volt más választása. Harcolni, kitartani a végsőkig, illetve fölöslegesen vért ontani – nos, ez két különböző dolog. A magyarok 1848/49-ben bátran, hősiesen harcoltak. Hibákat követtek el, széthúzás is volt, de nem volt hiány önfeláldozásban, hazaszeretetben, bátorságban. “Óh, más magyar kar mennyköve villigott” még akkor. Azóta más , újabb vereségek is érték a nemzetet, mely mintha végképp összeroppant volna. “Mi a magyar most? Rút szibarita váz” – mondhatnánk megint csak Berzsenyivel együtt. De: harcban elesni, netán kemény küzdelemben a túlerő ellenében letenni a fegyvert nem szégyen. De harc nélkül meghátrálni, a “realitásokra” hivatkozva a harctérről megfutamodni a legnagyobb gyalázat. Ősapáink 1848/49-ben kiállták a próbát. Vajon kiálljuk mi is?