Július 5-e van. A legmagasabb szintű kegyelettel emlékezzünk még ma is Árpád apánkra, fiaira s mindazon derék magyar vitézre, aki jó ezer éve, 907-ben ott voltak a dicsőséges pozsonyi csatában, s példamutatóan elpáholták az egyesült Európa (a korabeli EU) ellenünk vonult seregeit.
Ma emlékezünk a 907. évi pozsonyi csatára, amely lényegét tekintve pont a honfoglalás végén – e sorsdöntő csatával fejeződött be a Kárpát-medence végleges bevétele, és egyben ez volt az első honvédő háborúnk. Sajnos a kelleténél sokkal kevesebbet tudunk a történtek részleteiről, de csodálkozhatunk-e rajta? Hiszen az elmúlt félévszázad államilag is támogatott történelmi kutatásai előbb a nemlétező munkásmozgalmárok megtalálására összpontosítottak, aztán a rendszerváltás után a Habsburg Intézetre, aztánmeg a legújabb kori magyargyűlölő áldatlan tevékenységére, a Tom Lantos Intézetre. Ki érti ezt?
Mindenesetre odáig már eljutottunk, hogy az országban (vélhetően a gúnyhatáron kívül eső, magyar területeken is…) egyre több helyen tartanak ilyentájt a pozsonyi csata emlékezetére Árpád-napot – talán egyszer oda is eljutunk, hogy majd egy nemzeti kormány hivatalos programmá is teszi. (Ez nem biztos, hogy jó, hisz a kötelező ünnepség már nem jön mindig szívből, míg az öntevékeny, helyi rendezvények mögötti lelkesültség jobbára igen.) Két dolgot mindenképp meg kell említeni. Először is: névnapként Árpád nap egy évben négyszer van: január 5-én, március 31-én, április 7-én és december 11-én. A másik: ez a júliusi Árpád-nap akképp kötődik honfoglaló vezérünkhöz, hogy valószínűsíthetően ez idő tájt tért vissza őseihez. Elhunyta napjáról nincs megbízható adatunk, de feltételezhetjük, hogy 1114 éve, 907-ben ez idő tájt történhetett, s ez adott lökést a nyugati ellennek, hogy ránk támadjanak.
Ilyenformán Árpád szempontjából július 4-e emléknap, de a magyarság szempontjából történelmünk egyik legnagyobb diadala.
Mi is volt ennek a hatalmas csatának a lényege?
Mindenekelőtt az, hogy a magyarság eddigre végleg belakta Európa közepét – ezt persze úgy is lehet fogalmazni, hogy sikeresen fejeződött be a visszaköltözés eleink, például hun Attila helyére. Ezt a Nyugat nem nézte jó szemmel, de lássuk be, végigtekintve bő ezeréves történelmünkre, később sem. Számukra mindenképp idegenek voltunk, akiktől tartani kellett. Nem, nem, félreértés ne essék, nem attól kellett tartani, hogy a magyarok meghódítják a Nyugatot, ilyen szándék sosem merült fel, aki netán így értelmezi a kalandozásokat, súlyosan téved. A kalandozás ugyanis sosem volt hódító hadjárat, inkább csak jelzés. Jelzés a kor nem éppen kifinomult, diplomáciai módján, nem is kisasszonyosan, hanem olyan istenesen. Magyarosan…
A csata a mai Pozsony (korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) alatt zajlott, Bécsnek akkoriban még nyoma sem volt. Az összeütközés kezdeményezője a Keleti Frank Királyság és több szövetségese volt, így akartak döntő, esetleg megsemmisítő csapást mérni a magyarokra, de legalább akkorát, hogy jelentősen visszaszorítsanak minket a korábbi frank területekről, de még a Morva Birodalom és Pannónia területéről is. A Luitpold bajor őrgróf által vezetett nyugati sereg a háromszoros túlereje ellenére is alulmaradt a magyarokkal szemben.
A fennmaradt számítások szerint nagyjából 100 ezer nyugati katona támadt az alig 30 ezres magyar seregre. A Keleti Frank Királyság csapatának nagy része megsemmisült, 3 püspök és 19 gróf is életét vesztette. A magyaroknak hadászati szempontból nem volt jelentős veszteségük, jóllehet (mint fentebb szó esett róla) Árpád halálának körülményeit nem ismerjük, nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy a csatában vesztette életét. Sőt: bizonyos dokumentumok alapján akár három fia is odaveszhetett. E nem bizonyított esetben persze a veszteség hatalmasnak mondható.
A pozsonyi győzelem jelentősége végül is abban áll, hogy ezt követően – igen szűken mérve – egészen 950-ig nem lépett idegen támadó hadsereg magyar területre, s ez rendkívüli eredmény.
Becsüld magad, nemzet!
Hunhír.info