A Vasárnapi Újság 1878. április 14-ei számában egész oldalas gyászkeretes írás jelent meg Heckenast Gusztáv elhunytáról. Ma is érdemes elolvasni, hisz egész új megvilágításban látjuk Heckenastot, mint a későbbiekben…

“A magyar irodalomnak s első sorban a «Vasárnapi Ujság»-nak gyásza van, — Egy Pozsonyból érkező sürgöny hozta meg a megdöbbentő hírt, hogy

Heckenast Gusztáv nincs többé.

E hó 10-én délután fél 5 órakor kiszenvedett. Széles körökben keltett igaz részvétet e szomorú hír, de kivált az irodalom emberei között. Egy sem akadhatott közöttük olyan, a kinek a gyászhír hallatára meg ne szólalt volna valami lelkében: «ime ez az ember, a ki iránt a magyar irodalom hálával tartozik».

Valóban azzal. Heckenast Gusztáv egymaga többet tett érte, mint valamennyi könyvkiadó együttvéve, aki ő előtte a magyar irodalom terjesztésével foglalkozott. Új korszakot nyitott működésével, mely azelőtt nem ismert arányokra fokozta fel a nemzet irodalmi tevékenységét, s addig ismeretlen birodalmakat tárt föl termékeinek, hordozva a szellemi felvilágosodás fáklyáját, s nagy olvasó közönséget teremtve elö még azon rétegekben is, hová az irodalom világából alig hathatott el egy-egy halvány sugár.

Négy évtizednek, s éppen a legmozgalmasabb, legjelentékenyebb négy évtizednek, a harmincas évektől a hetvenesekig terjedő korszaknak kultúrhistóriája van nevéhez fűzve, s annak egykori megírója kénytelen lesz följegyezni róla, hogy senki nem volt, ki nála nagyobb kitartást, több buzgalmat, helyesebb tapintatot és több szerencsét egyesített volna magában a nemzetet megváltó s jövendőjét biztosító «Igé»-nek testbe öltöztetése körül, — mint azt Heckenast Gusztáv tevé.

Ama korszak alatt alig élt Magyarországon nevezetesebb író, a kinek legalább egy értékesebb műve ne Heckenast Gusztáv által jutott volna a közönség közé, s volt egy idő, a midőn egészen az ő kezébe látszott letéve irodalmunk sorsa. Egyetlen egy névvel sem találkozott a magyar olvasó szeme gyakrabban, kivált az ötvenes és hatvanas évek alatt megjelent művek kiadói címlapjain, mint az övével.

A «Vasárnapi Ujság» egyik alapítóját gyászolja benne. Ő volt az, ki a boldog emlékezetű Pákh Alberttel egyesülve, ezelőtt huszonnégy évvel megindítá hazánkban az első képes magyar hetilapot, oly szerencsés kézzel találván el számára az alapot és az irányt, hogy azt soha el nem hagyva, ezt soha szem elöl nem tévesztve, bizton, fokozatosan fejlődhetett, terjedhetett, míg a magyar olvasó közönségnek egyik legszívesebben látott kedvencévé, alapítóinak legmaradandóbb emléklapjává válhatott.

A huszonötödik év betöltével negyedszázados fennállásának emlékét ünneplendi e lap. Bizton hittük, hogy ez ünnepen alapítóinak legalább egyikét itt üdvözölhetjük, s ő még részese lehet az első sorban neki köszönhető állandó siker örömének.

Váratlan halála meghiusitá e reményünket, s a «Vasárnapi Ujság» negyedszázados fennállásának ünnepén most már csak kegyeletes megemlékezéssel áldozhat mind a két alapítója szellemének . . .

Heckenast Gusztáv arcképét s kimerítőbb életrajzát jövő számunkban fogjuk bemutatni olvasóinknak. Ez alkalommal csak néhány nevezetesebb adat rövid fölemlítésére szorítkozunk életéből.

1811-ben született Kassán, hol atyja evangélikus lelkész volt. Még igen fiatalon jött fel Pestre, hol már 1832-ben, tehát alig 21 éves korában átvette Wiegand Otto jó nevű könyvkereskedését. 1840-ben társul állott a Landerer-féle régi nyomdacéghez, melynek később egyedüli tulajdonosa lett. E nyomdában jelent meg 1841-től kezdve, előbb Kossuth, majd Szalay s később Csengery Antal szerkesztése mellett a «Pesti Hirlap», mely rövid időn 5-6000-re vitte fel előfizetői számát, a mi addig hallatlan eset volt a magyar irodalomban, 1848. márczius 15-én ugyancsak ebből a nyomdából került ki a szabad sajtó első magyar terméke.

Ama páratlan és sokoldalú tevékenység, melyet a magyar irodalom valamennyi, de mégis kiválóan népszerű ágainak fejlesztése körül a forradalom utáni két évtized alatt, — melyre működésének súlypontja esik — kifejtett: sokkal nagyobb mérvű, semhogy azt a jelen szűk keretbe beleszorítani megkísérthetnök.

1873-ban adta át Egyetem utcai nagy házát, az abban elhelyezett szép nyomdát és könyvkiadói üzletet a Franklin Társulatnak, melynek kis ideig alelnöke volt; de csakhamar aztán visszavonult Pozsonyba, hol oly csendes visszavonultságban élt, hogy hír is alig érkezett felöle hozzánk azon az utolsón kívül, mely mindnyájunkat oly mélyen megszomorított.

Vissza már csak mint csendes ember tér előbbi serény tevékenysége terére. Özvegye Pozsonyból ide szállíttatja hűlt tetemeit, hogy itt a Kerepesi úton levő családi sírkápolnában találjanak örök nyugvóhelyet.

Áldás és béke lengjen a sokat fáradt, sokat küzdött és sokat tett ember hamvai fölött!”

Hunhír.info