Ma 175 éve Rimaszombat első, útba eső lakóházában, jelesül Marczel József csizmadiamester házában, megszületett Reindl Ludovika, akit ettől kezdve lényegében soha nem hívtak se Reindlnek, sem pedig Ludovikának. A kislány születésének ugyancsak sok köze van a császári katonatisztekre vonatkozó szigorú nősülési szabályokhoz, s tekintettel a dátumra – 1850. szeptember 8. – a magyar szabadságharchoz, hogy a papa nótás kedvét már ne is említsük.
Az édesapa, a nagyváradi születésű Reindl Sándor ugyancsak szeretett énekelni, ilyenformán vonzódott a művészetekhez is – már ez jó indíttatás arra, hogy beleszeressen Ponti Lujzába, a vándorszinésznőbe. Hamarost el is vette feleségül – annak ellenére, hogy a katonatisztekre vonatkozó nősülési kauciót meg tudta volna fizetni. Így aztán már-már búcsút mondott a katonaéletnek, csakhogy időközben kitört a forradalom, s a szabadságharc során a magyar haza védelmében szükség volt minden fegyvert forgató kézre, így a mi Sándorunk beállott huszártisztnek.
A forradalom elbukott, Reindl Sándor bujdosni kényszerült – ugyan lett-e volna alkalmasabb hely rá más, mint a színésztrupp: itt Váradi Sándor néven lett komédiás. A kis Ludovika, akit édesanyja után mindenki csak Lujzának nevezett, közben – mi sem természetesebb – ötéves korától a darabokban szerepeket kapott: az Isten sem tudta volna megmenteni a színészi pályától.
“Két dologra vágytam – mesélte utóbb gyermekkoráról – Cipóra és Cipőre… annyit tudtam, hogyha belesülök, nem kapok vacsorát. Ezt apa mindennap többször is elmondta, e félelem miatt nincs lámpalázam.” Ötéves korában árvaságra jutott, édesapja a színpadon halt meg, s akkor már a mi Lujzánk szinte kész színésznő volt (Mezőtúron állt először színpadra), majd tizenhárom évesen csodagyerekként a budai Németszínházban aratta fergeteges sikerét. Előbb édesapja után Várai, később gyámapja után a Kölesi Lujza művésznevet viselte. Aztán 15 évesen a szabadkai színházba szerződve megismerkedett a katonazenekart vezénylő Jan Blaha cseh származású német katonatiszttel. A magyarul nem is beszélő férfi legott feleségül veszi – Blaha Lujzát ma is az ő nevén ismerjük, pedig még kétszer vált hivatalosan nevet. (1875-ben hozzámegy Soldos Sándor földbirtokoshoz, majd 1881-ben Báró Splényi Ödön felesége lesz.) Amikor egy év múlva Debrecenbe szerződik, már országos hírű primadonna, s bécsi vendégjátéka után az osztrák operettközönséget is meghódítja, de hiába kínálnak neki jó pénzért német szerződést – ő magyar színésznő akar maradni, s persze az is marad.
Tizenkilenc évesen megözvegyül, de addigra már igazán nagy neve van, olyannyira nagy, hogy a pesti Nemzeti Színház igazgatója, Szigligeti Ede Debrecenbe küldi rendezőjét, Paulay Edét s a jó szakvélemény után maga is megnézi a művésznőt. Szerződést ajánl, s 21 évesen Blaha Lujza már a Nemzeti Színház tagja. Sokan féltek, hogy az 1871-es bemutatkozását a vidéki rajongók szándékosan megbuktatják, hogy visszaszerezzék csillagukat, de a “Tündérlak Magyarhonban” c. népszínmű végén a tapsbojkott elmaradt, s Blaha Lujza fergeteges sikert aratott.
Negyven és ötven között a visszavonulás foglalkoztatja: házat s jachtot vásárol Balatonfüreden. A balatoni klíma és a szabad szárnyalás a vízen komoly gyógyír romló egészségi állapotára, “a vizilevegő” jelentős jobbulást eredményez. Az 1896-os tízhónapos vidéki körútját soha nem látott ünneplés kíséri, ennek eredményeképp egyelőre elveti a visszavonulás tervét. A századforduló évében (1900) I. Ferencz József koronás aranykereszttel díjazza a Nemzet Csalogányát, ahogy az a kitüntetéshez tartozó oklevélben írva vagyon. Egy évvel később a Nemzeti Színház igazgatója, Beöthy László megteremti a “Nemzeti Színház örökös tagja” elnevezésű kitüntetést, e kör első tagja: Blaha Lujza.
Hetvenedik születésnapján róla nevezik el a Budapesti Blaha Lujza teret – ezt az ünnepséget a téren lévő, színházra néző erkélyéről kíséri figyelemmel. Blaha – bár hivatalosan már korábban visszavonult – utoljára 1923-ban lépett színpadra a Városi Színházban, a Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen, de itt nem énekelt, ugyanezen évben az Országos Színészegyesület örökös tagjává avatta.
Temetése (1926) az országban százezres tömegeket mozdított meg. Ravatalánál kétszáz fős cigányzenekar játszott, s Jókai és Ady nyughelye mellett kapott örök szállást. Temetése leginkább Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc és Jókai Mór temetéséhez fogható: még Horthy kormányzó különmegbízottja, Kárpáthy Kamilló is eljött, sőt az elcsatolt vidékekről, Erdélyből, a délvidéki Szabadkáról és a felvidéki városokból külön csoportok érkeztek a nemzet nagy színészétől végső búcsút venni.
Hunhír.info