A csíki székelységnél “hosszúnap”, az északi csángóknál “aszupéntek”. Jézus Krisztus kereszthalálának és földbetételének napja. A gyász és a vezeklő szemlélődés ideje. A legtöbb helyen ilyenkor tartották a passiót: Jézus kínszenvedéséről, kereszthaláláról szóló játékot, amely alkalmát adta a kereszt és a kínzóeszközök “számbavételé”-nek is

A nagypénteki misztériumjáték a liturgikus passiómondás gyakorlatából kívánkozott ki a szabad ég alá. Forrása az apokrifokban, középkori látomásokban, obszerváns szerzők épületes műveiben és az íratlan jámborságban keresendő. A szent passió egyik része: Jézus temetése, virrasztása nagypéntek népi liturgiájának máig eleven része. Helyi szokás szerint hol temetőben, hol templomban, hol pedig útszéli kereszteknél, esetleg egy-egy háznál napközben vagy az éjszakába is belenyúlva tartják. Vasvár sajátos hagyománya a “feketelakodalom” (gyászmenyegző). Nagypénteken egész éjszaka virrasztanak. Ilyenkor kerítenek sort a gyászmenyegző énekére is, amelytől az ájtatosság a nevét kapta. A barokkban két irányban fejlődött tovább a passió: részben a csíksomlyói passió, misztérium franciskánus útján (külön játékszínben került bemutatásra), részben pedig a jezsuiták kezdeményezte vezeklő körmenetekben, amelyek önostorozó, kereszthordozó életképes felvonulások voltak. (A passió ösztönözte a szabadtéri kálváriák építését, de a “Szentgrádics”-ét is és a keresztek; keresztutak állítását. Szentistván matyó faluban nagypéntek délután a stációkat fáklyafény mellett látogatták végig.) Ipoly felső vidékén a passió szerepei egy-egy családban nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Hétfalu evangélikus csángósága körében még a századfordulón is járta a templomban énekelt passió. A nagypénteki templomi liturgiának máig egyik legjellegzetesebb mozzanata a János-passió anyanyelvi előadása. A szentsír, másként “Úr koporsója” (Csökölyben “Isten koporsója”) sajátos hazai liturgikus fejlemény. Már Hartwik győri püspök megemlékezik róla. A szentsír eredetileg csak keresztből állott. Ezt födték be gyolccsal, miseruhával és stólával is, miseénekek kíséretében. Meghintették szenteltvízzel, s úgy füstölték meg, mint a temetésnél szokás. Követ helyeztek rá, lepecsételték, őrség vigyázta. Manapság a nyitott koporsóba fektetett Krisztus-szobrot a benedekiek már nagycsütörtök este ravatalra helyezik, felvirágozzák és a hívek késő éjszakáig virrasztanak mellette.

Nagypénteken a csonkamise végeztével a koporsóban hagyott corpust Szent Mihály lovára teszik, és a templomon körmenetben kísérik végig a Koháry-sírbolt fölé állított szentsírhoz. Csanádpalotán “jézuskatonának” nevezik a szentsír őrzőjét. A szentsírt a tápai asszonyok régebben rozmaringgal, a múlhatatlanság virágával ékesítették. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térden csúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje. Öregek emlékezetében sokfelé máig megmaradt a “nagypénteki kenyér”.

Nagypénteken a szegedi tájon nem ég tűz. Kenyeret ezen a napon nem sütöttek, de akkorát mégis dagasztottak, mint a libatojás. Megszárították, eltették, és csak akkor vették elő, ha valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. Majd a vízre eresztették és ahol a gyertya belefordult, ott kellett a holttestet keresni. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte golyó, Székesfehérvár-felsővárosi és pölöskefői szokás, hogy a gazdaasszony régebben nagycsütörtökön sütött kenyeret, de csak a húsvéti szentelés után szegték meg.

Abaliget német gazdaasszonyai nagypénteken egyetlen kenyeret sütnek. Hitük szerint Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl. Nagypénteket református, evangélikus szlovákjaink is böjttel ülik meg.Versend horvátjai egész napon át böjtöltek, csupán este, amikor a Hold és a csillagok feljöttek az égre, ettek egy darabka száraz kenyeret és ittak rá vizet. Régebben akadtak olyan emberek Miskén, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek. Felnémet, Bélapátfalva és más palóc falvak hagyománya szerint nagypénteken éppúgy terítették meg az asztalt, mint karácsony estéjén.

Zagyvarékason nagyhét alkalmán piros almát dobtak a kútba. Egész héten erről ivott az ember és jószág is. Húsvétkor vették ki a kútból és megették. Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, bensőséges átéléssel ünnepli népünk idősebb rétege – a világnak van halottja e napon. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják. Úgy járnak-kelnek, mintha kinek-kinek házába lenne a mindenek halottja. Istensegíts székelyei az “innapló gúnyát” e napon kitették az udvarra, megfújta a szél, s áldás szállt viselőjére. A zagyvarékasiak azt tartják: a nagypénteki káromkodás villámot csalogat. E napon is elmentek a lányos házhoz Nagyécsfalu legényei, de csak azért, hogy fekete szalagot kössenek a fára.

Csököly református asszonyai még a század elején is hófehérben, eltakart arccal “igazodtak fel” a nagypénteki gyászistentiszteletre. Református hagyomány, hogy Nagyszalontán az anyák e napon apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy a csöppségek hamarabb tanuljanak beszélni. Régebben a falvak népe a patakok “aranyos vizében fürdött hajnalon. Apokrif hagyomány őrizte meg, hogy Jézust, amikor Gecemáné kertjéből a városba vezetik, beledobják a megáradt Cedron patakba, más változat szerint át kell gázolnia azon. Az alámerülő Jézus változtatja aranyossá e napon a vizeket. A lovakat a férfiak úsztatják meg az áldott vízben, az asszonynép a patakról hozott vízzel az istállóban locsolta meg a teheneket. “Nagypénteken mossa holló a fiát”.

A lányok a patakparti füzek alatt fésülködtek, hogy a rontás távol maradjon, hogy a füzek földig hajló zöldaranya majdani anyaságukat erősítse. Napközben, szinte minden vidékünkön mezsgyét tisztogattak, kívül-belül meszelték a házakat, néhol az istállókat és az ólakat is; kitakarították a porta minden zugát, utcát, udvart söpörtek és fölöntözték a megtisztult földet. A lányok e napon is festették, írták a tojásokat. Este (néhol a szerdai, csütörtöki vagy nagyszombati estelen) a litánián, illetve a litánia után “pilátusverést”, “pilátus- és júdáségetést” tartottak. Zajt csaptak deszkával, kerepéltek; deszkára rajzolt Pilátus- vagy Júdás-képeket, rongyot, bőrt, fadarabokat raktak a tűzbe – gonoszt, ártó szellemet űztek. Nagypéntek vetőnap borsóra, palántázó alkalom, virágültető nap. Egykor e napon és nagyszombaton tilos volt a szántás, mivel Jézus teste ilyenkor a földben van. A falvak népe meglátogatta halottait, a temetőben sírokat gondozott.

Molnár V. József: Kalendárium

Hunhír.info