A nemzeti-keresztény Tisza István 1913 októberében a Szerbia elleni erélyes fellépést javasolta; 1914 júliusában azonban, a szarajevói merénylet után a háború megindítása ellen foglalt állást, mert a nemzetközi erőviszonyokat ekkor kedvezőtlennek találta, tartott az Erdélyt fenyegető román betöréstől és az esetleges győzelmet is a dualista berendezkedés fennmaradása szempontjából veszélyesnek ítélte.
Tisza István gróf (Geszt, 1861. április 22. – Budapest, 1918. október 31.) politikus, miniszterelnök, az MTA t. tagja (1910); Tisza Kálmán fia. Berlinben, Heidelbergben és Budapesten jogi és közgazdasági tanulmányokat végzett, majd öt évig a család bihari birtokán gazdálkodott. 1886-tól szabadelvű párti programmal képviselő, 1897-ben nagybátyja, Tisza Lajos grófi címét a király ráruházta. A Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank elnöke, több részvénytársaság igazgatósági tagja volt.
Politikai pályája kezdetén felismerte, hogy a Monarchia előbb-utóbb válságba, háborús konfliktusba keveredik és az erre való felkészülést sürgette. Ennek érdekében erélyes intézkedéseket kívánt a parlamenti ellenzék obstzukciós tevékenysége ellen.
1903. november 3. – 1905. június 18. közötti első miniszterelnöksége idején az újonclétszám növelését célzó törvényjavaslat ellen obstrukciót folytató ellenzék megfékezésére házszabályrevízió-tervezetet terjesztett be, s ezzel az ellenzéket ideiglenes meghátrálásra kényszerítette, majd az engedmény fejében a királynál kieszközölte II. Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalának engedélyezését.
Mint a munkásmozgalom és az agrárszociaíista mozgalmak elleni fellépés híve, erőszakkal elfojtotta az 1904. áprlisi országos vasúti sztrájkot. 1904. november 18-án erőszakkal keresztülvitte a házszabálymódosítás (lex Daniel) elfogadását, ez azonban pártjának bomlásához vezetett. Az 1905. januári választások során a koalícióba tömörült ellenzék legyőzte a kormánypártot, de Tisza még hónapokon át mint ügyvezető kormányelnök a helyén maradt. 1906-ban feloszlatta a Szabadelvű Pártot és maga is visszavonult a közvetlen politikai tevékenységtől. 1910-ig csak a főrendiház működésében vett részt.
A koalició bukása után Tisza 1910. február 19-én régi szabadelvű párti híveire támaszkodva megalapította a Nemzeti Munkapártot, amely a választáson nagy győzelmet aratott, amely tükrözte az uralkodó osztályok közötti erőviszonyban a burzsoázia javára beállott eltolódást. Ehhez az egyensúlyhoz mint a dualizmus hazai tartópilléréhez szilárdan ragaszkodott; egyéniségére jellemző merevséggel szembeszegült minden reformtörekvésnek, különösen az általános választójog bevezetésének, mely e szövetség hatalmi helyzetét veszélyeztette.
Herczeg Ferenccel együtt indította 1911-ben a Magyar Figyelő című politikai lapot. 1912. május 22-én a képviselőház elnökévé választották. Megbízatása másnap a korszak legnagyobb, „vérvörös csütörtök” néven ismert munkásmegmozdulását, sztrájkok sorát váltotta ki. Tisza június 4-én önkényesen elfogadtatta a véderőtörvényt, a következő napokban karhatalommal eltávolította a tüntető ellenzéki képviselőket. Június 7-én Kovács Gyula képviselő a parlamentben sikertelen revolveres merényletet kísérelt meg ellene.
Megszavaztatta a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket, a hadiszolgáltatásokat tartalmazó törvényeket. 1913. június 10-én kezdődő második miniszterelnökségére a közvetlen háborús készülődés jegyében került sor. A belső konszolidációt szolgálták a nemzetiségek egy részének, a horvátok és a román nagytőke megnyerésére irányuló kísérletei.
1913 októberében a Szerbia elleni erélyes fellépést javasolta; 1914 júliusában azonban, a szarajevói merénylet után a háború megindítása ellen foglalt állást, mert a nemzetközi erőviszonyokat ekkor kedvezőtlennek találta, tartott az Erdélyt fenyegető román betöréstől és az esetleges győzelmet is a dualista berendezkedés fennmaradása szempontjából veszélyesnek ítélte.
Amikor a német kormány a háború megindítását sürgette, feltétlen támogatásáról biztosítva a Monarchiát, s a bécsi uralkodó körök is a háború mellett döntöttek, a július 19-ei minisztertanácson hozzájárult a Szerbiához intézendő, lényegében hadüzenetet jelentő ultimátum elküldéséhez.
Háborús politikáját a német szövetséghez való ragaszkodás, a belső gazdasági és politikai erők háború szolgálatába állítása jellemezte.
Ellenezte IV. Károly – a birodalom megmentésé érdekében – mérsékelt reformokkal kísérletező politikáját is, s amikor az ellenzék és az SZDP tüntetéseket szervezett ellene, a két tűz közé szorult, 1917. május 23-án kénytelen volt beadni lemondását, június 15. után mint a debreceni huszárezred parancsnoka a frontra ment, pártjának vezetéséről azonban nem mondott le. 1918. október 31-én fegyveres katonák mint a háború és a régi rendszer egyik legfőbb megszemélyesítőjét; a demokratikus átalakulás ellenségét budapesti lakásán agyonlőtték.
Sigmund Freud 1918. november 18-án Ferenczi Sándornak (orvos, pszichoanalitikus) írt levelében így nyilatkozott:
Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tiszát – Hunhír.info] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyit – Hunhír.info] pedig megteszik miniszterelnöknek.”
Hunhír.info, magyarmenedek.com
