1566. szeptember 7-én Zrínyi Miklós, Szigetvár kapitánya a háromszáznyi vitézre fogyatkozott védősereggel kitört a lángokban álló belső várból. Zrínyi villámként csapott le, s félelmet nem ismerve vágta a törököt.
Az ellenség meghátrált, de a távolabb álló janicsárok sortüzet adtak le. A rettenthetetlen kapitány lehanyatlott lováról, és társaival együtt ölték meg Szigetvár kapujában. Vitézi halála miatt mind Magyarországon, mind Horvátországban hősként tisztelik.
Jókai Mór tollából idézzük fel a fájdalmasan lelkesítő érzéssel járó hős végzetet:
“Midőn a török seregek fel egész Fülekig, Tatáig, Nagyváradig minden erősséget elfoglaltak, a Drávához legközelebb eső Szigetvár még mindig tagadta a szultán hatalmát.Már 1556-ban a budai basa, Ali, egész erejét összegyűjtve, ostrom alá vette Szigetvárt, ám tízezer halottja bánta vereségét. Ez időtől fogva Szolimán szultán a nyakára járó bécsi követeknek, akik békekötést könyörögtek tőle, mindig azt válaszolta a föltételei hosszú sorában:– Szigetvárt pedig leromboljátok! Hanem a magyar urak erre sehogy sem álltak rá. A sok megtagadó válasz aztán dühbe hozta a szultánt; Szolimán még egyszer felköté a kardját, s azt mondá: „No, hát megyek érte én, és elveszem magam!” Mint igazi nagy úr, előreküldé a szálláscsinálóit s azoknak a fejét, a főszakácsmestert, Mohamedet. Arra volt bízva hat szekér ezüstnemű: a díszlakomához való tálak és serlegek, a selyemabroszok és tizenhétezer arany: konyhapénz. Két szigetvári hadnagy neszét vette e drága utazónak: egy portyázó csapattal Siklós alatt bevágták az útját. Mohamed basa főétekmestert a fiával együtt levágták, a kíséretét felkoncolták: a sok szekér aranyat, ezüstöt, két elvett török zászlóval együtt, Szigetvárra vitték.
Ez a vakmerőség emberfölötti dühbe hozta a szultánt. Most már nem kellett neki se Eger, se Miksa császár; hanem Szigetvár – és ennek a kapitánya, Zrínyi Miklós. Minden arra mutat, hogy Zrínyi egész előretudásával bírt annak, hogy az, amit ő most végrehajt: nem egy diadallal végződő hadi tény, hanem egy olyan áldozat lesz, aminek emlékezete nemzetét és az egész keresztyén világot a késő századokig lelkesíteni fogja.
Elhatározta magát, hogy személyesen fogja vezetni a vár védelmét. Vele együtt maradtak halálra elszánt vezérek nejei és leányai nem akarták elhagyni a várat. Azt mondták, hogy együtt akarnak meghalni férjeikkel, apáikkal. Fölemlegették az egri hősök példáját. Mikor a szultán roppant tábora körülfogta Szigetet, Zrínyi Miklós összegyűjté a kétezerötszáz magyar és horvát vitézből álló őrseregét, s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó körömszakadtáig mindhalálig védeni fogják. S akkor aztán kitűzette a vörös zászlókat mindenütt a sáncokra, s egy ágyúlövéssel hirdeté a szultánnak, hogy elfogadja a harcot. Háromszáz magyar vitéz halála ünnepelte meg Szent István király napjának előestéjét. Szokolovics nagyvezér látta, hogy az ostrom nehéz része még csak most kezdődik. Előbb
Zrínyit magát szólíttatá fel, beküldött magyar pribék által, fényes ígéretekkel kecsegtetve a szultán részéről: felajánlotta neki egész Horvátországot és Szlavóniát olyan örök birtokul, amint Erdélyt János Zsigmond bírja. Zrínyi megvetéssel utasította vissza az ajánlatot. Akkor katonáit igyekeztek megvesztegetni. Nyilakra kötözött leveleket lövöldöztek be a várba, amikben kincseket ígérnek a várőrségnek, ha kapuját megnyitja. A levelek magyar és horvát nyelven voltak írva. Magyarok, horvátok egyformán szerették az ő hazájukat, s tűzbe hajigálták a csábító szókat. Ágyúval feleltek azokra.
A szultán a halottakat átkozta tehetetlen dühében. Vén volt már és nyavalyás. Mégis lovára emeltette magát. Alig bírta kardját emelni, mégis kezébe fogta. Ő maga vezette a megújított ostromot augusztus 29-én, az emlékezetes napon: – a mohácsi diadal évfordulóján. Azon a fényes napon, amikor fegyverei előtt rendre dőlt a magyar nemzet színe, virága. Azt hitte, hogy ez a nap az övé örök mindenkorra. És meg kellett érnie azt a látványt, ami keserűbb a halálnál, hogy szeme láttára hullanak rakásra leghősibb ezredei e nyomorult falak előtt, hogy diadalhoz szokott dandárai hanyatt-homlok futnak vissza, egy maroknyi ellenségtől hátban üldöztetve, hogy hírhedett zászlói elbuknak egy vakondtúráson!
Zrínyi megfizetett a mohácsi vészért. A szultán sírt kétségbeesetten. A föld alatti aknákat ásták. Ezúttal sikerült a pokolbeli munka. Szeptember 5-én hajnalban földrengető pukkanással repült légbe a Nádasdy-hegy védsánca; a szétlövellő tűz felgyújtá a vár minden épületét. Ekkor jött ellenük bosszúálló Zrínyi, halálra elszánt kis seregének egész tömegével. A betódult janicsárok le lettek kaszabolva, az utánuk jövők az árkot temették be holttetemeikkel; kétszer újították meg a rohamot, mind a kétszer vissza lettek verve; csak holtaik halmát hagyták ott tanúnak, hogy a várban voltak. És az öreg szultán, a haldokló oroszlán, onnan nézte a visszavert ostromot halálos fekhelyéről, s pokolkínban hörgé e szavakat, írnokának diktálva toll alá a nagyvezérhez:„Mégsem égett ki e katlan! Mégsem zendül meg a diadal kürtje!” Nem! Azok a vasemberek még most sem feküsznek le. Még most is az ő éneklésük hallik az égő torony alól: „Édes István király, Téged szívünk kíván” És mikor a szultán látja még egyszer, az omladékokról, mint a leforrázott hangyabolyt, visszarohanni janicsárjai hadát, mikor meghallja azt a gyászhangot, ami a táborkürtök takarodót fúvó szava: nagy büszke lelke azt a kínt nem bírja elviselni, megszakad a szíve: holtan dől vánkosaira vissza.
Nem ő ölte meg Zrínyit, ez ölte meg őtet! S ez nagy veszedelem volt a török hadseregre nézve. Szokolovics Mehemednek el kellett ezt titkolni a hadsereg előtt. Alakoskodást kellett játszani a nagy halottal. Fejedelmi pompás köntösében trónjára ültették a holttetemet, fejére a gyémántos surgudzsálját, kezébe adták az aranybuzogányt. Úgy hagyták őt másnap sátora alatt ülni, amíg a hadsereg ezredei végigvonulnak szultánjuk szemei előtt. A szemek előtt, amik már nem látnak. A végső diadalra, miben már ő nem gyönyörködik. A sátora előtt végigrobogó janicsárok uruk nevét hangoztatják ezerszeres ordítással. Az sem ébreszti már őt fel. De Zrínyinek is el kellett készülni a halálra. De még másokat is előkészíteni! A maroknyi hőssel együtt menekültek a toronyba a családjaikhoz tartozó nők, leányok. Ezeknek nem szabad török rabnőkké lenni, gyalázatra, kárhozatra jutni. A férjek, az apák szépen búcsút vettek tőlük, s a búcsúcsók után megölték valamennyit. Talán volt olyan is, akinek nem akadt párja, aki őt átvezesse a túlvilágba; aki aztán kezébe kapott egy fáklyát, s lement vele a lőporraktárba, s ott várt a maga órájára.
Ekkor Zrínyi felöltözteté magát a kamarásával, Serédy Ferenccel, ugyanabba a selyem- és bársonymentébe, dolmányba, amiben egykor menyegzőjét ülte: nyakába akasztá nehéz aranyláncát. A halálhoz öltözött. Mentéje zsebébe tette a vár kulcsait, s dolmánya mindenik zsebébe száz-száz magyar, szűzmáriás aranyakat hozatott: emlegesse meg róluk, aki holttestét megkapja. És akkor levette fegyvergyűjteménye közül apjának nevezetes kardját, kihúzta hüvelyéből, „ezzel kezdé meg a dicsőség pályáját, ezzel szerze hírt, nevet, ezzel akarja bevárni a halálát”, s kilépett vele társai közé, kik őt a torony udvarán várták. Megáldotta őket, megköszönte nekik, hogy fogadásukhoz híven, mindhalálig megmaradtak mellette. Együtt is haljanak hát meg. Az ország zászlóját Juranics kezébe adta (némely történetíró szerint saját maga vette a bal kezébe), s kinyittatá a torony kapuját.
Maga legelöl „Jézus!” nevét kiáltva kirohan a kartácsnyitotta rés közé halált osztva öldöklő vasával. Már leverték az ellenséget a hídról, áttörtek a túlsó partra, ott Zrínyit egyszerre két puskagolyó éri mellbe és homlokon s egy nyíl a szemét találja. Arra összeroskad. Vitéz hadnagyai, hű zászlótartója, Csáky György, Juranics Lőrinc és Miklós, Bajomy János, Paprutovics Farkas, Patacsics Péter, Istvánfy Pál, Kobak Miklós mind ott hullanak el körülötte. És elhullanak valamennyien. A háromszáz hősből nem marad fogolyképp több, mint három a győztesek kezében. Azok közül volt egyik Serédy, Zrínyi kamarása.
Az elesett hősnek a fejét a janicsárok levágták, holttestét a kacziáner ágyújára fektetve. De még ezzel a szigetvári küzdelemnek nem lett vége. A janicsárok, kik Serédyben fölismerték Zrínyi belső szolgáját, azért hagyták őt élve, hogy mondja meg, hol vannak elrejtve Zrínyi kincsei, hol a szultán étekmesterétől elvett tömérdek arany, ezüst. Megtudták, hogy mindaz a nagy toronyban van elrejtve. A janicsár had rohant a kincseket keresni. Mikor aztán a nagy kőépület tele volt prédaéhes sereggel; akkor egy halálra kész lélek a pinceboltban felhalmozott lőpor közé veté a leégett fáklya csonkját, s arra égrepesztő robbanással repült levegőbe az egész torony, s valamennyi háza Szigetvárnak mind alaktalan rommá roskadt össze, háromezer janicsárnak készítve temetőt. Zrínyi Miklós levágott fejét a nagyvezér körülhordoztatta a táborban, s azután egész vég selyembe burkoltan elküldé azt hű kamarásától, Serédytől, Salm fővezérnek e sorok kíséretében:
Fogadd jóindulataim zálogául legmerészebb vezértek fejét; melyre ezentúl is nagy szükségtek volna! A testét eltemettetém; mert szégyen-gyalázat lenne, ha ily bátor férfiú holtteteme a fenyéren porladozna: az ég madarainak ételéül.
Szigetvár elesett: kő kövön nem maradt… Körüle huszonötezer török vitéz csontját őrzi a föld. Szolimán szultán hazatért Sztambulba, bebalzsamozottan. A szigetvári vértanúkról örökké zengeni fog hír szava. Hogy volt egyszer egy hős, kétezerötszáz bajtársával, akik megesküdtek, hogy a bizonyos elvesztés tudatával a hazáért, a hitért, az egyszer kimondott szóért híven és bátran meg fognak halni, és szavukat beválták. Hogy e férfilelkeket megelőzték a dicső halálban a hős lelkű asszonyok. Higgyük, hogy e megdicsőülteknek nem veszett ki az ivadéka! “
Hunhír.info