Az egyes országok közéletében megjelenő történetpolitikai hivatkozások, önigazolások néha komikus hatást válthatnak ki a tájékozottabb megfigyelőkben.
Nem lehet ez másképp a Hunhír.info által is ismertetett sepsiszentgyörgyi esemény [1], egy román katonai ceremónia és ünnepség kapcsán. Az ünnepségen méltató megemlékezések hangzottak el, miszerint a hős román hadsereg 1944 őszén két hónap alatt felszabadította a „horthysta-fasiszta megszállás” alól Észak-Erdélyt, melybe a „bécsi diktátum” következtében került.
Ismételten, nehéz e kijelentések mellett mosoly, vagy kérdőjelek nélkül elmenni.
Először kezdjük a kiindulóponttal. 1940 augusztus végén, miután meghiúsultak a Turnu-Severinben folytatott magyar-román tárgyalások, a több oldalról (Szovjetunió, Bulgária, Magyarország) is fenyegetett Román Királyság koronatanácsa jelezte Berlin és Róma felé, hogy elfogadja a tengelyhatalmak döntését Erdély kérdésében.
Így született meg a II. bécsi döntés, melynek révén Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométernyi, 2,5 milliós lakosságú területe visszatért Magyarországhoz. E lakosságból mintegy 1 millió 300 ezer fő volt magyar, a többi román, szász, örmény, stb. Ugyanakkor Romániában, Dél-Erdélyben is maradt közel félmillió magyar.
A magyar csapatmozdulatok hatására megszületett döntés helyreállította a román királyi diktatúra után Észak-Erdély alkotmányos életét. Működhetett a szabad sajtó, az alkotmányos rendszer, a pártok, bár nem tagadhatjuk, hogy a magyar hivatalnokok részéről előfordultak inkább egyéni túlkapások, jogsértések a románokkal szemben. Persze ezek a románok részéről 1940 előtt sokkal súlyosabbak voltak.
Összegezve, 1940 szeptemberének napjai, mikor Wass Albert szerint „testvéri tekintetek és kezek találkoztak” a magyar honvédeket váró diadalkapuk előtt, ténylegesen meghozták a felszabadulást. Ezt nyilatkozta a Népszabadság egyik 1996 márciusi számában a jelentős kolozsvári magyar zsidó származású értelmiség, Gáll Ernő is.
Más kérdés, hogy 1944 tavasza szomorú eseményeket hozott: a tavaszi deportálásokat, majd az angolszász terrorbombázásokat.
Visszatérve 1944 szeptemberéhez, nehéz elmenni irónia nélkül az említett két hónapos felszabadító háború kijelentés mellett. Ismeretes, hogy a fiatal Mihály király 1944. augusztus 23-án megbuktatta a németbarát Ion Antonescu kormányfőt, két nap múlva Románia hadat üzent Németországnak, később Magyarországnak, a határokon szórványos katonai akciókba kezdett.
Ezért és a Déli-Kárpátok stratégiai vonala elérése céljából döntött a Legfelső Honvédelmi Tanács a magyar katonai fellépés mellett.
1944. szeptember 5-én, a Dálnoki Veress Lajos vezérezredes vezette 2. hadsereg indított támadást Kolozsvár térségéből kiindulva. A támadás fő ereje, a 2. páncélos hadosztály már 5-én délután elérte Tordát, a hadsereg további hadosztályai pedig egy-két nap múlva a Maros vonalát. Tordánál a magyar csapatok védekezésre rendezkedtek be az ekkor már megjelenő szovjet túlerő ellen.
A szeptember 5-ei támadás gyorsan szétzilálta a 4. román hadsereget, a honvédek hadifoglyok ezreit ejtették. Többek között hadifogságba esett Constantin Visarion dandártábornok, az egyik román hadosztályparancsnok is.
Édesapám, Károlyfalvi József e napokban 21 éves fiatal vasutasként szolgált Kolozsvár állomásán. Átélte az augusztusi borzalmas szövetséges légitámadást, mely több ezer ember életébe került a kolozsvári állomáson és a környező munkás lakótelepek környékén. A Liberátorok csapásait talán legjobban a romhalmazzá vált környékkel, a kijárati jelzőtől a bejárati jelzőkig az égnek meredő sínekkel lehetett illusztrálni.
Még idősen is élénken emlékezett arra a jelenetre, mikor a honvédek a román hadifoglyokat vezették át a városon, a lakosság pedig spontán csoportokba verődve kiabálta nekik:
„Így mentek a Tiszáig!”
A kijelentés a román irredentizmus ismert szólamára hivatkozott, mely szerint Nagy-Románia a Dnyesztertől a Tiszáig terjed. Az elgondolás, a koncepció, az idézet az egyébként szép verseket író, nagy román költő, Mihai Eminescu (1850-89) egyik verséből származik:
”De la Nistru pan la Tisa”
Szintén nem túl dicsőségesen kezdődött a „felszabadítás” a Bánátban.
Szeptember 13-án a Heszlényi József altábornagy vezette 3. hadsereg támadást indított Dombegyháza térségéből Arad irányába. Miután a délelőtt folyamán az 1. páncéloshadosztály Világos előtt visszavetett egy román lovashadosztályt, a magyar páncélosok délután már Aradon tartottak díszszemlét.
A következő két hónap katonai eseményeit Észak-Erdélyben és a Dél-Alföldön a 2. és a 3. ukrán frontok nyomasztó túlsúlya határozta meg. A szovjet erők létszáma, technikai ereje messze meghaladta a magyar és német csapatok erejét.
Tehát ez döntötte el az 1944 szeptemberében és októberében lezajlott erdélyi hadműveleteket.
Károlyfalvi József – Hunhír.info