Talán kevésbé ismert a magyar közvélemény előtt szabadságharcunk 175 évvel ezelőtti, Erdély területén lezajlott eseménysorozata.
A márciusi 12 pont egyike volt az Unió, vagyis a Magyar Királyság és az eddig külön kormányszékek által kormányzott Erdélyi Nagyfejedelemség közjogi és közigazgatási egyesítése. Erre a király által 1848. április 11-én jóváhagyott, a magyar alkotmányos monarchiát, polgári átalakulást megalapozó törvények alapján kerülhetett sor.
A soknemzetiségű Erdély két másik jelentősebb népcsoportja a főként evangélikus és katolikus szászok, valamint az ortodox románok ebbe nemigen akartak belenyugodni. 1848 májusában a szászok Nagyszebenben, a románok az egyházi központ Balázsfalván kinyilvánították saját területi autonómiájuk. A Batthyány-kormány álláspontja viszont az volt, hogy Magyarországon csak egyetlen politikai nemzet létezik, vagyis a magyar, ezért a délvidéki szerb és horvát, a felvidéki szlovák törekvésekhez hasonlóan ezt nem tudta elfogadni.
Ismeretes, hogy 1848 nyarára előbb a szerbekkel, majd a horvátokkal robbant ki az ellentét, azonban 1848 őszére Erdély is véres konfliktusok színtere lett.
Az 1848. október 16-18-án Agyagfalván megtartott székely gyűlés felszólította a románokat és szászokat, hogy „a két magyar hazát egyesítő és a király által szentesített törvény előtt meghajoljanak”. A fiatal érchegységi ügyvéd, Avram Iancu megkezdte a román nemzetőrség megszervezését és a magyarellenes akciókat. Alakulatainak római elnevezést adott, holott dr. Henkey Gyula, a nemzetközi hírű antropológus kutatásaiból tudhatjuk, az erdélyi románok kevésbé a rómaiakat vagy dákokat, hanem inkább a VI. századtól Erdélyben megjelent gepidákat tarthatják elődeiknek.
Miután az elvadult román felkelők Kisenyednél mintegy 150 magyar civilt meggyilkoltak, elszabadultak az indulatok, elkezdődtek az etnikai összecsapások. Október 23-án a Lázár Dénes őrnagy vezette marosszéki nemzetőr dandár Radnótnál szétverte Florian Micas prefekt egységét, majd e napon a román felkelők másik csoportja az érchegységi Zalatna bányavárost támadta meg. A kisvárost sem a földrajzi feltételei, sem pedig helyi magyar nemzetőrség létszáma és ereje nem tette alkalmassá a sikeres védelemre, miután védői megadták magukat, közel 700 civil lakosát ölték meg a Petru Braga vezette felkelők Ompolygyepűnél.
A november 5-ei marosvásárhelyi csatában a tüzérséggel nem rendelkező székelyek vereséget szenvedtek Anton Puchner erdélyi császári főparancsnoktól. Ezt követően a Háromszék kivételével szinte az egész Erdély a császári erők, a román vagy a szász felkelők kezébe került.
Kossuth Lajos, az OHB elnöke december 1-jén Bem József tábornokot (1794-1850) nevezte ki az erdélyi hadsereg parancsnokává. Bem katonai tehetségét már korábban bizonyította, ő volt az Adam Czartoryski herceg vezette, 1830 novembere és 1831 szeptembere között lezajlott lengyel szabadságharc-nemesi felkelés egyik katonai vezetője, Henrik Dembinsky, Jozef Wisocki mellett. Tehetségét, hősiességét ekkor kitűnően bizonyította, Petőfi szavaival, mint ”Ostrolenka véres csillaga”, amikor az általa vezetett lengyel nemesi felkelés erői az ostrolenkai csatában részsikernek tekinthető tüzérségi manőverekkel fékezni tudták a hatalmas túlerőben lévő orosz sereget.
1848 októberében a második bécsi forradalom egyik katonai vezetője, majd annak veresége után sikeresen kitört légiójával és Kossuthnál jelentkezett.
A szabadságharc 1849 januárjára a Tiszántúl és a Partium területeire szorult vissza, azonban a Debrecenben működő Országos Honvédelmi Bizottmány hatalmas erőfeszítéseket tett a hadsereg megszervezése érdekében, Nagyváradon felgyorsult a fegyvergyártás.
Közben az erdélyi erők parancsnokává kinevezett Bem tábornok megindította erőit Bánffyhunyad felől. Karácsonyra felszabadította Kolozsvárt, majd 1849. január 3-án Dorna-Vatránál Urban császári határőreit kiszorította Bukovinába.
Ezt követően déli irányba fordult, január 10-én Marosvásárhelynél, 17-én Gálfalvánál mért csapást Puchner csapataira. Lendületből akarta elfoglalni január 21-én Nagyszebent, azonban ez nem sikerült, majd február 4-én Puchner Vízaknánál összpontosított erői megállították. „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva között”, írta versében csodálója, segédtisztje, Petőfi Sándor őrnagy. A Puchnert kisegítő, a Havasalföldről Erdélybe bevonuló Lüders orosz tábornok túlereje elől a nyugati irányba vonult vissza.
Itt szükséges rövid magyarázat: az először a Moldvát megszálló orosz erők Havasalföldön a törököket segítették a forradalmi mozgalmak letörésében. Csak összehasonlításképp 1848. szeptember 13-án a havasalföldi forradalmárokat Omer és Fuat pasák győzték le a Dealul Spirii csatában. A havasalföldi szabadságharcosok létszáma 916, a törököké közel 6000 volt. Ekkora erővel reálisan aligha lehetett a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő államról álmodni.
Azért talán a számok tükrében mellékesen felvethető, miért alakulhatott így a magyar sors jóval nagyobb erőfeszítések és áldozatok ellenére akár 1848-49-ben, akár 1914-18 után?
Visszatérve, Bem serege útját Szászsebesnél az osztrák katonaság és a román felkelők akarták elzárni, akiken a Bem által rendkívül ügyesen alkalmazott tüzérség, majd a magyar szuronyroham nyitott utat. Komikus jelenet lehetett, mikor a lövegeit megközelítő császári katonákat Bem lovaglóostorával zavarta el. Ezt követően a stratégiai fontosságú Piski hídnál állt meg. Február 9-én Bem saját hősies fellépésével, lelkesedésre indító szavaival tudta rendezni a Piski híd előtt majdnem pánikba esett alakulatait: „Állj meg magyar, mert ha ez a híd elvész, egész Erdély elvész!”
A piski győzelmet követően támadásba ment át. Március 11-én elfoglalta a tüzérségével lángba borított Nagyszebent, a Vöröstorony-szoroson át kiűzte Lüders orosz csapatait az országból. Március 18-19-én Brassó-Feketehalom mellett mért döntő csapást az osztrák és orosz erőkre, akik kimenekültek az országból. Talán nem érdektelen megemlíteni, Bem 4-6000 főnyi serege közel háromszoros túlerő ellen harcolt.
Bem a győzelmet követően amnesztiát hirdetett a legyőzött nemzetiségi felkelőknek, a román felkelés pedig az Érchegységbe szorult vissza.
1849 májusára szinte az egész Erdély felszabadult, a román felkelés szűk területre szorult vissza. Itt azonban 1849 májusában még véres konfliktus robbant ki Abrudbánya környékén. Erre a továbbiakban még vissza fogunk térni.
A győzelmet követően a magyar kormány párhuzamosan alkalmazta a megtorlást és az engedmények politikáját. Tragikus döntés volt a szász mozgalom vezetője, Stefan Ludwig Roth halálos ítélete. A magyar állam iránti hűtlenség vádjával elítélt szász evangélikus lelkész, jelentős teológus, filozófiai gondolkodó, Pestalozzi pedagógiai módszereinek szinte első magyarországi képviselője volt.
Tehát a szabadságharc erői hatalmas győzelmet értek el Erdély felszabadításával. Az erdélyi győzelmeket a Bácskában és a főhadszíntéren kivívott diadalok követték 1849 áprilisában és májusában. Ezekre az eseményekre még vissza fogunk térni.
Károlyfalvi József – Hunhír.info