Száztizenöt esztendeje tért végső nyugovóra a kassai Dómban a Nagyságos Fejedelem és édesanyja, Zrinyi Ilona. II. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelmet és a szabadságért összeszövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelmét 1715-ben a király, a haza ellenségének és örökre száműzöttnek nyilvánította.
A legendás kurucvezér ugyanis nem fogadta el a szatmári békekötésben számára biztosított amnesztiát, s nem mondott le az erdélyi fejedelemségről. Amikor 1735. április 8-án Rodostóban meghalt, itthon felnőtt egy új generáció, s az emberek már alig emlékeztek rá, haláláról az országban szinte senki sem értesült. A fejedelem haláláról és első temetéséről Mikes Kelemen levelei számolnak be.
„A testet másnap felbontottuk és az aprólékját egy ládába téve a görög templomban [ti. Rodostóban] eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyba… A szívét Franciaországban hadta hogy küldjük. Harminc török is volt egyszersmind, aki látta és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának.”
II. Rákóczi Ferenc és társai 1906-os újratemetése sokkal több volt egy kegyeleti aktusnál. Politikai nézetek, akaratok ütköztek egymással, amelyben a korszak hőskultuszt építő, kuruckodó képviselőinek felfogása feszült szembe az uralkodó, Ferenc József és körének a lázadó, rebellis Rákóczit elvető, időhúzó magatartásával. A különvonat a koporsókkal 1906. október 26-án indult Constantából és 27-én reggel Orsovánál ért magyar földre. Ugyanide érkezett az a négy különvonat, amely a kormány tagjait, főrendiházi tagokat, országgyűlési képviselőket és más előkelőségeket hozott.
Thaly Kálmán ünnepélyesen átadta a hamvakat Wekerle Sándor miniszterelnöknek. A koporsókat vivő különvonat Mehádián, Temesszlatinán, Karánsebesen, Lugoson, Temesváron, Nagykikindán, Szegeden, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden át haladva 28-án fél 9-kor gördült be a Keleti pályaudvarra. Útközben az állomások feldíszítve; lobogók, díszkapuk, küldöttségek, tömegek s harangzúgás, ágyúdörgés, ünnepi szónoklatok fogadták a fejedelem koporsóját.
Az ünnepségek csúcspontja a fővárosi fogadtatás volt. Budapest e napokban a Rákóczi-kori Magyarország képét idézte. Az úri osztály tagjai természetesen díszmagyarban jelentek meg, sokan lovon, csatlósoktól, heroldoktól, trombitásoktól kísérve, aztán lovasbandériumok, gyászhintók. A koporsókat szállító kocsik a gyászdrapériákkal borított, fellobogózott Kerepesi út – Károly körút – Deák tér – Váci körút útvonalon – mindenütt óriási tömeg között– a Szent István bazilikához vonultak. Bár fényes nappal volt, a gázlámpák az út mentén végig égtek, s zúgtak a templomok harangjai.
Thököly Imre koporsóját a Deák-téri evangélikus templomban, Rákócziét és a többiekét a Szent István bazilikában helyezték el. Mindkét helyen ünnepi mise volt, a kormány, főrendiházi tagok, képviselők jelenlétében. Este a koporsókat visszavitték a különvonatra, amely – Gödöllőn, Hatvanon, Füzesabonyon, Miskolcon, Szerencsen, Olaszliszkán, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen át – 29-én reggel érkezett Kassára. Itt megismétlődtek a fővárosi jelenetek. Jelen voltak a környező megyék hivatalos küldöttségei, lovasbandériumok, egyházi delegációk, a bujdosók leszármazottai. A kormány tagjainak jelenlétében nyolc püspök celebrált ünnepi misét, majd a dóm sírboltjában elhelyezték II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós és felesége, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós szarkofágjait.
A millenniumi rendezvények mellett ez a négy nap volt a dualista Magyarország leglátványosabb ünnepsége. Felülmúlta Kossuth Lajos temetésének komor pompáját, s elhomályosította az utolsó királykoronázás (1916) fényét is. Gondoljunk ma tisztelettel dicső eleinkre, II. Rákóczi Ferencre, Zrínyi Ilonára és társaikra!
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhír.info
(Archív)
