Mauks Ilona (1853, Mohora – 1926, Horpács) Mauks Mátyás balassagyarmati főszolgabíró leánya 1873-ban lépett házasságra Mikszáth Kálmánnal. Házasságuk férje írói sikertelenségei és súlyos anyagi gondjai miatt rövidesen felbomlott. 1882-ben azonban, rögtön az első sikerek után, újra összeházasodtak. Második házzasságuk példásan boldog volt. Mauks Ilona az író halála után Horpácson írta meg visszaemlékezéseit Két különös házasság címmel.
Szegénységük legalább akkora volt, mint szerelmük. Első házasságukban nyomorogtak. Ilona nemsokára várandós lett, kisfiúk született, ám a gyermek pár nappal születése után meghalt. Ilona nagybeteg lett, és ekkor Mikszáth megelégelve szenvedésüket, az asszonyt hazaküldte szüleihez gyógyulni. Úgy érezte, kudarcot vallott férjként, válni akart feleségétől, mert úgy gondolta, nem méltó az asszony szerelmére, ha nem tud neki biztonságos, megfelelő életet biztosítani.
Erről így írt feleségének:
Kedves Ilonkám!
Lelkem mélyéig meghatva, elboruló szívvel és a legnagyobb hálával írom e sorokat, hogy azt a boldog két esztendőt, amit együtt töltöttünk, magának megköszönjem. Soha semmi sem tudná a fényét és édes emlékét elhomályosítani lelkemben… pedig tökéletesen mégsem voltam boldog, mindig fájt, hogy nem részesíthettem abban a kényelemben, amelyhez hazulról szokva volt, és ha nélkülözni láttam, mennél bátrabban, türelmesebben vitte nehéz keresztjét, édes Ilonkám, annál inkább szenvedtem, és nem volt módomban változtatni rajta. Reménylem, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta… hát nem tehetünk ellene. Azt talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak, és így lassanként, fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való elemben… Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna? Tegye szívére kezét, és mondja ki az igazságot, hogy »nem«. Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet… Sokáig küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: »váljunk el«. A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert, bármi okot mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni…
Budapest, 1875. november
Az asszony szerelme azonban töretlen volt, ki akart tartani férje mellett, nem akart válni, így válaszolt:
(…) Lehetetlen az, hogy azért, mert szegények vagyunk, el kelljen szakadnunk egymástól. Nem így fogadtuk azt az oltár előtt. Én eddig is szívesen tűrtem a nélkülözést, amely tulajdonképpen nem is volt nélkülözés, mert bírtam rám nézve a világon a legnagyobb kincset: szeretetét. Szívesen tűrök még többet is, csak az oldala mellett lehessek, hogy csüggedő erejét biztathatnám, bátoríthatnám, és résztvehetnék küzdelmeiben. Most már egészséges vagyok, s úgy érzem, újra szembe tudok szállni a sorssal. (…) [A továbbiakban – mint írja – közölte férjével, hogy egyszerűsíti háztartását, eladja ékszereit, dolgozni fog, hogy az adósság gondjait egészen magára vállalja. Férje akkor nyugodtabban dolgozhat, s ha gond nélkül lesz, tehetségével végre is megtalálja magának az utat az irodalomba.]
Mohora, 1875. november
Mikszáth végső elkeseredésében a megtévesztés mellett döntött. Azt hazudta feleségének, hogy megcsalta, és másik nőt szeret. Ezt is levélben írta meg neki:
Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: Én mást szeretek. Tudom, hogy ez szörnyűség, de nem tehetek róla, az a végzet dolga. Azért kell elválnom magától, hogy mást vehessek nőül. Kérem, ne gátoljon meg ebben, ne álljon ellent, különben ahogy én magát ismerem, ezt nem is teszi, hanem nemes szívéhez méltóan megbocsát, és beadja ellenem a válópert…
Budapest, 1875. december
Ez meggyőzte az asszonyt:
…Legyen úgy, ahogy maga akarja, beadom a válópert, és ne búsuljon, nem fogok alkalmatlankodni soha ebben az életben.
Mohora, 1875. december
1878-ban végül elváltak.
Az alábbi részlet a múlt századi Balassagyarmat társasági életéről ad érdekes képet. Alant a magyar irodalom egyik legkülönösebb szerelmeslevél-váltása olvasható, mikoron a szépírás egyik legnagyobbika ismételten megkéri volt felesége kezét.
Kedves Ilonka!
Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, rugó indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fogok megállni a lejtőn. Jólesett – ha bár mindennél jobban szerettem, – ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem már magamban akkor, hogyha valaha vinni fogom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni. Az Isten meghagyta élni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatalkorban együtt szőttünk, megvalósítva lássam! Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam… Tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát…
Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szivesen megosztanám magával. Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhez ment azóta, csak örülök rajta, ha boldog, ha pedig bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki egyszer már olyan rosszul bánt azzal, önhibáján kívül, én ez ellen sem zúgolódom. Mert nem a szerelem beszél többé belőlem (bár meglehet, ha látnám, lángra lobbanna), hanem a becsület…
Azért hát arra kérem, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen… hanem a szívét, a hajlamát kérdezze meg, s akkor határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem, lehetőleg a hónap leforgása alatt.
Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője:
Mikszáth Kálmán Budapest, 1882. február 16.
Kedves Kálmán!
Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szivemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemes szívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző elismerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne ez jó?
Maga a sors kerekén felül került (hála Istennek), valószínű, belekerült az élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot. Én alája kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre maga mellett. Én hét évig olyan küzdelmes életet éltem, mely duplán számít, és ez nagy idő egy nő életében.
Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e ez alól a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.
Most már megvallhatom, hogy szeretném még egyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltunkra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.
Őszinte barátsággal maradtam:
Mauks Ilona
Mohora, 1882. február 24.
Az író 1882 szilveszterén vette újra feleségül Mauks Ilonát, akit általában a legodaadóbb magyar írófeleségként szokták emlegetni az irodalomtörténészek.
Hunhír.info