Az MTI korabeli magyar sajtóban közzétett rövid közleménye szerint 1942. szeptember 24-én, a Várban Kállay Miklós kormányfő és Perényi Zsigmond koronaőr előtt letette a hivatali esküt Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar királyi vezérezredes, a Bartha Károly vezérezredest felváltó új honvédelmi miniszter.
Nagy Vilmos, aki székely kisnemesi családban született 1884 májusában Parajdon, ekkorra már hosszú, és eredményes katonai pályát tudhatott maga mögött.
A Ludovika Akadémiát, majd a bécsi vezérkari akadémiát elvégezte. Az intézménytől történő búcsúzásakor bajtársaihoz szép, felelősségteljes üzenetet intézve lépett szolgálatba: „Magyar katonának lenni nem kötelesség, hanem maga a legnemesebb erény.” Résztvevője volt az I. világháború Kárpátokban vívott hősies védelmi küzdelmeinek Embersége, bátorsága, derűs, barátságos egyénisége rokonszenvet és tiszteletet ébresztett bajtársai körében. Területvédelmi okok miatt vállalt szerepet a magyar kommün honvédő harcaiban 1919 tavaszán.
1920 után a Magyar Királyi Honvédségben folytatta pályafutását. Hadtudományos, hadtörténeti műveket írt, majd parancsnoki beosztásokat kapott. 1936-ban érte el tábornoki rendfokozatot.
Elhivatottsága, hazaszeretete, magas szintű katonai képességei révén magasabbegység parancsnokként döntő szerepet tölthetett be a magyar történelem dicső, felemelő eseményei közé sorolható területi revíziós eseményekben. 1938 őszén az I. Budapesti hadtest parancsnokaként vonult be a visszatért Felvidékre, 1940 augusztusában pedig a Románia ellen felvonult 1. hadsereg parancsnoka volt, melynek mint fő támadó erőnek feladatául a Szilágyságban kiépített román erődrendszer, a Carol-vonal áttörését, majd Erdély felszabadítását szánta a vezérkar. Ismeretes, hogy a szovjet, bolgár és magyar oldalról is fenyegetett Román Királyság koronatanácsa augusztus 27-én jelezte a tengelyhatalmak felé, hogy elfogadja az Erdély kérdésében meghozandó döntésüket, bár ekkorra már fő erőiket Magyarország ellen vonultatták fel.
Nagy Vilmos így részes lehetett a második bécsi döntést követően, 1940 szeptemberében az 1. hadsereg élén a honvédség euforikus, felemelő hangulatú észak-erdélyi bevonulásában. 1941 januárjában Kolozsvárról vonult nyugdíjba.
Az 1942 szeptemberi, Budapestet érintő szovjet légitámadást követően merült fel a kormányzói döntés a honvédelmi miniszteri kinevezésére, melyre tehát szeptember 24-én került sor, mikor Kállay Miklós kormányfő és Perényi Zsigmond koronaőr előtt letette a hivatali esküt.
Csak a mai alaptalan, ostoba támadások és provokációk, az iparszerű nemzetgyalázás cáfolata miatt érdemes idézni Kemény Simon álláspontját az államfő miniszterváltásra vonatkozó döntése egyik érvéről. A becsületes, hazafias zsidó származású magyar író naplójában a következő gondolatokat jegyezte le az előző miniszter leváltása indokairól: „Kormányzónk a pályaudvaron fogadott egy nagy kórházvonatot… parancsnoka a Kormányzó elé lépett és leadta a jelentést: „hoztam 400 könnyebb, 200 súlyos sebesültet és 8 halottat. Halottakat? – kérdezte a főméltóságú úr. – Hogyan kerültek azok a kórházvonatra? – Útközben haltak meg, ugyanis vonatomra csak egy orvos jutott. A Kormányzó szigorúan végigmérte a mellette álló Bartha minisztert: – És ön kubikoltat orvosokkal? – A következő percben igen rosszkedvűen távozott.”
Nehéz helyzetben, feltételek között került a miniszteri tisztségbe. A második magyar hadsereg már a Don menti védőállásban helyezkedett el, ezen kívül felerősödött a magyar politikára a német nyomás, valamint a hazai egyoldalúan német orientációjú erők befolyása.
Október végén meglátogatta a fronton levő csapatokat, megállapította a felszereltség bizonyos hiányait.
A honvédelmi miniszter segíteni akart a front elvadult viszonyai közepette sok esetben méltatlanul, embertelenül kezelt zsidó munkaszolgálatosokon. Hatálytalanította azt a rendeletet, mely szerint a munkaszolgálatosoknak nem járt felváltás. A munkaszolgálatosok munkafeltételin, egészségügyi ellátásán igyekezett javítani, a 42 év felettieket leszerelték. A brutalitások elkövetői számára büntetést helyezett kilátásba. Az értelmiségi végzettséggel rendelkező munkaszolgálatosokat (orvosok, gyógyszerészek, mérnökök) a végzettségüknek megfelelő beosztásban kellett alkalmazni a munkaszolgálatos egységeknél. A nemzeti hagyományokat elkötelezetten ápoló budapesti hitközség meghívására 1943 májusában tiszti küldöttség jelent meg a Dohány utcában tartott Hősök napja emlékünnepségén.
1942 decemberében különmegbízottjává nevezte ki Rőder Jenő vezérőrnagyot, a célból, hogy a hazai, hátországi munkaszolgálatos egységek helyzetét, viszonyait ellenőrizze, és betartassa a Szolgálati szabályzat és az emberség követelményeit.
1943 júliusában még Nagy Vilmos alatt született miniszteri rendelet értelmében – már utóda Csatay Lajos minisztersége alatt – tábori rabbitanfolyamot szerveztek a Magyar Királyi Honvédség munkaszolgálatos alakulatai számára, a munkaszolgálatosok lelki igényei biztosítása céljából. Ez páratlan lépés volt a tengelyhatalmak Európájában.
Nagy Vilmos a lehetőségek szerint igyekezett itthon tartani a honvédséget, ezért példaként 1943 márciusában ellenezte a német igényt, három megszálló hadosztály Balkánra küldését.
Viszont lehet, hogy pontosan politikája miatt nem sikerült korszerű fegyvereket beszerezni a németektől, akik szerint a magyar fegyverkezés Románia ellen irányult.
1943 május végén az egyoldalúan német elkötelezettségű Filippo Anfuso olasz, és Jagow német követ megbeszélésein felmerült a távozásának lehetősége. A német diplomáciai nyomás végül is elérte távozását, azonban utóda, Csatay Lajos vezérezredes lényegében folytatta politikáját. Így példaként az ő minisztersége alatt kivitelezték a honvédségben az említett, még Nagy Vilmos által előkészített tábori rabbi-tanfolyamot. E kérdés kapcsán érdemes lenne megkérdezni a hazánk történelmét folyamatosan és hivatásszerűen gyalázó politikusokat és publicistákat, működött-e ilyen intézmény a Tengely által irányított államokban? Csak Olaszországban volt, mint erre utaltunk…
Mindezen tények bizonyára ismeretesek a reális, nemzeti, hazafias beállítottságú magyar emberek előtt.
Nagy örömmel és érdeklődéssel szereztem tudomást egy Nagy Vilmosról elkészült új műről, bár még nem olvastam. Szerzője, Nagybaczoni Molnár Ferenc neve alapján talán a hajdani miniszter családjához tartozhat, és ez által minden bizonnyal az átlagos érdeklődő, kutató által ismeretlen információkat is ismertethet művében.
A kérdés, a Magyar Királyi Honvédség és vezetői történelmi szerepe megítélése közel 35 éve kezdett foglalkoztatni. Ennek fő oka a korszak és szereplői helyes és méltányos elhelyezése a nemzet emlékezetében, identitástudatunkban. Itt csak zárójelben kell megemlíteni, hogy az 1990-es évektől megjelent hazánkban egy olyan történetpolitikai irányzat, mely még a pártállamnál is élesebben támadja a magyar értékeket. Ezért fontos folyamatosan az igazságos és méltányos álláspontok ismertetése.
E rövid írás végén azonban egy érdekes történelmi párhuzam felvetése is elkerülhetetlennek tűnik. Nagy Vilmost európai történelmi értékei, súlya, szerepe ellenére méltánytalanságok érték az 1940-es évek végétől, házát elvették, nyugdíját megvonták, rövid ideig még fizikai munkát is kellett végeznie. (A tényekhez az is hozzátartozik, hogy ezeket az igazságtalanságokat az 50-es évek végétől részben orvosolták)
Érdekes megnézni az ő eltávolítást részben kezdeményező Filippo Anfuso olasz követ életútját. Az 1901-ben született diplomata a fasizmus erősebben német orientáltságú csoportjait képviselte, így a német diplomáciával együttműködve vetette fel Nagy Vilmos távozását. 1943-ban Budapestről Berlinbe távozott, az Olasz Szociális Köztársaság képviseletét látta el.
Az vitathatatlan és jogos, hogy a háború után szükség volt a fasiszta 20 év (venennio), valamint az Olasz Szociális Köztársaság (RSI) értékei képviseletére, ezt a feladatot a Giorgio Almirante vezette Olasz Szociális Mozgalom (MSI) látta el.
Filippo Anfusót, mint hivatásos diplomatát 1949-ben Peruggiában felmentették a politikai vádakkal szemben, majd az MSI parlamenti képviselője, később pedig az olasz képviselőház külügyi bizottsága tagja lehetett. Az MSI helyét egy élesen antikommunista, akkor USA-barát szerepben találta meg. Filippo Anfuso is ebben az irányban helyezkedett el és találta meg szerepét. 1963 decemberében egy parlamenti felszólalást követően szívrohamban halt meg.
Függetlenül tehát a személyes értékektől, tettektől, a két politikusi sors, életpálya így alakult. Mindez talán kifejezi a magyar sors, ezen belül egy európai súlyú magyar katona és politikus személyes sorsa igazságtalanságát.
Legfeljebb csak annyiban beszélhetünk a személyes sors csekély méltányosságáról, hogy Filippo Anfuso csak 62, Nagy Vilmos pedig 92 évet kapott az élettől.
Károlyfalvi József – Hunhír.info