Nem kerek évfordulóról beszélünk, de mivel sokakat foglalkoztat, talán érdemes kissé kitérni a 106 évvel ezelőtt történt eseményekre.
Az előzmények talán minden kedves olvasó előtt ismeretesek. A párizsi békekonferencia által küldött Vix-jegyzéket 1919. március 20-án kapta kézhez az 1918. október 31-e , úgynevezett őszirózsás forradalom révén hatalomra került Károlyi-kormány. Lényegében újabb magyar területek megszállását követelte, alapvetően a Partiumban előrenyomuló Román Királyi Hadsereg által. Ez már akkor is nyilvánvaló volt, hogy annektálást, bekebelezést jelenthet, ugyanis a megszállt területeken megtörtént a közigazgatás, utcanevek, feliratok cseréje, a közigazgatási alkalmazottak, vasutasok felesketése az utódállamra. Aki ezt nem tette meg, a nyilvános megbotozást kockáztatta.
A naiv és felelősségét nem teljesen átérző Károlyi–Jászi-kormány lemondott, a hatalmat az egymással szövetségre lépő szociáldemokrata és kommunista pártnak adták át. Így 1919. március 21-én létrejött a Magyarországi Tanácsköztársaság, mely hazánk sorsát a remélt világforradalomra bízta. Vitatott a magyar kommün történeti megítélése, természetesen nem lehet egyoldalú módon himnuszokat zengeni róla, sem pedig megítélését kizárólag a terrorra egyszerűsíteni.
Talán pozitívnak tekinthetőek bizonyos naiv szociális intézkedések, melyek bizonyos ideig társadalmi támogatottságot is eredményeztek. Gazdaságilag nem bizonyult eredményesnek a gyors szocializálás egy kimerült országban. A legfőbb eredmény azonban a területvédelem volt, minden bizonnyal ezért alakult ki közel két és fél hónapig tartó konszenzus a kommunisták és a nacionalista középrétegek között.
A régi tisztek vezetésével rövid idő alatt létrejött Magyar Vörös Hadsereg jelentős csapást mért a főként francia és olasz tisztek által vezetett csehszlovák hadseregre. A III. hadtest május 30. és június 10. között indított északi hadjárata révén a magyar csapatok felszabadították Kassát, Eperjest, Bártfát, nyugaton elérték a Nyitra-Aranyosmarót vonalat, a csehszlovák kormány már a menekülést fontolgatta Pozsonyból. Liptai Ervin hadtörténész kitűnően dolgozta fel az északi hadjáratot, műve egyedüli problémája az átideologizáltság.
Június 10-én a békekonferencia véglegesítette a magyar határokat, a június 13-án a Forradalmi Kormányzótanácsnak küldött Clemenceau-jegyzék a Felvidék kiürítése feltételeként kilátásba helyezte, hogy a román csapatok kivonulnak a Tiszántúlról.
A hadsereg kedve, harci morálja felmorzsolódott. Nagyapám, Birkás Sándor és testvére János, szinte 18-19 évesen megjárták a Doberdót, Orosházáról álltak be a Magyar Vörös Hadseregbe. Nem ideológiai okokból, hanem mert csak a Magyar Vörös Hadsereg, vagy a Román Királyi Hadseregbe történő kényszersorozás között lehetett választani. Emlékei szerint a további előrenyomulás elmaradt, ezt a parancsnokok úgy magyarázták, megvonták a határokat, nincs értelme a további harcnak. A magyar csapatok kivonultak a Felvidékről, a románok nem adták át az élelmiszerellátás miatt fontos Tiszántúlt.
Ezzel a magyar kommün történelmi szerepe, küldetése megszűnt. Minden bizonnyal ez volt az oka az ellenforradalmi mozgalmak június 24. körül történt kirobbanásának. A fővárosban a Ludovika Akadémia tisztjelöltjei, az Engels (Vilmos főherceg) laktanya legénysége, az újpesti Mauthner Bőrgyár szociáldemokrata gyárőrsége csatlakozott a felkeléshez. A Dunán a Maros, Csuka és a Pozsony nevű monitorok levonták a vörös lobogót, felhúzták a nemzeti színű zászlót, majd lőni kezdték a Szovjetházat (ma Hungária Szálló). Az inkább defenzív, mint offenzív felkelési kísérlet elszigetelődött, ugyanis Haubrich József szociáldemokrata politikus, a IV. budapesti hadtest parancsnoka bizonytalankodott, korábbi homályos utalásai ellenére nem merte a kommün vezetése elleni fellépésre rávenni a még a kommünhöz jelentős mértékben lojális egységeket. 25-én reggelre a Ludovika Akadémia, az Engels-laktanya, a Mauthner Bőrgyár megadták magukat, a monitorok elhagyták a fővárost.
A 25 éves Oraviczabányai Mahr Jenő főhadnagy, a felkelő monitorok egyik parancsnoka Paksnál a kommünhöz lojális monitorokkal történő összecsapásban halt hősi halált.
A felkelés szervezője, Lemberkovics Jenő százados hősi és tragikus sorsa a Ludovikában ért véget, a vörös karhatalmisták megölték. Minden bizonnyal a frusztrált düh is bejátszott e kegyetlen tettbe, ugyanis a védők több rohamot visszavertek, a támadók viszonylag súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor alig kiképzett 15-16 éves vörösőröket is támadásra indítottak az Üllői úton elhelyezkedő monumentális épületegyüttes ellen.
A nagyobb megtorlást csak az antant megbízottja, Guido Romanelli ezredes akadályozta meg, mikor felhívta a kommün vezetői figyelmét a várható következményekre.
E napokban felkeléssorozat kezdődött a Duna két partján, a Dunántúlon, Tolnában Szekszárdon és Dunaföldváron, az alföldi oldalon pedig Kalocsa, Solt, Harta, Kiskőrös, Dunapataj, Soltvadkert stb. településeken. Az itteni felkeléseket még a rekvirálások és a kényszersorozások miatti ellenállás is kiváltotta.
A kommün vezetése e felkeléseken még úrrá tudott lenni. Példaként a Kalocsa környéki felkeléseket a Fehér Imre ezredes vezette Vasas ezred leverte, majd a Szamuely Tibor vezetésével beérkező Lenin-fiúk meglehetősen kíméletlenül megtorolták. Csak – nem mellékesen – jelezzük a csehszlovák és román hadsereg is számos esetben lépett fel kegyetlenül a hadifoglyok és az ellenálló civil lakosság ellen. Példaként pont június 24-én a román hadsereg Apátfalva rekvirálások és rablások ellen fellépő magyar parasztága ellen. Ennél is súlyosabb volt a július 24-én Hódmezővásárhelyen végrehajtott terrorakció. Csak megemlítjük, a román hadsereg főparancsnoka, Prezan tábornok nemrég kapott szobrot Kolozsváron, Stefanik szlovák tábornok szobra pedig a szarvasi gimnáziumban áll, ahol érettségizett.
Minden bizonnyal realitásként tekinthetjük, ha e felkelések sikeresek, vagy ha a Forradalmi Kormányzótanács a szegedi kormány kérésére esetleg átadja a hatalmat, az esetben sem történik érdemi változtatás a határok kérdésében. Legfeljebb a terror kölcsönös eszkalációja lett volna elkerülhető.
Tehát a magyar kommün júliusra teljesen elveszítette legitimitását, csak a még hozzá lojális karhatalmi és fegyveres alakulatok tartották fenn. A kommunista vezetés az országnak, de saját magának is jobbat tett volna, ha már június közepén és nem augusztus 1-je délután hagyja el az országot. Ez esetben sem valószínűsíthető, hogy az antanthatalmak támogatását bíró cseh és román haderő megáll, vagy kedvezőbb határokra számíthatunk.
Egyébként az 590-600 körüli vörös terror, majd a hasonló arányú fehér visszavágás népességarányosan is messze alatta maradt az orosz polgárháború, a török-görög-örmény konfliktusok, de még a finn polgárháború arányainak is. Ráadásul az említett 590-600 körüli számok veszteségei közel harmada mindkét esetben a fegyveres összetűzések, harcok áldozatai voltak.
1919 júliusa hangulatát leginkább Babits Mihály megrendítő verse adhatja vissza:
(…) Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
Szíttál-e lassú mérgeket
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés (…)
Az 1919-es tragédia utolsó felvonása a Magyar Vörös Hadsereg utolsó támadási kísérlete, a július 20-ai tiszai offenzíva volt. A rendelkezésre álló erőkkel nem lehetett eredményt elérni.
Más jellegű összehasonlítás: annak idején az általános iskolában Pap Istvánné kitűnő történelemtanárunkkal részletesen elemeztük ezen akció lehetőségeit. Ő bebizonyította, hogy nem volt a magyar vezetésben árulás. Erre személyes okai is voltak, a Stromfeld Aurélt felváltó vezérkari főnök, Julier Ferenc személyét akarta mentesíteni az igaztalan rágalmaktól, ugyanis rokona volt. Ma 18-20 éves érettségizett fiatalok, mikor a monitorok lázadásáról beszélgetünk, elkezdenek nevetni, hogyan lázadhatnak fel a képernyők. El kell nekik magyarázni, hogy ez mást jelentett.
Gyerekként, fiatalként számos filmet láttam a témáról. Talán nem ártana egy reális képet mutató filmalkotást készíteni a korról. Jobban formálnák a közvélemény történelmi tudatát, mint a hétmilliárd forintból készült, lényegében teljesen értelmetlen produkciók.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
