Március 15. 1928 óta állami-nemzeti ünnep hazánkban, közismert módon előtte hosszú évtizedekig április 11. volt a nemzeti ünnep. Ugyanis e napon szentesítette 1848 tavaszán V. Ferdinánd király a nemzeti-alkotmányos átalakulást rögzítő április törvényeket.
Az örök magyar március azonban lényegileg független különböző korok történelmileg behatárolható politikai célkitűzéseitől, pillanatnyi szempontjaitól, a magyar és világszabadság állandó és örök értékeihez kapcsolódik.
Pár gondolat erejéig azon talán érdemes lenne elgondolkodni, milyen súlyú is lehetett a Magyarországon 1848 márciusától 1849 októberéig lezajlott eseménysor (forradalom, szabadságharc, etnikai háború) Európa e másfél évének más országokban lezajlott eseményei, mozgalmai között?
Tudjuk, az ismert angol történész Eric Hobsbawm az 1789-1849 közötti időszakot mint a „kettős forradalom” korát minősítette. Ennek egyik része az ipari-technikai forradalom, a másik pedig az alkotmányos monarchiákat, polgári köztársaságokat, a független nemzetállamokat kivívó polgári forradalmak sorozata, mely az 1820-as, 30-as évtizedben lendült fel, befejező szakaszát pedig többnyire az 1848-49-es forradalmak jelentették. A romantika, a nacionalizmus ezen időszaka szinte valamennyi európai nemzet számára felvirágoztatta a nemzeti eszményeket kifejező kultúrát, megteremtette a nemzeti hősök kultuszát.
A számok, erőviszonyok, események összehasonlítva sok tekintetben relevánsak lehetnek, pontosan tükrözhetik vissza az események súlyát.
Nyilvánvalóan, mint 1788-89-ben, 1847-48 folyamán is gazdasági válság rázta meg Európát, az árdrágulás forradalmasította a plebejus tömegeket. Így álltak be a nemzeti liberális nemesség, polgárság és értelmiség mögé az alkotmányos átalakulásért, a politikai szabadságért a nemzeti egységért vívott küzdelembe.
Természetesen eltérő célok, törekvések, fejeződtek ki, különböző erők léptek a történelem színpadára a kontinens államaiban.
Elsőként 1848 januárjában, a Risorgimento hosszú folyamata eseményeként robbant ki felkelés a szicíliai Palermóban. A döntő esemény a Lajos Fülöp király trónját megdöntő februári párizsi forradalom volt, majd Közép-Európa számára a nyitányt a bécsi forradalom jelentette.
Berlinben is meghátrált a porosz kormány, alkotmányos és demokratikus reformok születtek.
Forradalmak robbantak ki Itália városaiban: Róma, Velence, Milánó forradalmárai a nemzeti egységet tűzték ki céljukként. Athéntől Koppenhágáig tömegmozgalmak erőltették ki az alkotmányos reformokat, Európa szélén, Iasiban és Bukarestben is reformokat és alkotmányos reformokat vívtak ki.
Térjünk rá azonban hazánk eseményeire.
Hol helyezhetőek el e forradalmak sorában Pest-Buda március 15-én lezajlott eseményei? Minden bizonnyal a legjelentősebbek között, már számait illetően is, hiszen a József-napi vásárra érkező tömegeket, mintegy 20 ezer főt tudtak magukkal ragadni a Pilvax ifjai. Minden bizonnyal a pesti forradalom azért is volt vértelen, mert a két nappal azelőtti bécsi véres volt, a birodalmi haderő és kormányzat meghátráltak. Valóban Széchenyi a való helyzetet festette le, csodákat élt meg pár nap alatt a korabeli magyarság: április első napjaiban felállt a Batthyány-kormány, a király szentesítette a pozsonyi diétán meghozott törvényeket, az alkotmányos átalakulást, a jobbágyfelszabadítást, a politikai szabadság intézményesítését.
Az első hetek eufóriája után azonban folyamatosan jöttek elő a konfliktusok, ellentétek, főként az úrbéri viszonyok rendezése, a nemzetiségi kérdés kapcsán. A következő mintegy másfél év véres háborút, etnikai konfliktusokat eredményezett.
Batthyány-kormány álláspontja az akkori polgári nemzetállami elveket tükrözte: csak egyetlen politikai nemzetet ismert el az országban. Ettől függetlenül az alkotmányos, polgári szabadságot ki akarta terjeszteni a hazai nemzetiségekre is: „Megkínálunk titeket az értelem, az igazságszolgáltatás, a törvényalkotás, a földbirtok szabadságával…” – közölte Kossuth a nemzetiségi vezetőkkel.
A válasz nem maradt el. Talán Bariut román vezető jelentette ki, hogy a magyar szabadság asztalán mérgezettek a gyümölcsök, és nem szabad belőlük venni. Kossuth és Stratimirovic szerb vezető 1848 áprilisában úgy köszöntek el egymástól Pozsonyban, hogy majd a kard fog dönteni közöttük. A nemzetiségek 1848 májusában kinyilvánították autonómiáikat, melyeket a császári vezetés is támogatott, megindult az etnikai háború a magyarok ellen. A fanatikus nemzetiségi vezetők, pópáik által manipulált, elvadított román és szerb lázadó tömegek tömeggyilkosságainak mintegy 25 ezer civil eshetett áldozatául, főként a magyar szórványterületeken.
A legtragikusabb események a Délvidéken Zentán történtek 1849 februárjában, ahol a Szerb Fejedelemségből érkezett önkéntesek és a lázadók kegyetlen vérengzést rendeztek, de érték pusztító támadások a Bánát magyarhű sváb lakosságát is. E tragédiákról olvashatunk Herczeg Ferenc és az eredetileg bácskai német író, Johannes Weidenheim kitűnő regényeiben. A Perczel Mór vezette IV. hadtest azonban 1849 áprilisában viharos gyorsasággal szabadította fel a Bácskát.
Arányaiban nagyobb számú és tragikusabb események 1848 októbere és 1849 májusa között Erdélyben következtek be. A legsúlyosabb tragédiákra 1848 októberében Zalatnán, 1849 januárjában Nagyenyeden, májusban pedig Abrudbányán került sor. Avram Iancu és Axente Sever felkelői itt súlyos tömeggyilkosságokat követtek el. A magyar csapatok is visszavágtak: a Délvidéken Perczel és az eredetileg szerb származású Damjanich János, Erdélyben Bem, de ezen a civileket is érintő átfésülő akciók civil veszteségei a nemzetiségi lázadók által előidézett szám maximum ötödét jelenthették. Történelmi távlatból minden bizonnyal értelmetlennek és elfogadhatatlannak tekinthetjük, hogy a magyar hadbíróság 1849 májusában Kolozsváron halálra ítélte Stephan Ludwig Roth nagyszebeni evangélikus lelkészt, a szász mozgalom vezetőjét. A szászok az említett nemzetiségektől eltérően nem alkalmaztak tömegterrort a magyar civilek ellen.
Victor Hugo a magyarokat 1848-49 kapcsán, mint a „hősök nemzetét” említette. Valóban hősi erőfeszítés volt a mintegy 170 ezer honvéd és nemzetőr harca a közel 370 ezer fős cári és császári erők ellen. Néhány pillanatra felcsillant a győzelem lehetősége, de végül győzött a Szent Szövetség utolsó akciója, a túlerő. Ekkora létszámú erők Európa egyetlen forradalmában sem álltak szemben egymással.
Érdekes viszonyításokat vet fel Magyarország elszigeteltsége. Ismeretes, hogy Szalay László követet nem fogadta Párizsban Louis Bonaparte köztársasági elnök. Ugyanez történt Londonban, mikor Pulszky Ferenc be akart jelentkezni Viktória királynő miniszterelnökénél, Palmerstonnál. Magyarország diplomáciai kapcsolatot és szövetséget csak a Velencei Köztársasággal és a Szárd–Piemonti Királysággal tudott kialakítani.
Ha 1849 októberéig, a komáromi erőd feladásáig számoljuk az eseményeket, hazánkban tartott legtovább a küzdelem, már a nyár folyamán: „Európa csendes, újra csendes..” volt. Ismeretes, hogy a Stefan Heym Sasok és griffmadarak című regényében is megrajzolt hesseni felkelést a porosz haderő májusban leverte, a Szárd–Piemonti Királyság 1849. március 23-án Novaránál vereséget szenvedett Radetzky tábornok seregeitől, így lemondott az olasz forradalmak támogatásától.
A Velencei Köztársaság augusztus 22-én adta meg magát, öt nap múlva Szent Márk városába bevonultak az osztrák csapatok.
„Mint oldott kéve…” – írta Tompa Mihály verse a szabadságharc utáni emigrációról. A magyar politikai és katonai emigráció a következő két évtizedben eljutott a világ szinte minden pontjára.
Harcoltak magyarok az amerikai polgárháború északi és déli oldalán, a mexikói monarchista-köztársasági háborúban, de Latin-Amerika számos konfliktusában, így az 1864-70 közötti rendkívül véres háború mindkét oldalán. E háborúban Paraguay középhatalmi státusát törte le Brazília, Argentína és Uruguay szövetsége. Szerepeltek még magyarok Narciso López tábornok Kubát 1851-ben felszabadítani célzó expedíciójában, vezérkari főnöke Prágai János volt, de voltak magyarok William Walker, az ismert kalandor Közép-Amerikában (Nicaragua, Honduras, El Salvador) megjelenő szabadcsapatában is. De ezek csak érdekességek. Talán az sem mellékes, hogy a Dél-Amerikába eljutott Xantus János és Rosdi Pál számos természettudományos eredménnyel gazdagították a világot és hazánkat.
A magyar politikai folyamatokra azonban a legnagyobb hatással a piemonti hadsereg magyar légiója és a Bismarck által szervezett Klapka-légió voltak, hiszen ezek az alakulatok potenciális fenyegetést jelentettek Ausztria számára.
Távoli emlék, Kauders Tamás, a tehetséges volt egyetemi évfolyamtársam kutatta a magyar garibaldisták történetét. Teljesen más kérdés, hogy Garibaldi később, ki tudja milyen befolyásra, hálátlan, magyarellenes álláspontokat képviselt, már az 1860-as években felvetette a vlach államok határai a Tiszáig történő kiterjesztését.
1848 márciusa időben távolodik, de üzenete örök. Talán ma is érdekes lehet Szombathelyi Ferenc 1938. március 15-ei beszéde. Dombrády Lóránt, a kiemelkedő hadtörténész egyik művében idézte az akadémiaparancsnok, későbbi vezérkari főnök beszédét, mely szerint 1938-ban Magyarország már nem az abszolút monarchiák nyílt és brutális, hanem a nyugati demokráciák képmutató zsarnokságával áll szemben, melyek a legkirívóbb igazságtalanságokat a civilizáció, az emberi jogok, stb. csomagolásában közvetítve képviselik, megtévesztve a humánus embereket, a széplelkeket.
Lehet, hogy e gondolatnak ma is van aktualitása, üzenete.
Károlyfalvi József – Hunhír.info