Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Az újkori idők egyik legnépszerűbb politikusa, Kossuth Lajos (1802-1894) élete csupa ellentmondás, de a legkritikusabb, forrongó pillanatokban mégis bő száz éve azt énekli mindenki, hogy “Kossuth Lajos azt üzente…”
Kevés buzdítóbb dal van a magyar zeneirodalomban, mint a Kossuth-nóta, amely dallamának eredete többek szerint Rákócziig vezethető vissza, mások Egressy Béni (a Szózat megzenésítője) alkotásának tartják. (Hosszú ideig a magyar Kossuth Rádió szünetjele volt.) Akármilyen népszerű közel kétszáz éve Kossuth Lajos, az tény, hogy ugyancsak ellentmondásos személyiség volt.
Ha nem lenne furcsa egy politikus nemzeti hőst ekképp jellemezni, azt mondhatnánk: esetenként forrófejű, hebrencs férfi volt. Metternich és a kamarilla úgy számolt, hogy pár évi börtönnel megtöri, ám amikor Kossuth 1840-ben amnesztiával szabadlábra került a börtönből, eltökéltebb és népszerűbb volt, mint valaha. Bécs erre mást eszelt ki, arra utasították Landerer Lajos nyomdászt (aki egyébként a Habsburg titkosrendőrség ügynöke volt), hogy ajánljon fel Kossuthnak egy szerkesztői állást. Úgy vélték, ezzel képesek lesznek majd „kordában tartani” Kossuthot, de csalódniuk kellett, ugyanis az 1841 januárjában elinduló Pesti Hírlap a reformkori Pest-Buda egyik legnépszerűbb lapja és az ellenzék legfőbb szócsöve lett. Lapjában persze nekiment Széchenyinek is, mert a gróf azt hangoztatta – utólag látjuk, nem ok nélkül –, hogy Kossuth túlzottan harsány hangvételével és türelmetlenségével forradalomba és véres pusztulásba taszítja a nemzetet. És jött is 1848, és a forradalom. A történetet – remélhetőleg – mindenki ismeri.
Kossuth miniszterként a Batthyány-kabinet tagjai közül a legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtotta, ugyanis 1848 során megalkotta Magyarország első önálló költségvetését, később pedig olyan pénznemet vezetett be – az úgynevezett Kossuth-bankót –, mely a szabadságharc bukásáig alkalmasnak bizonyult a kormány költségeinek finanszírozására. Eközben szónoki tehetségét is felhasználta a kormány sikere érdekében. Július 11-ei híres „megajánlási beszédével” például akkora sikert aratott, hogy az országgyűlés 42 millió forintot és 200 ezer újoncot szavazott meg az ország számára.
Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek. Uraim! Így áll e percben a nemzet önök kezében. És Isten kezükbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezükbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban, uraim, nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez. Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. És ahol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak. – Uraim! A haza veszélyben van. (….) „Magyarországban különböző népek laknak, de aki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statáriummal kell felelni.” (…) a bécsi falakban létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé. (…) kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárcát ismét a bécsi minisztérium számára visszaszerezni sikerüljön; mert hiszen a többi majd elkövetkezik. Akinek keze egy nemzet zsebében, és kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik. (…) Mint minden nemzettől, megkövetelem a magyar irányában azt, hogy dolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándékozom szólani, csak annyit mondok, hogy a Pruth szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges, de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell. (…)
Mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyűlés rendkívülileg is összehívatott, méltó tekintetbe vevék; a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, és hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad; hanem minden méltányos kívánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet – vagy visszaverhesse a harcot, ha kell –, felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200 000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen diszponibilis haderőt 200 000-re emelhesse, s ezen első percben 40 000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit aszerint s úgy, mint a szükség fogja kívánni. 200 000 embernek kiállítása, fegyverreli ellátása s évi tartása 42 millióba kerül – 40 000 embernek kiállítása pedig 8-10 millióba kerül. (…) amennyiben a hadi erő kiállítására, mely a körülmények szerint szükséges leend, a kivetendett adók elegendők nem lennének; felhatalmazást fogok kérni arra, hogy hitel nyittassék a kormány számára azon határig, melyet a képviselők kiszabandnak; s azon határig vagy kölcsön, vagy papírpénz kibocsátása, vagy más financiális munkálat által segítsen az ország szükségein. (…) azon határozattól, melyet a ház most indítványomra hozand, e nemzetnek jövendője függ nemcsak, hanem nagy részben függ azon módtól is, miszerint a ház e határozatot hozni fogja. (…) Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését…
Időközben – lépésről lépésre – a szabadságharc egyértelmű vezére vált beklőle. A Habsburgok trónfosztása után ő lett Magyarország első embere – a Kormányzó. A szabadságharc bukása után elmenekült ugyan az országból, de a szemét folyamatosan rajta tartotta minden ügyön.
Nevéhez fűződik a Duna-menti Köztársaság gondolatának megalkotása – s ez némi fantáziával és kis jóindulattal — akár a Visegrádi Négyek előfutárának is mondható. Ellenezte a kiegyezést – ezt sem ok nélkül tette –, Deáknak címzett híres Cassandra-levélben megpróbált gátat vetni a megállapodásnak. Igaz, “másik utat” nem tudott kínálni. A kormányzó elnök egészen 1894-ig kitartó híve maradt a magyar függetlenség és szuverenitás ügyének, így aztán 92 éves korában bekövetkező halálát az egész ország megrendülten fogadta.
Dísztemetése ugyan hivatalosan nem lehetett, de a földi maradványait szállító vonatot Csáktornyától egészen a fővárosig gyászolók százezrei várták, a Kerepesi-temetőbe vezető utolsó útjára pedig több mint félmillióan kísérték őt. Kossuth népszerűsége mindmáig töretlen, bár ma is sokan támadják, például szabadkőművessége miatt is. Kossuth mégis ott van a legnagyobb magyarok között – alighanem kimozdíthatatlanul.
Hunhír.info