Mára a szakmunkásképzés lassan feledésbe merül, (bár sokak szerint épp feltámadóban van…), de igazán már hírét is alig ismerjük. Pedig a szigorú tanulási szabályok ugyancsak kiszűrték a kontárokat meg a kétbalkezeseket, akikből ma bizony jócskán vannak.
Most csak röviden: inast csak az egész céh és a nyitott céhláda előtt fogadhattak, általában 3-5 évre, miután az inas igazolta, hogy törvényes házasságból származik, s lefizette a felvételi díjat a céh ládájába. Az inasévek többnyire igen keservesek voltak. Nemcsak a céhmester, de a legények és a céhmesterné is parancsolt a kisinasnak (olykor persze huncutságot is…), nemegyszer házimunkára is befogta, így 14-16 órát dolgozott egy nap. Az inas olykor panasszal élt a városi magisztrátusnál, mert mestere nem tanította őt a mesterségre, a mesterné pedig nem adott neki enni. Az az inas, aki sikeresen kitöltötte inasesztendejét, mesterétől felszabadító levelet kapott, melyben a mester igazolta, hogy jól megtanulta a szakmát.
A céhmesterré váláshoz azonban ez még nem volt elegendő: tapasztalatszerzés céljából az ifjúnak más céheket is meg kellett látogatnia, lehetőleg külföldön – volt olyan céh, amelyik egy, de akadt olyan, amelyik 3 évnyi vándormunkát (valcolást) követelt meg. Mindez kapcsolattartást, új technológiák megismerését, kicserélését, nyelvtanulást is jelentett. A külföldre igyekvő legény “vándorkönyvébe” a mindenkori céhmester bejegyezte, hol, meddig, milyen céhnél, melyik mesternél tartózkodott az illető. A vándorkönyv egyben útlevélként is szolgált, ezért a legénynek megérkezése után a helység elöljárójánál azonnal be kellett mutatnia.
A rendszer külhonban is működött. Így történt, hogy egy eredetileg ácsmester, majd öntőinas húszéves korában Zürichből vándorútra indult, és Németország, Franciaország, Olaszország no meg Ausztria különböző gyáraiban dolgozott. Aztán eljutott Magyarországra is: 1841-ben érkezett Pestre, ahol a Széchenyi által kezdeményezett József Hengermalom Társulat gőzmalmának szerelésében vett részt, majd a vállalat öntödéjében kezdett dolgozni, ahol később első öntőmester lett. 1844-ben önálló öntödét alapított.
1848-ban cége hadiüzemmé alakult, s a gyár ágyút meg ágyúgolyókat öntött a honvédség részére…
Úgy igaz: a szabadságharc leverése után Ganz Ábrahámot (1814-1867), mert most épp róla van szó, haditörvényszék elé állították, és börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után is Pesten folytatta a munkát: legnagyobb szakmai sikerét a kéregöntésű – mai szóhasználattal kokillaöntésű – vasútikocsi-kerekek gyártásával érte el. Ennek technológiáját ő dolgozta ki. Az ilyen módszerrel előállított kerekek futófelülete keményebb, kopásállóbb lett az addig ismerteknél. 1853 és 1866 között 59 vasúttársaságnak több mint 86 ezer darab kéregöntésű kereket adtak el, de más termékei is voltak, például az időközben erősen kiterebélyesedett Ganz-gyárban készítettek öntöttvas hídszerkezeteket és malomipari hengereket is.
A százezredik kéregöntésű vasúti kerék 1867. november 23-án készült el; ennek megünneplésére Ganz Ábrahám vacsorát adott összes (!!!) alkalmazottja és családtagjaik részére, és minden dolgozóját az ünnepi alkalomra veretett ezüst emlékéremmel ajándékozta meg.Senki sem sejtette, hogy alig néhány hét múlva, sikerei csúcsán – alighanem az évtizedek óta tartó megfeszített munka következményeképpen – 1867. december 15-én maga vet véget életének. Ganz örökösei közvetlen munkatársait Eichleter Antalt, Keller Ulrikot, és Mechwart András bízták meg a gyár vezetésével – a gyár ekkor vette fel a Ganz és Társa nevet: 1869 után ebből jött létre a Monarchia egyik legjelentősebb vállalatcsoportja.
Halálának évfordulóján emlékezzünk rá nagy tisztelettel: Ganz Ábrahám vasöntőmester, gyáros, a magyar nehézipar egyik megteremtője volt.
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info