Szomorú és tragikus volt a Habsburg-önkényuralom Haynau megtorlásait követő egy évtizede. Kivégzések, elnemzetietlenítés, az alkotmányos jogok elnyomása voltak a legjellegzetesebb vonásai.

Ausztria 1859 júniusában ugyan vereséget szenvedett a francia-piemonti erőktől, de ez hazánk helyzetét lényegében nem változtatta meg. A győzteseknek sem volt különösebb terve hazánk felszabadítására. Sőt, egy ellenkező példa, a Risorgimento jelképes alakja, Giuseppe Garibaldi (1807-82) 1861-ben kijelentette, hogy az 1859-ben Alexandru Ioan Cuza (1820-73) moldvai fejedelem alatt egyesült két dunai fejedelemség, Moldva és Havasalföld határainak a Tiszáig kell terjednie. Mindannak ellenére, hogy a Szicíliai Kettős Királyság ellen 1860 májusától októberéig tartó sikeres hadjáratában jelentős, szinte döntő szerepet játszott a Magyar Légió.

Éppen ezért csak a legnagyobb tisztelettel nyilatkozhatunk azokról a magyar hazafiakról, akik teljesen elszigetelt és reménytelen helyzetben, az 1850-es években a tevőleges ellenállás útjára léptek, és ezért életüket áldozták (Libényi János (1831-53), Jubál Károly (1818-53), Török János (1806-54), Gálffy Mihály (1817-54), Noszlopy Gáspár (1820-53), Hatvani Imre (1818-56) és még sokan mások.

A pesti egyetemi ifjúság éberen őrizte 1848-49 emlékét a Bach-rendszer önkényuralmával szemben.

1860 márciusában a közép-itáliai Emilia-Romagna és nagyobb városai (Modena, Parma, Mantova) népszavazáson a Szárd-Piemonti Királysághoz történő csatlakozás mellett döntöttek. Ez felerősítette a forradalom és szabadságharc hagyományait ápoló egyetemi ifjúság reményeit.

Az egyetemi ifjúság a rektori és rendőrségi tilalmak ellenére úgy döntött, hogy koszorúzással emlékezik meg március 15-én a szabadságharc hősei és mártírjai emlékéről.

Itt őszintének kell lenni, olvasgatva a kiemelkedő történész, Raffay Ernő és felesége, Raffay Andrea irodalomtörténész blogját, találtam egy nagyon szép megemlékezést az 1860. március 15-én halálosan megsebesült Forinyák Géza (1841-1860) joghallgatóról. Tehát, bár tudtam, és számos esetben tanítottam is ezt az eseményt, a megemlékezés ötletét az említett forrás adta.

A nemesi származású jurátus a megemlékezés szervezésének egyik kezdeményezője volt.

A megemlékezni szándékozó fiatalok a ferencvárosi temető kapujánál néztek farkasszemet a rendőrséggel, mely meg akarta akadályozni a koszorúk elhelyezését a szabadságharc elesett hősei és kivégzett mártírjai sírjánál. A rendőrség sortűzzel rettentette el a fegyvertelen, békés fiatalokat, egy golyó szétroncsolta Forinyák Géza térdét. Hiába szállították be a Rókus-kórházba, a nagy vérveszteség végzetesnek bizonyult.

Temetése április 4-én néma tüntetés volt az önkényuralom ellen.

A pesti tüntetés hatására a döblingi elmegyógyintézetben fogva tartott gr. Széchenyi István április 8-án maga ellen fordította fegyverét. Közvetlen ok az volt, hogy az Ein Blick című, a birodalmat gúnyoló írása miatt Johann Kempen (1793-1873) belügyminiszter rendőrsége zaklatni kezdte, és a nemzethaláltól rettegő, megrendült idegállapotú politikus a halálba menekült. „Nem tudom megmenteni magam”, e mondat volt naplója utolsó bejegyzése. Temetése szintén az önkényuralom elleni tüntetés volt.

Érdekes, hogy Kempen és a rendszer miniszterelnöke Alexander Bach (1813-93) Kecskemét díszpolgárai, nevük ott szerepel a városházán lévő márványtáblán. Címüket bizonyára a város a vasúti forgalomba történő bekapcsolása és a szabad királyi város cím megszerzése miatt kaphatták. Ha az ellenállás hőseinek megadjuk a tiszteletet, ezt már talán nem érdemes bolygatni. Történeti tény…

Forinyák Géza és Széchenyi halála, áldozata hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon elindult az alkotmányozás folyamata, az uralkodó az országgyűlés összehívására kényszerült. Sajnos egy év múlva újabb tragédia, öngyilkosság történt: a függetlenség, az 1848 áprilisi törvények helyreállítását követelő Teleki László (1811-1861), a Határozati Párt elnöke fordította maga ellen fegyverét.

Károlyfalvi József – Hunhír.info