Az ENSZ Ötös Bizottsága 1957 őszén napirendre tűzte a „magyar kérdés” vitáját, vagyis a forradalom a szovjet erők által történt elnyomását, és az általuk Magyarország vezetésére helyezett Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, közkeletű nevén a Kádár-kormány tevékenységének értékelését. Az ENSZ Ötös Bizottsága nyilvánvalóan elmarasztaló volt a forradalom véres letörése és a magyar népre erőltetett Kádár-kormány tevékenysége tekintetében.
Itt szükséges egy rövid magyarázat: az Ötös Bizottság az után jött létre, hogy a Kádár-kormány nem fogadta Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár magyarországi látogatási szándékát. A bizottság tagjai öt állam (Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay) képviselőiből szerveződtek, feladata a magyar helyzet értékelése volt. Az 1957 januárjában elkészült jelentés elítélte a szovjet beavatkozást és Kádár-rezsimet, ezt az ENSZ 1957 szeptemberében tartott XI. közgyűlése támogatta.
Nyilvánvaló, hogy a Kádár-kormány külföld felé a hazai támogatottság látszatát igyekezett bizonyítani. E törekvést szolgálta többek között az Élet és Irodalom 1957. szeptember 13-ai számában megjelent nyilatkozat, miszerint a magyar írók kiállnak az ENSZ Ötös Bizottság jelentése, állásfoglalása ellen, és támogatásukról biztosítják a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. A nyilatkozat szerint
a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése, és a szovjet csapatok segítségül hívása a korábbiaknál egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el Magyarország felől.
Ezek mellett az írók szerint a
fasizmus minden üledéke felkavarodott, mely néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett hazánkban.
Csak zárójelben, itt az aláíró írók azonosultak a Kádár-rendszer az 1956-os forradalmat és az 1919-es vörös terrorra visszavágó fehérterrort történetietlenül összemosó ideológiai narratívájával, valamint teljesen tévesen használták a fasizmus fogalmát.
A valós tényállást mindenki tudhatja, tudhatta, egy kis nép nagyszerű, az egész világot megrázó, a nyugatot hajdani szabadságeszméivel szembesítő forradalma véres letöréséről volt szó. Csak jelzésszerűen, sokak között: kiállt a magyar forradalom mellett Nehru indiai, Jinnah pakisztáni elnök, a spanyol emigráns köztársasági kormány külügyminisztere Francisco Varela, Franco pedig katonai beavatkozást tervezett. Mindezen jelzések csak azért érdekesek, mert egymással élesen szembenálló politikai erők, államok is egyetértettek a magyar kérdésben.
Tehát e helyzetben, 1957 szeptemberében jelent meg az Élet és Irodalomban az említett állásfoglalás.
Az aláírók:
Abódy Béla, András László, Alpári Pál, Aranyossy Magda, Aranyossy Pál, Asztalos Sándor, Ács Kató, Bakó József, Baráth Endre, Barabás Tibor, Balázs Anna, Balázs Sándor, Barta Lajos, Bartáné Szucsich Mária, Bába Mihály, Bárány Tamás, Benjámin László, Benamy Sándor, Békés Virág, Beczássy Judit, Bihari Klára, Boldizsár Iván, Bogáti Péter, Bónyi Adorján, Borsi Darázs József, Bölöni György, Bródy Lili.
Csanádi Imre, Cseres Tibor, Csepeli Szabó Béla, Csetényi Erzsébet, Czibor János, Csohány Gabriella, Csoóri Sándor, Csuka Zoltán, Csurka Péter, Dallos Sándor, Darázs Endre, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Diószegi András, Dobozy Imre, Egri Lajos, Elbert János, Endrõdy János, Erdei Sándor, Erdélyi József, Erdõs László, Erdõdi János, Falu Tamás, Felkai Ferenc, Fejes Endre, Fekete Lajos, Fehér Klára, Féja Géza, Fábián Zoltán, Földes Imre, Földes Mihály, Fodor József, Földes Péter, Földessy Gyula, Földeák János, Füst Milán, Fülöp János, Füsi József, Fazekas Anna.
Galsai Pongrác, Gerõ János, Gellért György, Gábor György, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Gergely Márta, Gergely Viola, Gera György, Gereblyés László, Goda Gábor, K. Grandpierre Emil, Gyetvai János, Gyagyovszky Emil, Gyárfás Miklós, Györe Imre, Gyõri Dezsõ, Hazai Józsefné, Hamvas H. Sándor, Hajnal Gábor, Hajnal Anna, Hámos György, Hárs György, Hegedüs Géza, Hegedûs Zoltán, Hegedûs Bitte Dániel, Hollós Korvin Lajos, Hubai Miklós, Hunyadi József, Illés Lajos, Illés Jenõ, Illés Endre, Illés Béla, Illyés Gyula, Imecs Béla, Jankovich Ferenc, Jánosy István, Jászberényi József, Jobbágy Károly, József Farkas, Juhász Ferenc.
Kardos László, Karinthy Ferenc, Katkó István, Kamjén István, Kassák Lajos, Kárpáthi Aurél, Keszthelyi Zoltán, Keszi Imre, Kelemen Sándor, Képes Géza, Király István, Kis Károly, Kis Ferenc, E. Kovács Kálmán, Koroda Miklós, Kodolányi János, Kolozsvári Endre, Kónya Lajos, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezsõné, Kopré József, Komjáthy István, Kopányi György, Körössényi János, Kõszegi Imre, Ladányi Mihály, László Gyula, Láng György, Lányi Sarolta, Lengyel József, Ligeti Vilma, Lõrinc Loránd, Lukács Imre.
Major Ottó, Madarász Emil, Mándi Éva, Máriássy Judit, Mária Béla, Máté György, Molnár Gábor, Molnár Géza, Mollináry Gizella, Moldvai Gyõzõ, Morvay Gyula, Mesterházi Lajos, Murányi Kovács Endre, Nagy László, Nagy Péter, B. Nagy László, Nagy Sándor, Nádass József, Nemes László, Németh László, Nyárádi Gábor, Nyíri Tibor, Oláh László, Oravetz Paula, Osváth Zsuzsa, Örkény István, Örvös Lajos, Palasovszky Ödön, Palotai Boris, Palotai Erzsi, Papp László, Passuth László, Pándi Pál, Pákozdi Ferenc, W. Petrolay Margit, Peterdi Andor, Pilinszky János, Pintér József, Polgár István.
Rajcsányi Károly, F. Rácz Kálmán, Remenyik Zsigmond, Reményi Béla, Rideg Sándor, Román György, Rónai Mihály András, Rubinyi Mózes, Sarkadi Imre, Sándor Kálmán, Ságodi József, Sándor Iván, Sinka István, Simon Lajos, Sõtér István, Sós Endre, Soós Magda, Somlyó György, Sólyom László, Simon István, Sipos Gyula, Szabó Pál, Szabó Lõrinc, Szabolcsi Miklós, Szamos Rudolf, Szalatnai Rezsõ, Szakasits Árpád, Szentiványi Kálmán, Szécsi Margit, Szekula Jenõ, Szenczei László, Szeberényi Lehel, Szánthó György, Szinetár György, Szinnai Tivadar, Szüdi György, Szûcs László István, Szõnyi Sándor, Szomráki Sándor.
Tabi László, Tamási Áron, Tamási Lajos, Takács Tibor, Tóth László, Tóth Eszter, Toldalagi Pál, Tolnai Gábor, Török Sándor, Thury Zsuzsa, Tuba Károly, Timár György, Trencsényi-Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Telekes Béla, Ungvári Tamás, Urbán Ernõ, Urbán Eszter, Vaád Ferenc, Vas István, Várkonyi Nagy Béla, Váci Mihály, Várnai Zseni, Vázsonyi Endre, Veres Péter, Vértes György, Vészi Endre, Vitányi János, Vihar Béla, Viktor János, Waldapfel József, Weöres Sándor.“ [1]
Akadnak közöttük vallási hovatartozás szerint katolikusok, reformátusok, zsidók, evangélikusok, kulturális politikai tekintetben pedig a baloldaliaktól, népiesektől, a konzervatívokon át a jobboldali radikálisokig.
Az aláírás miértje, személyes motivációja viszont egyéni kérdés, személyenként rendkívül érdekes.
Nyilvánvaló, az aláírás elutasítása emberi, hivatásbeli értelemben a perifériára történő kerülést jelenthette. Egy vidéki iskolát, segéd-könyvtárosi, segéd-levéltárosi, rosszabb esetben csak segédmunkási állást.
Az aláírás viszont személyes érvényesülési lehetőségeket is jelenthetett. Publikálási, szereplési lehetőségeket, a tudományos munka feltételeit, utazást, konferenciákon történő részvételt. Az sem mellékes, hogy az aláírók gyermekei – mint ezt egy nagyobb ívben visszatekintve is láthatjuk – lehetőséget kaptak, hogy a rendszer további évtizedeiben boldogulhassanak az irodalmi, művészi, tudományos vagy egyéb pályákon. Ez talán a túlélési szempont volt az aláírók részéről.
Legyünk azért valamelyest megértők is az aláírók iránt. A konzervatív, népi, polgári stb. orientáltságú alkotók távolmaradása azt is jelenthette volna, hogy a nyíltan bolsevik, egyébként különösebb színvonalat sem képviselő irodalmárok számára engedték volna át szinte teljesen a terepet.
A lojalitás megfogalmazása tehette lehetővé, hogy példaként Illyés Gyula, Németh László, Sinka István több esetben eredményesen járhattak közbe Dobi Istvánnál és Kádár Jánosnál súlyos ítéletek enyhítése érdekében.
Ugyanakkor az is tény, hogy ezekben az években teljes erővel zajlott a megtorlás, még ezután következtek példaként Nagy Imre és társai, Iván-Kovács László, Mansfeld Péter perei. Utoljára 1961 augusztusában, a Baross-tér hős parancsnokát, Nickelsburg Lászlót végezték ki. Nem tudhatjuk, hogy az ítéletek hatására mit érezhettek az aláíró írók.
Viszont az is tény, hogy az aláírók közül többen a Kádár-rendszer, későbbi, konszolidált évtizedeiben, szakaszaiban felvethettek a nemzeti sorskérdéseket. Ha ezt az erkölcsileg vitatható lépést talán ekkor nem teszik meg, teljesen perifériára kerülnek a következő évtizedek során, így semmit sem tehetnek.
Természetesesen az indítékok, szempontok egyénenként nagyon eltérők lehettek.
Mégis akadtak azért olyanok, akik nem írták alá a Kádár-kormányt támogató nyilatkozatot:
így Jékely Zoltán és édesapja: Áprily Lajos, Kálnoky László, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Szabó Magda, Szentkuthy Miklós, Várkonyi Nándor (Kodolányi barátja), Rónay György, Kuczka Péter, Fekete István. Fekete Gyula, Tersánszky-Józsi Jenõ, Zelk Zoltán, Sánta Ferenc, Hamvas Béla tiszta maradt ekkor
A névsort áttekintve érdekes pálya- és személyiségelemzést kívánunk a kedves olvasóknak!
Károlyfalvi József – Hunhír.info