1959. március 21-én, reggel 9 óra 22 perckor végezték ki az 1956-os forradalom és szabadságharc legfiatalabb mártírját, Mansfeld Pétert. A 18 éves fiú 13 percig haldoklott a bitón.
Talán az ókort, vagy a legsötétebb középkort leszámítva nincs arra példa, hogy egy ünnep „fényét” emelendő embert, ráadásul fiatal fiút, szinte gyereket áldoztak volna fel. Ez történt a magyarországi kommunizmus delelőjén, Kádár János Magyarországán 1959. március 21-én, szombaton. Kádár János és elvtársi köre az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának 40-ik évfordulóját kívánta emlékezetessé tenni, nos, ez az áldozat Mansfeld Péter volt.
Az áldozat, kinek bestiális halálával, legyilkolásával Kádár János és elvtársi köre a máig meg nem tagadott, talán a még nálánál is véresebb elődje, az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának 40-ik évfordulóját kívánta emlékezetessé tenni, nos, ez az áldozat Mansfeld Péter volt.
Mansfeld Péter, aki 1941. március 10-én született, azaz 1956-os forradalmi harcok idején csak 15 éves volt, tehát kiskorú, nem is harcol, csak amolyan kisegítő, hírvivő volt a Széna téri harcok parancsnoka, Szabó bácsi mellett. De halálára politikai megfontolások miatt szükség volt, így a talpraálló és bosszúért lihegő kommunista rendszer behálózta, meggondolatlan cselekedetekre buzdította, majd letartóztatta. A színjáték záróképe már 1959. március 10-én „előadható” lett volna, de a rendező stáb jó alkalmat keresett, s talált a közeledő 40-ik évfordulóban.
Így halasztódott el 11 nappal a kivégzés, hogy azt szombat, azaz a hóhér számára „munkaszüneti” nap dacára, mondhatni „ünnepélyes” keretek között, egy ünneplőbe öltözött díszszázad előtt – nyilván számukra jutalomból – hajtsa azt végre a hóhér. A hóhér, aki nyilván le nem írt utasítás értelmében nem törte el a kivégzendő nyakcsigolyáját, hanem hagyta 13 percig vergődni a vézna, agyongyötört, az átélt szenvedések után amúgy is szinte élőhalott fiút.
A bíró, az ügyész, az orvos, no meg a többi hivatalos jelenlévő ezután megitták a szokásos konyakot, majd kezet rázva gratuláltak egymásnak a jól végzett munka, s az előttük álló „szép ünnep” alkalmából.
Itt, ennél a jelenetnél, s ezen az évfordulón, sokadszor elsiratva Mansfeld Pétert, s imát mondva lelki üdvéért, érdemes elgondolkodni azon, mit is „ünnepeltek” hóhérai azon a tavaszi szombaton, amit egy gyerek halálba küldésével tettek a maguk számára (s sajnos a mi számunkra is) emlékezetessé.
1919. március 21-én ismerte meg a háború és az 1918 végi Károlyi-féle felfordulás által amúgy is meggyötört Magyarország a kommunizmus borzalmait. Az eltelt tetemes idő szinte kizárja, hogy élő szemtanúk emlékezzenek a borzalmakra, így feljegyzésekre, leírásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, elsősorban a közvetlen az események után keletkezettekre.
Ma, reprintben, ismét kapható Dr. Váry Albert egykori koronaügyész-helyettes 1922-ben kiadott könyve: „A vörös uralom áldozatai Magyarországon” című könyv. A könyv nem regényes formában, mint Tormay Cécíle könyve, vagy elbeszélő formában, mint vitéz leveldi Kozma Miklós könyve mondja el 1919 véres 133 napjának történetét, hanem táblázatos formában, a száraz tényeket tárja az olvasó elé. Kit, hol, hogyan, kik, kinek a parancsára küldtek bitóra, lőtték főbe, szurkálták agyon, lökték a Dunába, vagy más folyóba, vagy hajították a bérház sokadik emeletéről a mélybe, mint tették nem egy 6-8 éves gyermekkel. Ez volt a „dicsőséges 133 nap”, amit a posztkommunisták ma is ünnepelnek, s amelynek tényekkel, jegyzőkönyvekkel alátámasztott „eredményét” Dr. Váry Albert 590 élet kioltásában vonja meg, de minden jel szerint, a tényleges szám ennél sokkal, de sokkal több.
E sorok írója, akinek a szerző személyes bejegyzéseit tartalmazó könyve van birtokában, kimutatást készített a könyv alapján, mely kettős. Egyrészt helységek szerinti bontásban olvasható, hogy az akkor már a trianoninál, mainál is kisebb méretűre (északi megyék cseh, nagyalföld a Tiszáig román, Pécs és környéke délszláv megszállás alatt van, Szeged és környéke pedig nincs a vörösök kezében) zsugorodott hazában 165 helyiségben tombolt a halál, másrészt 1919. március 21-e és augusztusa között hogy alakultak napi bontásban a gyilkosságok.
Döbbenetes!
Ezért ajánlom, hogy a fiatalon kivégzett Mansfeld Péterre emlékezve, sírjára vagy valamely emlékművére virágot, mécsest helyezve, vagy csak a lakás ablakába gyertyát téve, ne csak reá, hanem a sok évvel ezelőtt reánk zúdult, s azóta elmúlni nem akaró vörös vész áldozataira is emlékezzünk.
Dobai Miklós
Hunhír.info