A becsület napja (Tag der Ehre) máig mostohagyermeke az aktuális politikának. A történelmi távlat pedig már lehetővé tenné a kiegyensúlyozott, objektív megítélését a hősies cselekedetnek, amelyet Cseh Tamás olyan szívszorítóan gyönyörűen énekelt meg Széna tér (vers: Bereményi Géza) című dalában.
Lassan nyolcvan éve, 1945. február 11-én utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar főváros védői. Több mint 40 ezer – 23 ezer 900 német (ebből 9 ezer 600 sebesült) és 20 ezer magyar (ebből 2.000 sebesült) – katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetőség közül választhattak: megadják magukat vagy kitörnek. A feltétel nélküli megadás – a hadifogság – sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védősereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védők felmentésén fáradozó német erők kívülről nem tudják áttörni az orosz gyűrűt, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30-35 km-re (Mány – Zsámbék – Tinnye) térségében húzódó német vonalakig. A Budapest-erőd főparancsnoka – Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok – február 11-én 17 óra 50 perckor a IX. SS-hegyi hadtest hírközpontján keresztül leadta utolsó rádióüzenetét: “Munition ist zu Ende. Verpflegung aufgebraucht”. (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.) – ezekkel a drámai mondatokkal kezdődik a szöveg, majd elhangzik a rádióüzenet lényege: “a sötétedés beálltával kitörök!”Már kezdetét vették a kitörés előkészületei, amikor a Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes rádióján is elhangzott az utolsó rádióüzenet: “A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”
A védők felvették a reménytelen harcot a túlerővel szemben, és hősies módon küzdöttek utolsó leheletükig. Az eredmény megrázó: a német vonalakat elérő katonák számát a szakirodalom mindössze 785 főben állapítja meg. A többiek meghaltak, hadifogságba kerültek, eltűntek. Mintegy négyezer katona sorsa a mai napig is ismeretlen.
A gondos előkészítés ellenére a haditervet nem sikerült tartani. A szovjet csapatok tisztában voltak a védők helyzetével, ezért felkészültek egy esetleges kitörés elhárítására. Szakértő kutatók és túlélők szerint a kitörés főbb irányait és idejét a szovjetek tudták. Már az első métereken minden addigit felülmúló tűz fogadta a Bécsi Kapu téren kitörőket. A Széll Kálmán és a Széna tér körzetében kegyetlen közelharc kezdődött a beásott, elrejtőzött szovjetekkel, akik csak nehezen adták fel állásaikat. Ráadásul erős egységekkel, tüzérséggel, páncélosokkal töltötték fel a kialakított három védelmi övet, amelyekkel gyakorlatilag elzárták az összes lehetséges útirányt. Lesben állva várták az utcákon közeledő tömeget, hogy a kellő pillanatban gyilkos tűzzel árasszák el. A hátrébb jövők már hullahegyeken, nyöszörgő haldoklókon gázoltak át miközben golyószórók kelepeltek, aknák robbantak, lövedékek fütyültek mindenfelé. Kapualjtól kapualjig, fától fáig, romtól romig ugráltak előre a kitörni igyekvő katonák, miközben tüzeltek, ameddig futotta a töltényből. Aztán igyekeztek az elesett szovjetektől orosz géppisztolyhoz jutni, mert ahhoz lehetett lőszert is szerezni.
A kitörésben részt vevők közül csaknem húszezren elestek. Az elfogott SS-katonákra, az orosz és ukrán önkéntesekre, továbbá a járóképtelen sebesültekre biztos halál várt. A szovjet csapatok a kitörés elhárítása után sok esetben kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal. Számos visszaemlékezés számol be ezekről az esetekről, tömeges kivégzések is előfordultak. A fogaskerekű vasút töltésén tucatszám feküdtek a feltartott kezű német hullák, de nem járt jobban a Perbál mellett magát megadó háromszáz SS-katona sem, akiket néhány órával később kivégeztek. A hátrahagyott sebesülteket több esetben harckocsival taposták el, de előfordult az is, hogy a járóképtelen sebesülteket benzinnel lelocsolták és elégették. Az oroszok dühét az okozta, hogy az ostrom alatt, a háztól házig tartó kegyetlen küzdelemben maguk is igen jelentős veszteségeket szenvedtek, ráadásul rengeteg idejüket rabolta el a főváros bevétele.
Kevesen tudják, de a kitörés áldozatai közül sokan ma is ott nyugszanak, ahol közel 80 éve elestek. A Rózsadombon például az építkezéseken és földmunkákon számos helyen a mai napig kerülnek elő emberi maradványok. Pfeffer-Wildenbruch, miután nem sikerült elérnie az Ördög-árokból kivezető kijáratot, a Budakeszi út egyik villájában szovjet hadifogságba esett.
A kitörésben részt vevők közül több mint tízezer embernek sikerült átverekednie magát az orosz védőöveken és ki tudott jutni a budai hegyekbe. A szovjetek azonban a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó menekülőket felszámolták. A saját vonalakat körülbelül hétszáz fő érte el.
A kitörés első perceiben-óráiban estek el a legtöbben. Mintegy ötezren a Széll Kálmán és Széna tér, illetve a Margit körút térségében, valamint az innen kivezető utakon, kapualjakban lelték halálukat. Másnap és a következő napokban a még élő sebesülteket, elfogottakat a „felszabadító” szovjet katonák agyonlőtték. A budai erdőkben elfogott mintegy háromezer német és magyar katonát is a helyszínen vagy a kihallgatásukat követően – nem törődve a hadifoglyok helyzetét szabályozó genfi nemzetközi egyezménnyel – agyonlőtték. Sokukat előtte meg is kínozták.
A Vár pincéiben, kazamatáiban maradt 12 ezer főnyi sebesült sorsa még elborzasztóbb. A pincékbe berontó szovjet katonák azonnal elvitték az áramot szolgáltató aggregátort – volt akit a teljes sötétség a műtőasztalon ért. A felszabadítók ezután lángszórócsapást mértek a kazamaták bejárataira és kézigránátokat dobáltak be. Csak a volt Honvédelmi Minisztérium pincéiben háromezer sebesült halt tűzhalált vagy fulladt meg. A mai Széchényi könyvtár alatti német kórház egyes kórtermeibe is kézigránátokat dobáltak be, több ápolónőt megerőszakoltak, majd megkéseltek. A HM melletti kórház járóképtelen sebesültjeit az utcára rángatták ki, majd harckocsival tapostatták el őket.
A Citadella körül még hetekig is látható volt kb. 5000 német halott. Ők az SS tagjai voltak, fogságba estek, de nem volt irgalom lefejezték őket és diadalként kitűzték fejüket. A budai erdőkben, a Tabánban és a várban még napokig folyt a hajtóvadászat a lőszer nélküli német és magyar katonákra. A budai hegyeken keresztül menetelő német és magyar katonáknak 30-35 kilométert kellett volna megtenniük a német vonalakig a szovjet ellenőrzés alatt álló területen. A sokszor helyismerettel sem rendelkező katonák hamar kifogytak az élelmiszerből és a munícióból is, helyzetüket nehezítette a kemény fagy és a helyenként 20-30 cm mély hó is. Nem csoda, hogy a fáradtságtól, kialvatlanságtól és éhségtől elcsigázott katonák közül többen megőrültek vagy öngyilkosok lettek, a többség pedig szovjet fogságba esett, vagy a szovjet alakulatok végeztek velük, valóságos hajtóvadászatot rendezve.
Budajenő egykori levente lőterén – ez ma sportpálya – a német 13. páncélos hadosztály elfogott katonáival megásatták sírgödrüket, aztán a partoldalról belelőtték őket. 13 tetemet találtak ott nemrég a sírfeltárás során, de valószínűleg fekszenek még német és magyar katonák a futballpálya más része alatt is. Korábban a Kápolnánál emeltek ki 20 tetemet. A hadifoglyok közül, akiket mégsem végeztek ki nyomban, Sóskúton gyűjtötték össze. Később közülük ötezer a bajai táborból Vaskútra vezető „halálúton” vesztette életét. A menetben lemaradókat az őrök főbe lőtték, emléküket ma mindössze egy kereszt őrzi. A hadifoglyok közül a fegyveres SS-eket, a nagyrészt orosz és ukrán segédszolgálatosokat és a sebesülteket azonnal kivégezték. Az oroszok a sajátjaikkal voltak a legkegyetlenebbek, noha tudták, hogy volt idő, amikor az átállás volt a biztos halált jelentő német fogolytáborok kikerülésének egyetlen módja. Őket karddal szerették összeszabdalni, mielőtt agyonlőtték volna. Aki tehát a német egyenruhások közül nem németül válaszolt, azonnal megölték.
Február 12-én reggelre Buda belső kerületei elcsendesültek. A harcok ekkor már a budai hegyekben folytak, a város közepén lényegében befejeződött a küzdelem. Furcsa csönd ülte meg a városnak ezt a részét, mert a németek már nem, a szovjetek még nem uralták a helyzetet.
A győztes szovjet hadsereg vezetői tíznapos szabad rablást engedélyeztek. Százezer számra erőszakolták meg a nőket, és vittek minden értéket. A Szovjet hadvezetés hetvenezer hadifogoly ejtését írta elő. De az ostrom során a nyolcvanezres védőseregből csak 20 000 fő katonát ejtettek fogságba, a többit megölték. Rettentő nehézségekkel kellett szembenézni a civil lakosság is, melynek vesztesége az ostrom alatt (fegyveres támadás, éhezés, üldöztetés miatt) és után (hadifogság és „málenkij robot”) elérte a 100 ezer főt. Budapest lakói közül 50 000, vagy annál is több civilt hajtottak el évekre hadifogságba. A város lakossága az ostrom elől elmenekülőket is beleszámítva az 1944. áprilisi 1,2 millióról 800 ezerre csökkent. Különösen nagy volt a veszteség a belső kerületekben: az I. kerület lakossága például a felére csökkent, ép ház alig maradt. A főváros házainak 73%-a maradt ép, a többi részben vagy egészben megsemmisült. Nagy károkat szenvedett a közműhálózat, a tömegközlekedés, a főváros hídjait pedig fölrobbantották a Pestről Budára visszavonuló németek. A támadó szovjet csapatok vesztesége 400 000 halott és sebesült.
Miután a Budapesten rekedt védők sorsa kilátástalanná vált, két lehetőség közül választhattak: a kockázatos kitörés vagy a halállal felérő, évtizedig tartó, kegyetlen hadifogság. Már nem Hitlerért és a Harmadik Birodalomért küzdöttek, csupán az életben maradás ösztöne vezette őket. Kapaszkodtak az utolsó szalmaszálba, ami jelen esetben a kitörésben való részvétel volt. E napon néhány óra alatt hozzávetőleg 20 ezer (!) magyar esett el, csaknem ugyanannyi, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában. Bár a győztesek kitüntetésein azt hirdette a felirat, hogy azt Budapest elfoglalásáért és nem pedig felszabadításáért kapták, a szovjetek győzelmét mégis sokan ma is a felszabadulás napjaként ünneplik, holott ez nem más, mint egy következő, – ha lehet ilyet mondani – még embertelenebb diktatúra, a kommunizmus uralmának a kezdete.
„…Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
(Alekszandr Szolzsenyicin, Nobel díjas orosz író)
A fővárost védők – függetlenül attól, hogy német, vagy magyar katonák, vagy önkéntesek, nyilasok vagy civilek voltak – igazi hősök voltak. Míg Bécs két nap alatt esett el, ők 102 napig helytálltak két hadsereggel szemben, úgy hogy ebből 53 napig teljes bekerítésben harcoltak. Európa hősei Ők. Rájuk emlékezni nemcsak állampolgári jogunk, de egyúttal kötelességünk is.
Hunhír.info – Turul.info
