Ma van Dsida Jenő (1907-1938) költő halálának évfordulója. Ha valaki úgy érzi, hogy számára a Dsida Jenő név nem igazán ismerős – azon nem lehet csodálkozni: sokan és sokat tettek azért, hogy ezt a végtelenül tehetséges embert kiradírozzák az irodalomból.
Tragikus, ha valakinek még az átlagos emberöltőnyi időszak sem jut ki, ha életútjára már harmincegy év után pontot tesz a halál. 84 évvel ezelőtt, 1938. június 7-én elhunyt Dsida Jenő, erdélyi magyar költő. Földi maradványait a kolozsvári Házsongárdi temető kápolnája őrzi saját maga költötte sírfeliratával:
“Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását”.
„Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad. Csonkán is mese-kincs a Tiéd – de kívánhat a lélek porba lökött hontól üdvöt a tiszta dalért? Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem” – búcsúztatja őt Weöres Sándor Dsida Jenő emlékének című epigrammájban, a Kelet Népe 1938. decemberi számában.
Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmáron, az akkori Hunyady utca 42. számú házában, és itt élt hároméves koráig. Édesapja Dsida Aladár, az osztrák-magyar hadsereg mérnökkari tisztje, édesanyja a kisnemesi családból származó Tóth Margit. A család 1910-ben Budapestre költözik, ahol 1914-ig élnek. Elemi iskoláit itt kezdi, majd az első világháború befejezése után Beregszászra költöznek, ahol folytatja elemi iskoláját, végül Szatmáron fejezi be a gimnáziumot. Érettségi előtt, a Valami fáj című versét irredentizmussal vádolják, s kicsapják Románia összes iskoláiból.
Szülei akaratának engedve a kolozsvári egyetem jogi fakultására iratkozik be, bár ő maga orvos szeretett volna lenni. Rövid ideig dolgozik egy szatmári ügyvédi irodában, és bejár vizsgázni Kolozsvárra.
Versei már gyerekkorától jelennek meg a különböző erdélyi lapokban, Benedek Elek Cimborájában elsősorban, később az Ellenzékben vagy a Pásztortűzben is.
1928-ban Kemény János báró meghívására először vesz részt a marosvécsi Helikon találkozón, mint elsőkönyves költő, ugyanis ebben az évben jelenik meg Leselkedő magány című verskötete. A társaság tagjai voltak többek között: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Wass Albert. A híres összejövetelek Kemény János kastélyában zajlottak 1926-tól.
Dsida Jenő 1929-től kezdve vett részt rendszeresen a Helikon munkájában – ő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Asztalos István és Balázs Ferenc tartoztak a fiatalabb nemzedékbe.
1933-ban az Erdélyi Szépmíves Céh adja ki Dsida következő verskötetét, a Nagycsütörtököt, Gy. Szabó Béla illusztrációival. 1935-től haláláig a kolozsvári Keleti Újság technikai szerkesztője. Rengeteget dolgozik, szerkeszt, ír, még fényképez is a Keleti Újság Képes Híradója számára, fordít, nyelveket tanul, verseit, tanulmányait a Pásztortűz is, de főleg most már az Erdélyi Helikon közli.
Híres Magyar Zsoltára, a Psalmus Hungaricus 1936-ban született, amely az európaisággal szemben megfogalmazott nemzettudat kifejeződése.
Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett: 1938-ban (ekkor még csak 31 éves volt) meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni – június 7-én csendben meghalt. A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte. Sajnálatos, hogy irodalomtanításunkból – Dsida Jenővel együtt – a fentebb említett géniuszok közül sokan kimaradtak, rengeteg pótólnivalónk van e tárgykörben, sőt általában is Erdélyt illetően…
A költő civilben újságíró volt, napilapok, szerkesztőségek rabszolgája, aki híreket, tudósítást, beszámolót, riportot, kritikát írt örökké rotációs tempóban, kapásból, könnyedén, elegánsan, néha fiatalos könnyelműséggel. Élt, dolgozott, alkotott; egyszer csak dimenziót cserélt. Szelleme, szellemisége közöttünk van, el nem avuló, sokszor megdöbbentően aktuális költészete részévé vált életünknek.
Hunhír.info